Ezt a videót úgy kezdtem nézni, hogy majd nagyon megmondom a magamét. A profdoktor Révész Péter ugyanis matematikai és informatikai szakember, ennek nem szokott jó vége lenni. A végére kicsit változott ez, de azért mégis van egy-két hozzáfűznivalóm, ugyanis nagyon erős tévedésekkel kezd. A sumer rokonságot Ezékiel könyvével, Góg és Magóg emlegetésével vezeti fel, mégpedig Iosephus Flaviusra utalással. Legyen, azonosítsuk Gógot a Gügész néven ismert lüd uralkodóval, hiszen a kizárólag asszír forrásokból Gugguként (szolga) ismert lüd király alig egy-két generációval Ezékiel előtt élt. Feltételesen fogadjuk el, hogy a térképen Tubalnak mondott, egyébként az újhettita arámi-muskhi-luvi keveredésű királyságok egyikeként létrejött Tabaal államszövetség pedig Magóg földje – bár ez már egy alaptalan feltevés –, ettől még nem lesz a még Ezékiel után is hat évszázaddal élő Iosephus állításának semmi relevanciája, ugyanis itt olyat állít, amit Hérodotosz se. Önkényes megállapítás, hogy az általa magógitáknak nevezett nép azonos lenne a szkítákkal. De ha nagyon akarom, még lehet benne valami csírája az igazságnak, hiszen a szkíták Asszíria bukása előtt asszír szövetségben ott kalandoztak a Közel-Keleten, eljutottak Egyiptomig is, tehát volt közük a térséghez. Mindezt Iosephus a szkíták feltűnése után nyolc évszázaddal állítja, ennél sokkal relevánsabb forrás lehetne Hérodotosz, aki viszont Szküthésznek nevezte a szkíták első királyát, nyilvánvalóvá téve, hogy fogalma sincs róla, mi volt a neve. Innentől kezdve az első szkíta király Magógnak nevezése Anonymusnál természetesen nem tartható. Iosephus kábé ugyanannyira volt időben a szkíták első említéseitől, mint Anonymustól, mindkettőtől egy évezrednyire. Iosephus egy évezreddel a szkíták feltűnése után kitalált valamilyen elméletet, majd ezt Anonymus átvette, és ettől ezt készpénznek kell venni?
(Kép: László Gyula: Hunor és Magor című képe)
Mi az alátámasztása? Az, hogy a Magóg névből le lehet vezetni a magor → magyar népnevet. Hát gratulálok ehhez a nyelvészeti leleményhez, bár ma az úgynevezett „magozók” mindannyian ugyanabban a tévedésben vannak, ugyanis
a Magor névből nem lehet levezetni a magyar népnevet!
Tudom, ezt külön meg kellene magyarázni. Ráadásul azt is tudom, hogy akinek eddig a g>gy hangváltozás nem okozott problémát, annak ezután se fog. Pedig tény, a magyar nyelvben nincsen, soha nem is volt g>gy hangváltozás. A jelenségnek elsősorban fonológiai problémái vannak. A g hang egy torokhang, a gy pedig egy palatális (lágyított, jésített) d. Torokhangok gyakorlatilag soha nem palatalizálódnak, legfeljebb köztes állomásokon keresztül (azaz több hangváltozással), aminek viszont nincs nyoma. A magyar nyelvet használók e hangtani problémák nemismerése miatt pusztán abból, hogy a gy hangot a g+y kettősbetűvel írjuk, vonják le a mag és magy- szavak rokonságát, holott ha az írásban a gy hangot egy megfelelőbb betűvel írnánk (például dy, dj, ɗ), akkor máris senkinek nem jutna eszébe g-ből gy-t képezni, mert annyira távol állnak egymástól. (Na jó, itt tekintsünk el azoktól a bolondoktól, akik bármilyen hangugratást el tudnak képzelni.)
Annak, hogy ezt a hangot épp így jelöljük, írástörténeti oka van, mert a korai írásokban a gy hangot a g betűvel jelölték. Erre persze lehetne azt válaszolni, hogy azok akkor még g-k voltak, azért írták így, később lettek gy-k, csak ez nem igaz. Ezt a Halotti beszéd vimagguc szóalakja egyértelműen bizonyítja, mert itt egy hasonulást, az imád→imádjuk, kiejtve imággyuk szót is g-vel írt. Itt egyértelműen a d+j találkozásából automatikusan létrejövő gy hangot írta g-vel, tehát nem későbbi hangváltozásról van szó, hanem arról, hogy az íráshagyomány a g betűhöz kötötte a gy hangot. Ennek az okáról lehet vitázni, nekem is megvan a véleményem róla, de a tény az tény. Ebből pedig az következik, hogy ha Anonymus egy Magor nevű emberről írt, akkor azt Magyornak írta, csak másképp nem ment. A krónikák szövegeivel a török hódoltság, majd a Habsburg fennhatóság kezdetén nem annyira foglalkoztak, így feledésbe merült, hogy a g betű gy-t is jelenthet, azt majd újra fel kellett fedezni a tudományos kutatások során, ezért olvasták betű szerint a krónikák Magor nevét. Következésképp a magyar népnév soha nem volt magar, magor, vagy hasonló, így a Magógos képzelgést is nyugodtan lehet kukázni. Ezt már Anonymus is benézte.
(Kép: a Halotti beszéd és könyörgés részlete az „imádjuk” szó több előfordulásával)
Megjegyzem, hasonló hangtani problémák máshol is akadnak. Ilyen például a szabir népnév. A VII. Kónsztantinosz által közölt σαβαρτοι ασφαλοι név középgörög olvasata szavartoi aszfaloi. tehát szavarok és nem szabirok. Bár a b>v hangváltozás elég általános a kora középkorban, mégis a szavar, és nem a szabir az, ami adatolható, így már lényegesen nehezebb a kora ókori Subartuhoz kötni. Ráadásul a Subartu földrajzi név bár sokáig fennmaradt, egyáltalán nem maradt változatlan, így az Isuva, Supa, Supria, Szóphéné és Sophene névalakulás megmutatja, hogy abban a 3000 évben nem igazán maradhatott a subarok neve végig subar. Tartozott közben a Hettita Birodalomhoz, Mitannihoz, Asszíriához, Urartuhoz, Kappadókiához, Armeniához, a Szeleukida Birodalomhoz, majd Róma és a perzsák ütközőzónája. Ez nem az a terület, ahol 3000 évig rejtőzve egy helyben élhetne egy nép. Ezzel szemben a szavar név egészen véletlenül a csuvasok eredeti(bb) suvar nevével vethető inkább össze. Ez a kapcsolat sokkal valószínűbb, aztán hogy a kettőnek a közös eredete van-e valamilyen kapcsolatban egy 3000 évvel korábbi néppel... Ez már csak fantázia kérdése.
(Kép: a Kaukázus az 1. ezredfordulón, a volt Szóphéné itt az örmény fennhatóság alatt lévő Taron nyugati, Eufrátesz parti része. Wikimedia Commons)
A 11. percben végre eljutunk a sumerokhoz, átkötés ugyan nincs a szkíták és e között, de egyszer csak belecsap a lecsóba, és még irodalmakat is közöl. Mik ezek? Pirossal jelölve a sumer–magyar rokonságot elvetőket, összesen csak kettő, mintegy jelezve, hogy ők vannak kisebbségben. Egy nem magyar irodalom van benne, az speciel a sumer és a tamil rokonságával foglalkozik, bár ez is jelzi, hogy a sumert eddig a világ összes nyelvével próbálták rokonítani, csak sikertelenül. És ott vannak a zölddel jelöltek, akik a sumer–magyar rokonságról beszélnek. Természetesen Bobula, Badiny és Baráth vannak az első helyen, azok a kóklerek, akikről az itt szintén említett Komoróczy egyszer és mindenkorra leszedte a keresztvizet, mennyire nem értenek ahhoz, amit művelnek, de aki se a szakirodalmat nem ismeri, se magát a sumer nyelvet, az továbbra is elhiszi nekik azt a sok lózungot, amit állítanak. Van itt még Gosztony, aki ugyan elszállt egy kicsit az etimológiáival, de ő legalább ismerte a nyelvet. Van itt még Götz László, aki az egyik legkiválóbb az amatőrök között, és nála még a tudományos igény is észrevehető. És van Csőke Sándor, akinek a munkái csak kéziratokban terjednek, de persze egyedül a Szumir-Magyar egyeztető szótár szerepel itt, a mongol–sumer, a török–sumer és finn–sumer egyeztető jegyzékei ide nem kerülhetnek be. Csőke ugyanis nem állította, hogy a magyar nyelv sumer lenne, hanem rengeteg nyelv sumer szórétegét tárta fel. Parpola elmélete pedig megint csak arra utal, hogy bizonyos sumer szóréteg gyakorlatilag valamennyi nyelvben feltárható, és erre ad egy szimplifikált földrajzi magyarázatot. Parpola számára viszont sajnálatos módon a sumer nyelv tekintetében Bobula és Gosztony a hivatkozási alap, és ezzel a kör bezárult.
Az itt következő szóhasonlítások a hangtani fejtegetésekkel együtt végre felmutatnak valami tudományos igényt. Ez egészen meglepő, hogy a szabályos hangmegfelelések mekkora hangsúlyt kapnak. Minden nyelvészi igényt kielégíthetnének, csak két apró bökkenő van. Az egyik egészen triviális, mivel nyilvánvaló prekoncepcióra utal, hogy a sumerben a magyartól eltérő hangok esetén mindig „a sumerben így változott” a szöveg. Tehát a mai magyar nyelv hangjaihoz képest a sumer változott meg. Ez a lovon fordítva ülés tipikus esete. Az esetleges közös alapnyelvi hang rekonstrukciójára kísérlet sincs, egyszerűen a magyar az alap. A másik viszont magával a szójegyzékkel van, Parpola nem egészen releváns forrás. Az „eufráteszi nyelv” nyugat-ugorként emlegetése viszont már átmegy a paródiába.
Annak ellenére, hogy Révész Péter nem nyelvész (az elejét betudom annak, hogy nem is történész, de egyáltalán nem értem még most sem, hogy az első tíz percnek mi köze a témához), nem követi el a szokásos hibákat. Nem néz sumernek akkád szavakat, figyelembe veszi a megfeleltethetőség nyelvi kritériumait, nem fantáziál kitalált szavakkal, mint Badiny, bár utána kell nézni természetesen minden egyes sumer szónak, amit felhasznált, mert a forrásai nem feltétlenül hibátlanok. A végkövetkeztetést viszont egy kicsit módosítanom kell: a sumer nyelv nem rokona a magyarnak, legfeljebb annyiban, mint Eurázsia összes többi nyelve, amikből itt is kaptunk mutatványokat, de például az altáji, és különösen a türk nyelvek vizsgálata teljesen elmaradt. Ugyanis ott is meglesznek a hasonló egyezések. Mindez nem arra utal, hogy Eurázsia összes népe valaha egy nyelvet beszélt volna, ezt már megpróbálta eladni nekünk a nosztratikus elmélet. A szavak közös eredete még nem rokonság, hanem éppenséggel azt a gazdag areális hatást, azaz az elmúlt 5000 év számtalan felülrétegződését, kölcsönhatását mutatja, amit Révész már az elején elvet. A sumer nyelv két okból fontos. Egyrészt mert szigetnyelv, tehát egyetlen felismerhető rokona sincs, így egy olyan nyelvi jelenség, amit érdemes tanulmányozni. Másrészt mert szigetnyelvi volta ellenére is a szókincsének egy bizonyos hányada Eurázsia három nagy nyelvcsaládjában, az indoeurópaiban, az uráliban és az altájiban is megjelenik, mégsem nevezhető egyik sem rokonának vagy leszármazottjának. Ez a jelenség viszont mind a nyelvészetben, mind a történettudományban olyan következtetésekhez vezethet, hogy a Közel-Kelet össztörténeti jelentősége még mindig nem kellően értékelt. A Közel-Keletről kiinduló nagy vándorlások már a presumer korból ismertek, és folytatódtak a történelem egésze folyamán. Ráadásul az egész kulminált a tengeri népek vándorlásával kezdődő, majd az arámi sötét korral, azaz a bronzkori apokalipszissel végződő fél évezrednél hosszabb időszakban. Ekkor keletre, nyugatra és északra is néptömegek, sőt népek tömegei vándoroltak, szertehurcolva a kultúra elemeit.
Az utolsó 100 komment: