899. december 8-án, 1121 éve elhunyt Arnulf, a keleti frankok királya. Halála jelentős fordulat volt mind a német, mind a magyar történelem szempontjából.

A magyar honfoglalás 895-re megtörtént, és bár ez nyilván az időben elkenődő folyamat volt, Arnulf halálakor már befejezett tény, hogy a Kárpát-medence keleti részén, illetve a Dunától keletre eső részeken a magyarok tanyáznak. El nem hanyagolható körülményként kell megjegyezni: az Arnulf befolyási övezetébe tartozó Pannoniába a honfoglalók nem törtek be, ilyen adatunk nincsen. Tudva azt, hogy már 892-ben a frankok magyar segítséget vettek igénybe a morvákkal szemben, egészen biztosak lehetünk abban, hogy Arnulf és Árpád között szövetségesi, szerződéses viszony volt, amelyet egyik fél sem rúgott fel.

Arnulf halálával azonban alapjaiban változott a helyzet. A trónt kiskorú fia, a történelemben „gyermek” epitethonnal ellátott Lajos örökölte, e néven a negyedik. Kiskorúsága miatt Hatbus (Hatto, 850–913) mainzi érsek, és Salamon konstanzi püspök († 919) voltak a gyámjai. Az utóbbinak érdekes kapcsolata a későbbi magyar történelemmel, hogy egyben Sankt Gallen apátja is volt, bár a mi Sankt Gallen-i kalandunk csak hét évvel a halála után esett meg. A két gyám személye egyúttal garantálta, hogy a Keleti Frank Birodalom a belháborúk mocsarába süllyedjen, hiszen míg Hatbus álma a német egység volt, addig Salamon éppen a birodalmon belüli tartományok viszályaiban játszott döntő szerepet. Mindezek mellett pontosan nem tudható, hogy a magyar–frank szövetség pontosan hogyan bomlott fel, de alig néhány hónappal Lajos koronázása után a magyarok megszállták Pannoniát. Míg 899-ben úgy haladt a magyar hadsereg Itália felé, hogy be se tette a lábát Arnulf birtokaiba, 900-ban már megszálltuk a frankok keleti végeit. Ennek talán még csak nyomós okai se voltak, hanem egyszerűen az Itáliában telelő magyar sereg Arnulf halála után már nem ügyelt a frank birtokokra, így a Pannonián keresztüli hazatérés egyúttal a foglalás megindítását is jelentette.

Ettől kezdve a frankok keleti végein állandósult a magyar nyomás, hol Karintia, hol a morvák voltak célkeresztben. Nem tudjuk az okát, hogy a frankok miért utasították el a szövetség megújítását, bár joggal tehető fel, hogy a frank területeket birtokló magyarokkal azért nem szándékoztak szövetséget kötni, mert vissza akarták szerezni az elfoglalt területeiket. Egy új szövetség egyúttal elismerése lett volna annak, hogy Pannonia elfoglalása maradandó, végleges. 906-ban a magyarok már Bajorországon és Thüringián keresztül vonulva támadták Szászországot.

Erre volt válasz a nevezetes 907. évi esemény, amit ma pozsonyi csatának ismerünk.

E pozsonyi csata egyik előzménye volt a címben említett félmondat. Illetve majdnem... Valójában ezt egy 600 évvel későbbi forrás, Aventinus bajor krónikája őrizte meg. Egyrészt a mondat még így se azt jelenti, hogy a magyarokat ki kell irtani, hanem azt, hogy a magyarokat ki kell szorítani. Másrészt a mondat a releváns részeivel együtt így szólt:

Ugros Boiariae regno eliminandos esse

Vagyis a magyarokat Bajorország területéről kell kiszorítani. A manapság elterjedt téves fordítások, és abszolút elfogult értelmezésekkel ellentétben ez egy teljesen logikus kívánság a frankok uralkodója részéről, aki ezzel a fogalmazással egyrészt elismerte Pannonia megszállását, hiszen nem Pannoniából akarta kiszorítani a magyarokat, másfelől viszont biztosítani kívánta a keleti határait, mivel Bajorország se véletlenül volt akkoriban a frankok határőrgrófsága. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy amennyiben Aventinus (1477–1534) valódi források ismeretében írta a bajor krónikájának ezt a részletét, de azért mindig szem előtt kell tartani, hogy Aventinus időben közelebb van hozzánk, mint 907-hez. Viszont ismételjük meg: a címben lévő félmondat se nem tükrözi az eredeti mondat értelmét, se nem jelenti azt, hogy a magyarokat ki kell irtani!

Tudomásul kell vennünk, hogy akkor és ott mi voltunk a hódító megszállók, akikkel szemben a frankok védekeztek.

Aventinus ismeretlen forrásokból dolgozott, így nem tudhatjuk, mit vett forrásokból, és mit a képzeletéből. Kiváló történészi munkák születtek már Aventinus forráskritikájával kapcsolatban, valamint a pozsonyi csata rekonstrukcióiról is, ezeket el lehet – sőt el kell – olvasni (elsősorban Torma–Veszprémy szerkesztésében az Egy elfeledett diadalt), de nem feledkezhetünk meg soha a 600 éves időtávról, a kora újkori történetírás tudományos lehetőségeiről, és arról, hogy az egykorú források mit mondanak.

Egykorú forrás ugyanis összesen két szöveg három mondata. A Sváb évkönyv 907-es bejegyzései között két mondat:

a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták

A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.

és a Salzburgi évkönyv egy mondata:

Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július Nonae-je 4. napján

Veszprémy László 2013-ban ezt írta: „Sem a csatában részt vevők létszámáról, sem annak lefolyásáról nincs forrás: mindössze ennyit jegyeztek fel az egykorú évkönyvek, minden más sokkal későbbi kitaláció:” Ezekhez a körülmények és a halálozási adatok figyelembe vételével hozzá lehet tenni az Ademunti évkönyv egy mondatát: „Megölik Theotmár salzburgi érseket a magyarok, Udóval és Zachariással, két másik püspökkel együtt.” (Veszprémy fordítása) Ha már a csatához kötöttük Theotmár érseket, akkor a nekrológokban vele együtt említett három másik püspök halála is valószínűleg a csatához tartozik, de a Merseburgi nekrológból nem derül ki, hogy ebben a három másikban Udo benne van-e, mindenesetre minden adat a bajor püspökök halálozására utal. Liutpold bajor határőrgróf halálát pedig a Freisingi nekrológ erősíti meg. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a Braslavespurch helységnév Pozsonnyal való azonosítása is azon a feltevésen alapul, hogy ugyanarról az eseményről számol be, mint Aventinus. A többi forrásban a csata helyszínéről nincs adat.

Az egykorú források tehát a bajor seregről, a bajor határőrgrófról, a bajor egyházi személyekről tudósítanak minket, ez pedig azt jelentheti, hogy csak Bajorország vett részt ebben a hevenyészett csatában, és a cél legfeljebb a keleti határ stabilizálása lehetett. Tehát semmi sem utal arra, hogy nagy birodalmi hadsereg a magyarok legyőzésének és kiirtásának szándékával érkezett volna, ezzel ellentétben minden arra mutat, hogy a bajor határőrök tették a dolgukat, de sikertelenül próbálták védeni a Keleti Frank Birodalom keleti határait tőlünk. A csata következménye pedig nem az volt, hogy a magyarok biztosították a nyugati gyepüiket, hanem hogy a frankok nem tudták biztosítani a keleti határaikat, így a thüringiai, szászországi és svábföldi hadjáratoknak nem volt többé akadálya, nyitva állt a bajor kapu. A hadjáratok közben már 909-ben is befigyelt egy vereség, de 910-ben az első augsburgi csata megint győzelemmel végződött. Ebben a csatában már valóban birodalmi erők vettek részt, a források is megemlékeznek arról, hogy az ifjú Lajos személyesen is ott volt, valamint a később királlyá választott Konrád herceg is.