Számtalan helyen olvashatjuk, hogy Kálmán király (1095–1116) felvilágosultságát, korát meghaladó szellemiségét mutatja, hogy a boszorkányok létét elutasította.

A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.

Hát ez szépen hangzik. Utána viszont erre támaszkodva talán nem értjük az uralkodásának más vetületeit.

Először is helyezzük el a korban Kálmánt. II. Orbán pontifikálása idején lépett trónra, majd utódjának, II. Paszkálnak idején halt meg. Ebben az időben a katolikus egyház legfőbb problémája az eretnekségekkel való küzdelem volt, amelynek során a 11. század első felében már megtörténtek az első kivégzések is. Valamint az iszlámmal szembeni fellépés, mint tudjuk, II. Orbán hirdette meg a Clermont-i zsinaton, éppen Kálmán trónra kerülésének évében a keresztes háborút. Ebben az időben a boszorkánysággal a katolikus egyház egyáltalán nem foglalkozott. Ezt csak a dominikánus inkvizíció vonta hatáskörébe, és csak a 15. században, a két dominikánus szerzetes által írt Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) hatására vált központi kérdéssé. A dominikánus inkvuzíciót megelőző episzkopális inkvizíció eseti jellegű, szervezetlen, és szabott keretek nélkül működő egyházi igazságszolgáltatás volt.

Kálmán abban a légkörben nőtt fel, és lett papjelölt, amikor az eretneküldözés volt a legfőbb feladata minden egyházfinak. Ez egy fontos részlet: Kálmánt papnak szánták, papnak tanult, ezért vált művelt, írni és olvasni tudó királlyá, ami párját ritkította akkoriban. A boszorkányság mellékkérdés volt, már csak azért is, mert egészen a 15. századi nagy fordulatig a boszorkányság hivatalosan nem is létezett, maga az egyház is tagadta a boszorkányok létét, mert a bennük való hitet a sátán mesterkedésének tartották. Tehát aki hitt a boszorkányokban, azt a sátán kísértette meg, és vitte tévútra. Vagyis a tévhiedelmekkel ellentétben a 9–15. század között a boszorkányokba vetett hit volt üldözendő, nem a boszorkányok. Az se véletlen, hogy maga a boszorkány szavunk is török eredetű, jóval későbbről. A fordulat majd olyan gondolatok mentén következett be, amit például Hugh Trevor-Roper úgy foglal össze, hogy a boszorkányságot az eretnekség kiterjesztett eszközének tekintették.

A fentiek alapján egyáltalán nem lenne semmi érdekes abban, ha egy 11–12. század fordulóján élő uralkodó kijelenti, hogy boszorkányok márpedig nincsenek. Sőt, az a normális, a kornak, korszellemnek megfelelő álláspont. A valóság azonban egy félrefordítás helyre tétele után látható, az eredeti latin törvénycikk ugyanis így hangzik:

De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat.

Kálmán első törvénykönyve, 57. cikkely

Ennek a fordítása pedig az, hogy strigák nincsenek.

A strigát később a boszorkány szinonimájaként használták, de eredetileg a pogány hitvilágban gyökerező, a szláv népeknél ismert rosszindulatú, ártó varázslókat nevezték így. A latinban ekkoriban a malefica szót használták a boszorkányokra, lásd a már említett Malleus Maleficarum könyvcímet.

A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe.
Kálmán első törvénykönyve, 60. cikkely

Itt pedig a következő fordítási malőrt láthatjuk: ebben a cikkelyben ugyanis a latin szöveg a malefica meghatározást használja. Ha a strigát boszorkánynak, a maleficát pedig bűbájosnak fordítjuk, akkor áll elő az a hibás kép, ami ma Kálmán törvényeiről él. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pogány hitvilágban gyökerező gonosz entitás létét tagadja, szemben az egyébként akkoriban általánosan el nem fogadott, de a nép körében létező keresztény boszorkányhittel, de ez az egykori papjelölttől sokkal hihetőbb álláspont, mint ha azt feltételezzük, hogy a boszorkányok tagadásával szembeszállt volna a katolikus egyházzal.

Ez nagyjából annyival ér fel, mintha a 22. cikkelyből csak a mondat első felét idéznénk:

Megtiltjuk, hogy vassal és vizzel való próbát akármely egyházban is ne tegyenek...

ami egészen más arcot kap, ha a mondat folytatását is hozzátesszük:

... hanem csak püspöki székhelyen és nagy prépostságokban, mint Pozsonyban és Nyitrán.

A mondat második fele pedig az episzkopális inkvizícióra utal, vagyis annak van jogköre a tűz- és vízpróba elrendelésére. Kálmán a saját korában élt, nem kell anakronisztikus szellemi teljesítményt feltételezni ahhoz, hogy ennek a kiváló uralkodónak a valós történeti értékét megtaláljuk.

Mi köze a kettőnek egymáshoz? Röviden: a karácsony cáfolja a kitalált középkor alapvetését.

A kitalált középkor elméletét Heribert Illig alkotta meg egy kronológiai probléma megoldására. Ez pedig az az egyszerű tény, hogy a Julián-naptár bevezetésétől a Gergely-naptárig 1627 év telt el. Mivel 128 évenként keletkezik a Julián-naptárban egy felesleges nap, egyszerű osztással megállapítható, hogy 13 napot kellett volna átugrani, de ehelyett csak 10 nap átugrására került sor, és mégis helyreállt a naptár. A csillagászat adatait nagyon pontosan lehet ellenőrizni, így valóban adódik a következtetés, hogy a Julián-naptár bevezetésétől (i. e. 45) a Gergely-naptárig (1582) csak 1214–1344 év telt el. Ebből vonta le azt a következtetést, hogy valamikor átugrottak körülbelül 300 évet. Illig elméletével itt keletkezett az első probléma, hogy a gombhoz varrta a kabátot: eldöntötte a három évszázad hiányát, és ahhoz keresett bizonyítékot. Így állapította meg, hogy a 614–911 közti évek nem léteztek, tehát a naptárt 614-ben előrébb ugratták 297 évvel.

Hogyan lehetséges dátumugratás helyett mással magyarázni a 13 számított, és 10 valódi napos korrekció tényét? Nem túl sok megoldás van, de – ellentétben Heribert Illig módszertanilag hibás módszerével – itt mégis muszáj megkeresni az okot, mivel a csillagászat más tényei, így például a napfogyatkozások a három évszázad átugrását cáfolják. A napfogyatkozásokkal sincs túl sok szerencsénk, ugyanis három Szárosz-ciklus (körülbelül 54 év) elteltével ugyanolyan napfogyatkozásokat láthatunk, így 18 ciklus 325 évenként szintén hasonló napfogyatkozásokat eredményez, így elég könnyen ráfogható egy-egy napfogyatkozásra, hogy az 18 ciklussal később volt, mint gondoljuk. Ám Illig szerint nem 325 év hiányzik, hanem 297, így könnyen meggyőződhetünk arról, hogy például a Hydatius által 418-ban és 447-ben leírt napfogyatkozások nem lehettek 297 évvel közelebb hozzánk. Ez esetben az elsőnek a 715 augusztusi napfogyatkozással kéne azonosnak lenni, amit azonban Portugáliából nem lehetett látni, míg a másiknak 744-ben kellett volna lenni, amelyik évben csak az év első felében volt két napfogyatkozás, és ezek szintén nem voltak láthatóak Portugáliában. Ebből következően mindenképp dátumugratás és kitalált középkor nélkül kell megoldani a dilemmát, hogyan lehet, hogy 13 nap helyett 10 napot kellett átugrani 1582-ben?

Egyáltalán mire jó a naptárkorrekció?

A régi római naptárak problémáival most nem foglalkoznék, a lényeg az, hogy Iulius Caesar i. e. 45-ben március 24. napjára rögzítette a tavaszi napéjegyenlőséget, azaz március 25-re az évkezdetet (equinox), és bevezette a 365 napos évet, amelyhez négy évenként egy szökőnap csatlakozik. Így lesz négy év 1460 nap helyett 1461 napos, és ez már csak 44 perccel tér el négy év valódi hosszától. Ez viszont 128 évenként egy teljes napot ad ki, ami azt jelenti, hogy a Julián-naptárban a csillagászati eseményekhez – így a napéjegyenlőséghez – rögzített dátumok 128 évenként egy nappal előrébb tolódnak. A naptár kezdetétől számított 128 év múlva már nem március 24-én, hanem március 21-én lesz a napéjegyenlőség. És így tovább. A problémát kissé bonyolítja csak, hogy Augustus idején még variáltak a naptárral, de végül 53 év múlva, azaz időszámításunk szerinti 8. évben volt utoljára március 24-én a tavaszi napéjegyenlőség. Azóta viszont nem vándorolhatott szüntelenül előre a naptárban, különben 1582-ben március 11-re esett volna, nem március 14-re, és akkor október 4. után nem október 15. lett volna, hanem október 18.

Ez csak egyet jelenthet: valamikor naptárkorrekció volt, amikor három nappal megjavították a naptárt, csak erről a tényről nem maradt fenn adat. Az időpontja is adott, hiszen 2,5–3,4 nap közti eltérésnek kellett lennie ahhoz, hogy három napot javítsanak, vagyis a naptárkorrekciónak 327,3–445,09 évvel a 8. év márciusa után kellett lenni, azaz 335 és 453 között, illetve még kicsit lehet tágítani az intervallumot a tavaszpont pontos mérésével.

A 4. század egyik legjelentősebb eseménye a nikaiai zsinat volt 325-ben. E zsinatnak két fő témája volt, ebből az egyik a húsvétszámítás volt, és itt kötötték a tavaszi napéjegyenlőséghez a húsvét idejének kiszámítását, és lett a mozgó ünnepből egy részlegesen kötött, csak bizonyos mértékig mozgó ünnep. Ha már a tavaszi napéjegyenlőséggel foglalkoztak, vélhetően feltűnt az egyházatyáknak, hogy ez a dátum nem március 24., hanem március 22. Azt is tudthatták, hogy még néhány év, és már március 21-re esik. Véleményem szerint ekkor rögzítették a tavaszi napéjegyenlőséget március 21-re, illetve igazították a keresztény világ naptárát ehhez a dátumhoz. Abban az időben ez még kisebb megrázkódtatásokkal járt, mint az újkor kezdetén 10 napot átugrani. Egyszerűen kimondták, hogy ténylegesen március 21-én van a tavaszi napforduló, és ehhez a naptári dátumhoz kell számítani a húsvétot.

De hogy jön ide a karácsony?

Ma már meglehetősen széles körben elterjedt nézet, hogy a karácsony a téli napfordulós ünnepekhez kapcsolódik olyan módon, hogy a kereszténység nem tudta, mikor született Jézus, de ettől még meg akarták ünnepelni a születését, erre pedig kapóra jött, hogy 3. század végén, 4. század elején a Római Birodalom általánosan ünnepelte két szoláris isten születésnapját a téli napfordulón: Mithrász és Sol istenekét. A római ünnepek épp úgy eltolódtak, ahogy a naptár, és bár a 4. század elején is december 25-én ünnepeltek, az első hosszabb nappal valójában már három napja megvolt. Amikor a kereszténység államvallássá lett, Jézus születésnapjának már semmi köze nem maradt a napfordulóhoz, hiszen ő nem szoláris isten, így mikor a tavaszi napéjegyenlőséget rögzítették március 21-re, akkor ezzel együtt a téli napforduló is visszakerült december 21-re, miközben a karácsony megmaradt december 25-én, és továbbra is három nappal a téli napforduló után maradt, amennyivel addig már eltolódott.

A nikaiai zsinat jegyzőkönyvei ugyanis nem maradtak fenn. Azonban két lehetőség van a húsvét tavaszponthoz kötésére. Azt is elhatározhatták, hogy a naptári március 25-től függetlenül, a csillagászati megfigyelésekhez igazítsák a húsvétszámítást. Ennek azonban a középkorban komoly technikai korlátjai voltak, mivel nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű, csillagászati képzettséggel rendelkező személy, aki minden évben ellenőrizhette volna a tavaszpont beköszöntét, a korabeli közlekedési és kommunikációs viszonyok között pedig nem lehetett biztosítani a keresztény világban egységesen tartott húsvétot egy központi szervezés mellett. Így gyakorlatilag nem marad más lehetőség, mint hogy a nikaiai zsinat kimondta, hogy a tavaszi napéjegyenlőség március 21-én van, és akkor csak a naptár alapján tudni lehetett, mihez kell számolni. Később pedig Gergely se akarta a tavaszpontot visszavinni március 24-25-re, így csak 10 napot kellett átugrani.

Ebben a kontextusban gyakorlatilag mindent ütő érv: Beda Venerabilis a nikaiai zsinat után újabb négy évszázaddal azt írta, hogy a tavaszi napéjegyenlőség három nappal tolódott el, holott addigra már hat napnak kellett volna lenni. A három nap javítás feltevése, és az újabb három nap eltolódás dokumentálása abban a korban, aminek egyébként Illig szerint nem is kéne létezni, gyakorlatilag bizonyossá teszi, hogy a három nap javítása a nikaiai zsinaton történt meg.

Véletlen lenne, hogy a kitalált középkor épp úgy három nap hiányán alapul, ahogy a karácsony három nappal követi a napfordulót? Szerintem nem.

Különös apropója a kérdés felvetésének, hogy az elmúlt néhány év régészeti kutatásai, elsősorban az Olekszij Komar által kutatott szubbotyici-horizont a Dnyeper középső folyásánál, és Vitalij Szinyika Dnyeszter-menti kutatásai alapján az a nézet kezd meggyökeresedni, hogy az eddig feltett Etelköz területén talált, a Kárpát-medencéhez köthető tipológiájú régészeti anyag az Etelköz helyét és létét bizonyítja.

Dehát mi is ez az Etelköz? Egy olyan területnév, amit kizárólag egy forrás említ. Ez VII. Kónsztantinosz, akit Bíborbanszületettként is ismerünk, és megírta a Πρὸς τὸν ἴδιον υἱὸν Ρωμανόν (Fiamnak, Rómanosznak) című művét, amit a középkori latin irodalom De administrando imperio címen emlegetett (a továbbiakban DAI). A DAI a honfoglalás korának nélkülözhetetlen forrása, hiszen nem vagyunk a források bőségében, ugyanakkor óriási problémái is vannak. Elsősorban az, hogy már eleve kompilációként készült, nyilvánvaló, hogy a Bizánci Birodalom császára nem a saját élményeit, tapasztalatait foglalta könyvbe, hanem másoktól származó információkat, korábban megjelent történeti könyvekből kiollózott részleteket szerkesztett egybe. Azt persze nem várhatjuk el Kónsztantinosztól, hogy a mai történészi igényeknek megfelelően forrásolja a munkáját, így ezeket a különböző eredetű részleteket csak a forráskritika, és a források összevetése segítségével lehet részben megkülönböztetni. A másik gond, hogy ezt a kompilációt eredetiben nem ismerjük, hanem másolatok másolatának másolataiban.

A DAI telis-teli van tévedésekkel. E tévedések egy része szimplán a másolások során keletkező szövegromlás, hiszen a valamikor 952 után írt művet már 979-ben lemásolták (X), majd ezt másolták tovább 1059–1081 között valamikor (P), ezt minimum hárman másolták (V, 1509, M, 1560–1586, Ba, 1711). A V másolatot igen hamar, 1509–1529 között tovább másolták (F), majd 1611-ben újra (Me), és végül a Ba-t 1840-ben (Be). Ezek közül a P, V, F, M teljes másolat, a többi kivonatolás. A V teli van másolási hibákkal, így lett a P ό Άλμούτζης kifejezéséből Σαλμούτζης, tehát a V, és ebből következően az arról másolt F a nevek tekintetében különösen megbízhatatlan. A kérdéses terület neve egyetlen egyszer szerepel a DAI-ban (38. 30.), és a P-forrásból származik, tehát 11. századi.

Kép: DAI 110 P (38. 30) – A hely neve 'Ατελκούζου (betű szerinti olvasatban Atelkúzu). Ugyanennek a helynek a különböző forráskiadásokban még háromféle olvasata van: 'Ατελκ Ούζου, 'Ατελ και Ούζου, 'Ατελούζου

Az itt említett Atelkúzut nevezzük 1811 óta Etelköznek, amikor Budai Ézsaiás a Magyar ország históriája című könyvének első részében, 1805-ben használt Atelköz nevet a második kiadásban Etelközre változtatta. (i. m. 88–89. o.) Ez a névírás már egy értelmezés, ahol a -kúzu második részben a köz szót látta, amit egyébként használunk földrajzi nevekben. Ettől kezdve már csak az Etel értelmezése volt hátra, ami a Volga türk nevének tűnik. Ez az értelmezés a közhiedelemmel ellentétben nem bukik meg azon, hogy a „Volgaköz” egy folyónevet tartalmaz csak, és egy folyónak nem lehet köze, hiszen a Bodrogköz is olyan területet takar, ami a Bodrog és egy másik folyó, a Tisza között helyezkedik el.

Csakhogy...

Kép: DAI 114 P (40. 24.) – A rajta keresztül folyó folyók alapján Etel és Kuzu a neve.

Egy másik szakasz szerint a honfoglalás előtt mi egy „Etel és Kuzú” nevű térségben tartózkodtunk, ahol mostanában a besenyők laknak. A 38. fejezetben épp úgy azt állítja, hogy a besenyők laknak ott, ahol korábban mi, mint a 40. fejezetben, de a 38. fejezetben felsorolt folyók egészen más vidékre utalnak, mint a 40. fejezet Etel folyóneve. Hogy melyik az igazi, azt egy harmadik szakasz döntheti el, amelyiket nem szokás idézni akkor, amikor Etelköz azonosításáról van szó.

Kép: DAI 164 Be (37. 2–5.) – A besenyők az Atil és Jeih folyók között éltek eredetileg, és közös határuk van a kazárokkal és úzokkal.

A 37. fejezet, ami a besenyők történetével foglalkozik, ugyanis a besenyőket ismét az Etelhez köti. Ezzel tulajdonképpen rövidre lehetne zárni a történetet, ha nem kötődne számos, a tudománytörténetből eredő prekoncepció Etelközhöz. A mai történetírás gyakorlatilag tényként kezeli, hogy az Etelköz egy köztes állomás volt a honfoglalók volgai őshazája és a honfoglalás között. Ez a feltevés ugyanis nagyon jól passzolt a finnugor elmélethez, amelyik erre az időre és a kazár szomszédság tényére alapozva tette fel, hogy a magyar nyelv masszív türk szórétege ott került bele a nyelvbe. Moravcsik Gyula még több mint 200 évről beszélt, hiszen szerinte a 7. század végén került kazár fennhatóság alá a magyarság, és az ő tekintélye sokáig befolyásolta a DAI értelmezését. A DAI három éves adatát itt mindenfélére javítgatták a 30, 33, 200 és 300 is előfordult.

A régészet jelen állása szerint azonban a Volga környékéről a feltett 300 évnél jóval rövidebb, akár néhány évtizedes idő alatt is ide érhettek a honfoglalók, és nem érintették azt a területet, amit Etelköznek tartunk, illetve az annak feltett területtől jóval északra haladtak, nem jártak az Azovi-tenger környékén. Ráadásul a DAI előtt maximum 55 évvel, azaz legkorábban 893-ra datálható, amikor a kazárok és úzok szövetségben támadták meg a besenyőket, vagyis a bennünket érő besenyő támadás, amelyikben még az úzoknak is része volt, akik a feltételezett Etelköz közelében se voltak soha, két évvel előzte meg a honfoglalás jelenleg elfogadott, bár bizonytalan dátumát.

Kép: Türk Attila térképe a honfoglalásról. Az itt pirossal megírt Etelköz a DAI 38. fejezetében szereplő folyókra támaszkodik, és a másik két előfordulást nem veszi figyelembe. A Volga torkolatánál a kazár Etil nevű város áll. A kérdés az, hogy az Etelköz megnevezés valóban erre a területre vonatkozik, vagy az Etelköz máshol volt, csak más körülmények miatt dúsulnak a leletek?

A probléma megoldása talán ott van, hogy Kónsztantinosz maga is megduplázza az Etelköz leírását, így két különböző forrásból emelt át hasonló módon két különböző helyre vonatkozó leírást. Ráadásul a P-forrás 11. századi, esetleg aktualizálhatta is a leírást a saját ismeretei alapján. A besenyők a 11. században, nem sokkal a P-forrás keletkezése előtt hagyták el azt a helyet, amit a térképen Etelközként látunk jelölve. A másoló az 1038-ig ott tartózkodó besenyők alapján tette fel, hogy az Atelkúzu nevű hely ott volt. Az pedig már merő véletlen, hogy a honfoglalás korában éppen ott van a Kárpát-medencével kapcsolatba hozható leletanyag, ami talán köszönhető egyrészt annak, hogy már a honfoglalás előtt néhány évtizeddel megélénkültek a kapcsolatok a Kárpát-medencével, másrészt annak, hogy még a honfoglalást követően is fennmaradt az etnikai és kulturális kapcsolat. A halicsi fejedelemség csak a 12. században zárta el a kapcsolatokat a térséggel.

Nade akkor hol volt Etelköz? Még az se biztos, hogy volt egyáltalán, hiszen ahogy a DAI-ban ezt megelőzően említett Levédia keresése is hiábavaló a mai napig, úgy egyáltalán nem biztos, hogy Etelköznek is van bármilyen alapja. De tegyük fel, hogy volt. A változatokban gyakorlatilag közös az Atil rész. Az Atil jól azonosítható, a mai napig több türk nyelvben a Volga neve. Elsősorban a környékbeliek, mint csuvas Атăл, kazak Еділ, tatár Идел, de ide tartozik a mongol Ижил is. A másik rész talányos marad, mert lehetne akár köz is, de lehet egy másik folyó neve is. Mindenesetre Etelköz – ha Levédiával ellentétben valódi terület neve – nagy valószínűséggel a Türk Attila térképén olvasható Dél-Urál, besenyők és volgai bolgárok közt elhelyezkedő terület, a leletfoltot jelölő terület déli, íves része, a Belaja és Káma folyók vidéke a volgai torkolatig.

Felhasznált irodalom

Moravcsik Gyula: Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio (Budapest, 1949. Magyar–görög tanulmányok)

Moravcsik Gyula: Az onogurok történetéhez MNYTK 27.

Tóth Sándor László: A De administrando imperio 38. fejezete időviszonyai és a magyar őstörténet

Türk Attila: A magyarság korai története a régészet szemszögéből

899. december 8-án, 1121 éve elhunyt Arnulf, a keleti frankok királya. Halála jelentős fordulat volt mind a német, mind a magyar történelem szempontjából.

A magyar honfoglalás 895-re megtörtént, és bár ez nyilván az időben elkenődő folyamat volt, Arnulf halálakor már befejezett tény, hogy a Kárpát-medence keleti részén, illetve a Dunától keletre eső részeken a magyarok tanyáznak. El nem hanyagolható körülményként kell megjegyezni: az Arnulf befolyási övezetébe tartozó Pannoniába a honfoglalók nem törtek be, ilyen adatunk nincsen. Tudva azt, hogy már 892-ben a frankok magyar segítséget vettek igénybe a morvákkal szemben, egészen biztosak lehetünk abban, hogy Arnulf és Árpád között szövetségesi, szerződéses viszony volt, amelyet egyik fél sem rúgott fel.

Arnulf halálával azonban alapjaiban változott a helyzet. A trónt kiskorú fia, a történelemben „gyermek” epitethonnal ellátott Lajos örökölte, e néven a negyedik. Kiskorúsága miatt Hatbus (Hatto, 850–913) mainzi érsek, és Salamon konstanzi püspök († 919) voltak a gyámjai. Az utóbbinak érdekes kapcsolata a későbbi magyar történelemmel, hogy egyben Sankt Gallen apátja is volt, bár a mi Sankt Gallen-i kalandunk csak hét évvel a halála után esett meg. A két gyám személye egyúttal garantálta, hogy a Keleti Frank Birodalom a belháborúk mocsarába süllyedjen, hiszen míg Hatbus álma a német egység volt, addig Salamon éppen a birodalmon belüli tartományok viszályaiban játszott döntő szerepet. Mindezek mellett pontosan nem tudható, hogy a magyar–frank szövetség pontosan hogyan bomlott fel, de alig néhány hónappal Lajos koronázása után a magyarok megszállták Pannoniát. Míg 899-ben úgy haladt a magyar hadsereg Itália felé, hogy be se tette a lábát Arnulf birtokaiba, 900-ban már megszálltuk a frankok keleti végeit. Ennek talán még csak nyomós okai se voltak, hanem egyszerűen az Itáliában telelő magyar sereg Arnulf halála után már nem ügyelt a frank birtokokra, így a Pannonián keresztüli hazatérés egyúttal a foglalás megindítását is jelentette.

Ettől kezdve a frankok keleti végein állandósult a magyar nyomás, hol Karintia, hol a morvák voltak célkeresztben. Nem tudjuk az okát, hogy a frankok miért utasították el a szövetség megújítását, bár joggal tehető fel, hogy a frank területeket birtokló magyarokkal azért nem szándékoztak szövetséget kötni, mert vissza akarták szerezni az elfoglalt területeiket. Egy új szövetség egyúttal elismerése lett volna annak, hogy Pannonia elfoglalása maradandó, végleges. 906-ban a magyarok már Bajorországon és Thüringián keresztül vonulva támadták Szászországot.

Erre volt válasz a nevezetes 907. évi esemény, amit ma pozsonyi csatának ismerünk.

E pozsonyi csata egyik előzménye volt a címben említett félmondat. Illetve majdnem... Valójában ezt egy 600 évvel későbbi forrás, Aventinus bajor krónikája őrizte meg. Egyrészt a mondat még így se azt jelenti, hogy a magyarokat ki kell irtani, hanem azt, hogy a magyarokat ki kell szorítani. Másrészt a mondat a releváns részeivel együtt így szólt:

Ugros Boiariae regno eliminandos esse

Vagyis a magyarokat Bajorország területéről kell kiszorítani. A manapság elterjedt téves fordítások, és abszolút elfogult értelmezésekkel ellentétben ez egy teljesen logikus kívánság a frankok uralkodója részéről, aki ezzel a fogalmazással egyrészt elismerte Pannonia megszállását, hiszen nem Pannoniából akarta kiszorítani a magyarokat, másfelől viszont biztosítani kívánta a keleti határait, mivel Bajorország se véletlenül volt akkoriban a frankok határőrgrófsága. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy amennyiben Aventinus (1477–1534) valódi források ismeretében írta a bajor krónikájának ezt a részletét, de azért mindig szem előtt kell tartani, hogy Aventinus időben közelebb van hozzánk, mint 907-hez. Viszont ismételjük meg: a címben lévő félmondat se nem tükrözi az eredeti mondat értelmét, se nem jelenti azt, hogy a magyarokat ki kell irtani!

Tudomásul kell vennünk, hogy akkor és ott mi voltunk a hódító megszállók, akikkel szemben a frankok védekeztek.

Aventinus ismeretlen forrásokból dolgozott, így nem tudhatjuk, mit vett forrásokból, és mit a képzeletéből. Kiváló történészi munkák születtek már Aventinus forráskritikájával kapcsolatban, valamint a pozsonyi csata rekonstrukcióiról is, ezeket el lehet – sőt el kell – olvasni (elsősorban Torma–Veszprémy szerkesztésében az Egy elfeledett diadalt), de nem feledkezhetünk meg soha a 600 éves időtávról, a kora újkori történetírás tudományos lehetőségeiről, és arról, hogy az egykorú források mit mondanak.

Egykorú forrás ugyanis összesen két szöveg három mondata. A Sváb évkönyv 907-es bejegyzései között két mondat:

a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták

A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.

és a Salzburgi évkönyv egy mondata:

Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július Nonae-je 4. napján

Veszprémy László 2013-ban ezt írta: „Sem a csatában részt vevők létszámáról, sem annak lefolyásáról nincs forrás: mindössze ennyit jegyeztek fel az egykorú évkönyvek, minden más sokkal későbbi kitaláció:” Ezekhez a körülmények és a halálozási adatok figyelembe vételével hozzá lehet tenni az Ademunti évkönyv egy mondatát: „Megölik Theotmár salzburgi érseket a magyarok, Udóval és Zachariással, két másik püspökkel együtt.” (Veszprémy fordítása) Ha már a csatához kötöttük Theotmár érseket, akkor a nekrológokban vele együtt említett három másik püspök halála is valószínűleg a csatához tartozik, de a Merseburgi nekrológból nem derül ki, hogy ebben a három másikban Udo benne van-e, mindenesetre minden adat a bajor püspökök halálozására utal. Liutpold bajor határőrgróf halálát pedig a Freisingi nekrológ erősíti meg. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a Braslavespurch helységnév Pozsonnyal való azonosítása is azon a feltevésen alapul, hogy ugyanarról az eseményről számol be, mint Aventinus. A többi forrásban a csata helyszínéről nincs adat.

Az egykorú források tehát a bajor seregről, a bajor határőrgrófról, a bajor egyházi személyekről tudósítanak minket, ez pedig azt jelentheti, hogy csak Bajorország vett részt ebben a hevenyészett csatában, és a cél legfeljebb a keleti határ stabilizálása lehetett. Tehát semmi sem utal arra, hogy nagy birodalmi hadsereg a magyarok legyőzésének és kiirtásának szándékával érkezett volna, ezzel ellentétben minden arra mutat, hogy a bajor határőrök tették a dolgukat, de sikertelenül próbálták védeni a Keleti Frank Birodalom keleti határait tőlünk. A csata következménye pedig nem az volt, hogy a magyarok biztosították a nyugati gyepüiket, hanem hogy a frankok nem tudták biztosítani a keleti határaikat, így a thüringiai, szászországi és svábföldi hadjáratoknak nem volt többé akadálya, nyitva állt a bajor kapu. A hadjáratok közben már 909-ben is befigyelt egy vereség, de 910-ben az első augsburgi csata megint győzelemmel végződött. Ebben a csatában már valóban birodalmi erők vettek részt, a források is megemlékeznek arról, hogy az ifjú Lajos személyesen is ott volt, valamint a később királlyá választott Konrád herceg is.

(Figyelem, véleménycikk!)

Az 1990-es években David Rohl egyiptológus merész kronológiai elmélettel állt elő, ami nagyjából hasonlít az Illig-féle kitalált középkorhoz, csak nem konteós alapokon áll. Ugyanúgy körülbelül három évszázadnyi hiányt vélt felfedezni Egyiptom történetében, amit szerinte a történettudomány mesterségesen nyújtott meg. Az elméletének bevezetéséhez felhasznált néhány régészeti probléma valóban megoldandó rejtvény a szakemberek számára, azonban meg kell vizsgálni, hogy a kronológiai következtetéseinek valóban csak az lehet a végeredménye, hogy II. Ramszesz az i. e. 9. században uralkodott az i. e. 13. század helyett. Ha Heribert Illignek és David Rohlnak egyszerre lenne igaza, akkor viszont II. Ramszesz rögtön az i. e. 6. században landolna.

Fontos észrevenni, hogy mindkét elmélet közel 300 éves hiányt próbál eladni. Ez azért jelentős, mert 18 szárosz-ciklus 324 évet tesz ki, vagyis a napfogyatkozásokkal datált eseményeknél lehet játszadozni a ciklus elemeivel. A kitalált középkornál még ez se megy zökkenőmentesen, mert a több és pontosabb megfigyelés a napfogyatkozás jobb azonosítását teszi lehetővé, így például a Hydatius által leírt napfogyatkozások 418-ban és 447-ben sem a 715-ös, sem a 744-es napfogyatkozások egyikével sem azonosítható, következésképp a pontosan 297 évben megjelölt kronológiai hiányt cáfolják. Ezzel szemben az ókori megfigyelések leírásának tág értelmezési tartománya, az egyes uralkodók egymáshoz való viszonyának apróbb bizonytalanságai lehetővé teszik, hogy például a IV. Nikmepa ugariti király idejéből származó leírást i. e. 1375 helyett szemrebbenés nélkül i. e. 1015-re tegyük, függetlenül attól, hogy az előbbi teljes, az utóbbi gyűrűs fogyatkozás volt. A napfogyatkozásokkal tehát lehet játszadozni, ezért a más csillagászati ciklusokon alapuló datálásokat, amik korrelálhatók a napfogyatkozásokkal, mindenáron negligálni kell. Ez történik a Szóthisz-ciklussal.

A történettudomány egyelőre nem fogadta el Rohl érvelését, a kezdeti szenzáció óta inkább nem is foglalkoznak vele, holott Rohl érvelése sokszor helytálló, részkövetkeztetései alaposak. Ezek azonban annyira nem illenek az elfogadott történeti képbe, hogy a magyarázatával se foglalkozik különösebben senki. Így aztán az egyiptológusok új generációinak véleménye azóta megoszló, az egyik rész szerint az egyiptomi kronológia nem jó, a másik rész szerint jó, de a problémahalmaz összetett magyarázatával mindkét oldal adós maradt eddig. Vizsgáljuk meg, hogy David Rohl eredeti állításainak mennyiben kizárólagos megoldása az egyiptomi kronológia lerövidítése, vagy van-e más megoldás?

Rohl szerint az egyiptomi kronológia négy pilléréből három hibás.

1. Az elsővel nem vitatkozik, miszerint Assur-ban-apli asszír király i. e. 664-ben foglalta el Thébát, ez pedig Taharka utolsó uralkodási évét jelenti.

2. Champollion óta a biblikus Sisák nevet az egyiptomi Sosenq nevével tekintik azonosnak, és mivel a biblikus kronológia szerint i. e. 925-ben fosztotta ki Jeruzsálemet Sisák, így a XXII. dinasztia első uralkodójának trónra lépését i. e. 945-re datálja. A probléma itt az, hogy a biblikus kronológiát a Biblián kívül az égvilágon semmi nem erősíti meg, így ha hibás a Sisák-Sosenq azonosítás, az nem feltétlenül Egyiptom mindenfelé keresztdatált kronológiáját módosítja, hanem a Biblia alapján számolható dátumokat kérdőjelezi meg inkább. A helyzet itt az, hogy egyetlen forrás nyilvánvalóan elfogult, később többször átszerkesztett adatsorát próbáljuk megkérdőjelezhetetlennek beállítani. Tehát ha Sisák II. Ramszesz volt – ami egyébként meglehetősen valószínű –, akkor egyrészt Roboám II. Ramszesz kortársaként a Bibliával szemben az i. e. 13. századba helyezendő, másrészt II. Ramszesz mégse lehetett az exodus fáraója.

3. A Szóthisz-ciklus azon a jelenségen alapul, hogy minden csillag egy évben csak egyszer kel fel a Nappal együtt, így az egyiptomiak által Sopdet néven ismert Szíriusz is. Ezt nevezzük heliákus felkelésnek. Ez pontosan kijelöli a csillagászati év elteltét, miközben a teljes napokkal számoló egyiptomi naptár négy évenként egy napot téved. A Szóthisz-éra azt jelenti, hogy az egyiptomi történelem egy bizonyos pontján a július 21-én bekövetkező heliákus Szóthisz-felkeléssel rögzítették a csillagászati év és a naptári év kezdetét. A naptár szerint 1461 év telik el addig, míg a Szóthisz ismét július 21-én kel fel a Nappal együtt, miközben a csillagászati újév végigvonul a naptári év összes napján. Ismerjük I. Amenhotep egy dokumentumát, ahol leírják, hogy a Szóthisz heliákus felkelése a semu (forróság) évszak harmadik hónapjának 9. napjára esett. Ebből egyértelműen kiszámolható, hogy I. Amenhotep kilencedik uralkodási éve i. e. 1537–1517 közé esett (a dátum a megfigyelés helyétől függ, de ezen túl nem terjeszkedhet). Ezen a ponton látható David Rohl erőlködése, hogy a Szóthisz-ciklusra alapuló kronológiát negligálja. Szerinte az Ebers-papíruszon minden hónaphoz odaírták a Szóthisz heliákus felkelését, ezért nem vehető komolyan az újévi ünnepre vonatkozó adat sem. Valójában a papíruszon csak az újév soránál van kiírva a Szóthisz felkelése, a többi sorban csak pontokat látunk, amiről Rohl feltételezi, hogy „dettójelek” – mert máshol is feltehető ilyen funkciójuk –, miközben akár csak hiátuskitöltő szerepük is lehet, hiszen oda nem kellett semmit írni. Az Ebers-papírusz célirányos fordításainál már mindig úgy közlik a fordítást, mintha tényleg oda lenne írva minden hónaphoz a heliákus felkelés, és tény lenne, hogy ezért erre nem lehet alapozni az időszámítást. Pedig ez távolról sem igaz, az Ebers-papirusz egyszerűen az újévi megjelenés alapján a naptári év minden hónapjának 9. napjára helyezi a csillagászati hónap kezdetét.

4. A Rohlnál negyedik pillérnek nevezett datálással különösebben nem kell foglalkozni, ilyen jellegű számítások gyakran előfordulnak a történettudományban, és egyébként is erősen támaszkodik a XVIII. dinasztia 3. pontban vázolt datálására.

Azt látjuk tehát, hogy a négy pillérnek kiválasztott közül egy (4.) irreleváns, egy helyes (1.), ugyanakkor kettőnél olyan értelmezést igényel a kronológia módosítása, ami nem magától értetődő, hanem magából a prekoncepcióból következik. A második pont egy más irányból ellenőrizhetetlen forrást helyez előtérbe, a harmadik pedig több légből kapott előfeltevést igényel, mint amennyit megmagyarázna. A probléma sokkal inkább Edwin Thiele adventista misszionárius biblikus kronológiájával van, aki egyszerűen összeadta a biblikus uralkodók Bibliában olvasható uralkodási idejének időtartamát, így állítva össze Izrael és Júdea királyainak listáját és kronológiáját.

Thiele munkája ma gyakorlatilag konszenzusosan elfogadott kronológia, holott semmilyen külső alátámasztása nincs. Semmi sem garantálja, hogy a Bibliában nem maradt-e ki teljesen jónéhány uralkodó, ahogy azt az egyiptomi királylistáknál is látjuk. Azt sem, hogy az ott megadott uralkodási idők valósak-e. De még azt sem, hogy az említettek valódi történeti személyek-e egyáltalán. Biblián kívüli forrásaink alig vannak, azok is megerősíthetnek ugyan néhány nevet és általános jellemzőt, mégsem tudnak bizonyságul szolgálni a kronológiai állításaira. Az i. e. 9. századi Mésa-sztélé esetén is csak azt szokás emlegetni, hogy néhány biblikus nevet megerősít, azt már kevésbé, hogy kronológiailag ellentétbe kerül vele, hiszen a Biblia szerint Omri lázadása Jórám idején volt, míg a sztélé szerint Akháb alatt, pedig ez az egyetlen lenne, ami megerősíthetné a biblikus kronológiát. A Tel Dán-sztélén nincsen olvasható név, minden értelmező kiegészítése a Biblia alapján történt, majd a Mésa-sztélével együtt a Biblia alapján datálták.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Királyok könyveit és a Krónikák könyveit a fogság után szerkesztették egybe, és a szerkesztési folyamatnak adatok eshettek áldozatul. Minden alkalommal ez történik, amikor utólag próbálják összeszedni az ősökre vonatkozó információkat. A fogság előtti királyság(ok) története az i. e. 7. századtól visszafelé távolodva egyre kevésbé megbízható, és a Dávidra, Salamonra vonatkozó részek már olyan messzire vannak a forrás keletkezésének idejétől, hogy egyáltalán nem lehet vakon arra támaszkodni. Mégis ezt tesszük.

Még annak emlékét is megőrizte a Biblia, hogy Salamon után a királyság szétesett, hosszabb polgárháborús interregnum következett. Az viszont, hogy Roboám, Salamon fia stabilizálta volna a helyzetet, kizárólag annak az igénynek a megjelenítése, hogy az ezt követő zsidó uralkodókat Dávid leszármazottjának tarthassák. Dávid, Salamon és Roboám még ellentmondás nélkül helyezhető át az i. e. 14–13. századba, majd a hosszú pauzát egyszerűen lerövidítették azzal, hogy Abbija Roboám fia volt, mi pedig a hiányos listák, felsorolások és datálások alapján úgy háromszáz évvel rövidebbre számoljuk a héber történelmet.

Dávid valószínűleg tényleg Ehnaton kortársa volt. Máskor nem is nagyon lehetne elhelyezni azt a kánaáni államot, amelyik nem függ Egyiptomtól, és a kánaáni viszonyokban olyan fejetlenség, általános ellenségeskedés, szeparatizmus van. A kánaáni késő bronzkor gazdag, éppen olyan, mint amilyennek a Biblia leírja Dávid országát, miközben a kora vaskorban szegényes, és semmi nyoma nincs egy olyan jelentős államnak, amilyennek a leírás alapján lenni kéne. Ha Dávid államalapítását i. e. 1340 körülre tesszük, akkor unokája, Roboám lehetett még király i. e. 1271-ben, amikor II. Ramszesz az uralkodásának 8. évében kifosztotta Jeruzsálemet. Bár könnyen elképzelhető, hogy Salamon és Roboám között is kimaradt már egy-két uralkodónév a Bibliából.

Egyvalami biztos. Az egyiptomi kronológia biztosabb lábakon áll, mint a sehol nem ellenőrizhető, külső forrásból nem ismert biblikus kronológia. Ha valamit módosítani kell, az nagyobb eséllyel nem az egyiptomi, hanem a héber kronológia. Itt jön be az a momentum, amit éppen a kitalált középkor és Rohl hívei szoktak emlegetni, a berögzültség. Nehezen fogja rászánni magát a történettudomány, hogy Dávidot Ehnaton kortársának tekintse. Pusztán azért, mert az a Bibliát érinti, megkérdőjelezi, forrásértékét redukálja. Itt lesz a gond, nem az egyiptológusokkal.

Egy fészbúkkommentem rendkívül nagy zavart váltott ki gyakorlatilag minden oldalon. Azon nem csodálkozom, hogy a történelmet áltörténészektől ismerők, akiknek a pozsonyi csata nem több, mint a dicső múltba révedés egyik eszköze, felhorgadtak. Azon már jóval inkább, hogy egyes történészek is azonnal érzelmi alapú ellenkampányba kezdtek, holott nekik az objektivitás lenne a feladatuk. Így eshetett meg, hogy az ugros eliminandos esse legendát azonnal kapcsoló, a történelmet csak távolról ismerők hőzöngései sokkal kisebb reflexiót kaptak, mint én. Pedig mindössze annyit állítottam, hogy a pozsonyi csatáról, annak lefolyásáról és következményeiről vajmi keveset tudunk. Az eredmény egy darázsfészek lett. Sajnos ott se kifejteni, se megvédeni nem tudtam az álláspontom, mivel a fészbúk teljesen érthetetlen moderációja épp aznap tiltott le 30 napra. Így az áldott fészbúkmentes időmet arra tudom szánni, hogy leírjam (magamnak is), miről akartam beszélni.

De akkor nézzük, mi az, amit tényleg tudunk róla, mi az, amit tudni vélünk, és mit teszünk hozzá a történelmi valószínűségek alapján. A 907. év eseményeről nem is olyan régen csak két egykorú forrásunk volt, de azok mindketten a Sváb évkönyvekben olvashatók, ahol az évnél ezek olvashatók:

1. a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.

2. a bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.

Ezekhez kapcsolták Johannes Aventinus (1477–1534) több mint 640 évvel később írt Annales Boiorum című munkáját, amelyben 907-ben egy Pozsonynál zajló, hatalmas csatáról ír. Vegyük észre, hogy a Sváb évkönyvekben sem a helyszín, sem pontos dátum nem szerepel. Aventinus 907. augusztus 9-én (Gergely-naptár szerint) zajló csatája csak az évszám és Liutpold nevének említése alapján köthető ide, bár a nála leírt nagy bajor vereség párhuzamba vonható a Sváb évkönyvek nagy pusztulást idéző szavaival.

Mindezek elegendőek voltak már 1921 előtt is a korabeli forrás és Aventinus leírása azonosságának tényként kezeléséhez. Ám amikor a Salzburgi évkönyvet is publikálták, és abban 907-nél az alábbi mondatot olvasták:

nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július 4-én

a pozsonyi csata a dátummal együtt végleg bevonult a történettudomány ténytárába, pedig mind a hely-, mind az időhatározóval probléma van. Braslavespurch nem azért azonos Pozsonnyal, mert már korábban is tudtuk, hogy a honfoglalás környékén a szláv neve az volt, hanem mert ezt a mondatot a pozsonyi csatával vonták párhuzamba, tehát akkor Braslavespurch azonos Pozsonnyal. Ma pedig sok történész szerint azért hihetünk Aventinusnak, mert a pozsonyi színhelyet a később megtalált Salzburgi évkönyv hitelesíti, és azért tartjuk Pozsony eredeti nevének Braslavespruchot, mert ott volt a pozsonyi csata. Ez egy rendkívül problémás körkörös érvelés. Ha viszont Aventinus annyira szavahihető, hogy Pozsonyt és Braslavespruchot miatta lehet azonosítani, akkor mit kezdünk azzal, hogy Aventinus szerint viszont a csata augusztus 9-én zajlott? Ez a dátum nem csak a Salzburgi évkönyvvel áll ellentétben, hanem azokkal a nekrológokkal is, ahol a csatához kapcsolt áldozatokról van szó, mert azokban június 28-tól július 21-ig szerepelnek a halálozások. Egyetlen mondat két jelentős állítással, amiből az egyik ráhúzható Aventinusra, ezért Aventinus szavahihető, a másik nem, ezt ugorjuk át nagyvonalúan. Vagyis a csata helyét nem erősíti meg a Braslavespurch név előkerülése. Sőt, eredendően még az se jelenthető ki, hogy ez a bejegyzés biztosan ugyanarról szól, mint a másik kettő.

A három egykorú, de roppant szűkszavú említés tehát a bajor őrgrófról, a bajor seregről, és annak vereségéről beszél. Mit tudunk még 907-ről a források alapján? Például azt, hogy IV. Lajos Enns(burg)ban tartózkodott, itt adta ki azt a nevezetes dekrétumát, amelyben ez van:

 Ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse

A mai magyar legendagyártókkal ellentétben itt nem a magyarok kiirtásáról van szó, hanem elrendeljük, hogy a magyarokat űzzék ki Bajorországból. Itt érthető meg Liutpold bajor határőrgróf, és Theotmár salzburgi érsek részvétele, valamint hogy a források bajor seregről és bajor vereségről beszélnek. Semmi sem támasztja alá, hogy Lajos (illetve 7 éves kora miatt inkább Hanno mainzi érsek) összbirodalmi hadsereget hívott volna össze, illetve a bajor gróf saját seregeinél nagyobb erőt rendelt volna a magyarok elleni támadásra. A céljuk a szöveg értelme alapján azon bajor területek visszafoglalása lehetett, amit a magyarok 900–907 között elfoglaltak az egykori Frank Birodalom függő területeiből, azaz Pannonia, és a volt morva területek, valamint konkrétan a Türingiai, Bajor és Karintiai Grófságokból az Enns torkolatától Pozsonyig a Duna bal partjának vidéke.

A többi 907-es egykorú forrás közvetett, mint hogy a magyarok megölték Theotmár érseket négy püspökkel együtt (Admunteni évkönyv), vagy a nekrológok, ahol az egyes nevezett személyek halálairól kapunk adatot, de a halál oka ezekben nem szerepel. Lehet háború, járvány, vagy természetes halál is. Közvetett az is, hogy bizonyos méltóságokat 907-ben, illetve utána nem sokkal újra ki kellett nevezni, köztük a salzburgi érseket, akinek egyébként értesülünk a haláláról, tehát nem csoda, hogy októberben új érseket neveztek ki. Ez is alapot adhat bizonyos feltételezésekre, hogy sok méltóságot nem említenek 907 után, de ezzel is vigyázni kell. A források Árpádot se említik 907 után, ezért voltak (és még most is vannak), akik feltételezik, hogy ő is a pozsonyi csatában halt meg. Ez önmagában nem más, mint a cum hoc ergo propter hoc érvelési hiba. A kapcsolatot ennek alapján joggal fel lehet tenni, de nem bizonyítja, és nem teszi kizárhatóvá a más körülményeket. Az elhunytak többsége nyilvánvalóan a birodalom délkeleti vidékeihez kapcsolódik, Freising, Passau, Regensburg Bajorországban, Säben Dél-Tirolban található, ezen püspökségekbe kellett püspököket kinevezni 907 után.

Torma Béla Gyula A 907. évi pozsonyi csata katonapolitikai háttere és hadművészeti modellezése című munkájában az összes egykorú forrás egybevetve Aventinusszal egy kiváló időrendi leírást ad, ahol dőlt betűvel szedve adta meg azokat az adatokat, amik csak Aventinustól származnak, és állóval a más forrásból megerősítettet. Egy jó oldalnyi dőlt betűs szöveg keletkezett, amiben egészen elvétve találhatók az álló betűs részek, jobbára a fent már említettek köréből kikerülve. Torma itt leszögezi:

Ami Aventinus hitelességét illeti, elfogadható, hogy az általa leírt, információknak számítható közléseiből a tényszerűségek többsége hiteles

Miért is? Olvasott több-kevesebb dokumentumot, amiről maga Aventinus se tudta, hogy hitelesek-e vagy sem. Így például a 11. századi másolatban fennmaradt 907-es királyi adománylevél, ami az Ennshez közeli Szent Flórián-kolostorban kelt. Aventinus ezt olvashatta, de ez a körülmény nem erősíti meg azt, hogy a más dokumentummal alá nem támasztható állításai is mind más dokumentumokon alapulnak, azt meg főleg nem, hogy ha számunkra még ismeretlen forrásokat is felhasznált, azok milyen értékűek voltak.

Veszprémy László A csata utóélete a történetírásban című munkájában így kezdi a mondandóját:

Napjainkban a történészek többsége már meg van győződve arról, hogy 907. július 4-5-én a magyar seregek Pozsony közelében megsemmisítő vereséget mértek Gyermek Lajos német király hadseregére.

Rendkívül fontos korrekt fogalmazás: a történészek többsége. Engedtessék meg nekem, hogy ezúttal a kisebbséghez csatlakozzak, mindezt úgy, hogy nem akarom kisebbíteni az érdemeket, nem akarom elvenni a győzelem emlegetésének lehetőségét azoktól, akiknek ez fontos, ám a másik oldal felé sem akarok torzítani. A dátum a nekrológok egy részének adataira, és a Salzburgi évkönyvre támaszkodik (nem Aventinusra), a helyszín Aventinus, a megsemmisítő vereség pedig a Sváb évkönyv egyfajta értelmezése. A források pedig egyáltalán nem arról beszélnek, hogy Lajos hadserege semmisült meg, hanem a bajoroké.

A források alapján inkább tűnik úgy, hogy egy hosszabb határ menti háborúskodás egyes eseményeit örökítették meg, amiben a bajor határőrgróf hadserege megsemmisült. Nem egyetlen csata, hanem egy egész hadjárat volt,  amelyet azért indítottak, hogy a magyarokat kiszorítsák a 900 óta elfoglalt területekről. Így érthetők inkább a nekrológok szétszórt halálesetdátumai, ami azonban már véget is ért akkorra, amikorra Aventinus datálja. Ez a háború nem rengette meg alapjaiban a Keleti Frank Birodalmat, ahogy ma azt sokan szeretnék látni, de biztosította, hogy a Lech-mezei csatáig (augsburgi) a nyugati határvidék biztonságban volt.

Végezetül: a szerintem korrekt történészi hozzáállás az, hogy amikor nem vagyunk biztosak valamiben, akkor nem beszélünk kijelentő módban róla, hanem mindig a feltevés mivoltát hangsúlyozzuk. Több mint egy évszázada folyik arról a vita, hogy Aventinus használt-e általunk ismeretlen forrásokat. Erre a vitára nemzetközi szinten nem került pont, nincs lezárva, csak a magyar történetírás kezdi bizonyítottnak tekinteni Breslavespurch miatt. Ennek értékét azonban láttuk fentebb, és egyetlen bebizonyított állítása se teszi bizonyítottá a még nem bizonyítottak. Ne felejtsük a 600 év különbséget, és hogy akkoriban még az oklevéltan se létezett, hogy elkülöníthesse a hamis iratokat az eredetitől, a forráskritika se, hogy a forrásai értékét felismerhesse. Feltesszük, hogy Aventinus szavahihető, feltesszük, hogy forrásokból dolgozott akkor is, amikor erre nincs bizonyítékunk, feltesszük, hogy a felhasznált forrásai is megbízhatók, és akkor valószínűsítünk egy eseménysort. Ha ezekkel a premisszákkal nem élünk, akkor csak annyit tudunk, hogy Lajos (talán) Ennsburgban tartózkodott 907-ben, és a bajor határőrgróf a bajor hadsereggel katasztrofális vereséget szenvedett a magyaroktól, valamint vélhetően több más incidens is történt. Abban az időben a német–magyar összecsapások mindennaposak lehettek, a források talán más és más csatákról számolnak be, szám szerint kettő–három is lehet. Érdekes módon a csatáról és annak jelentőségéről egyetlen közbeeső krónikás se tud. Se Anonymus, se Kézai, se Kálti. Ha valaki azt állítja, hogy a németek persze nem dicsekedtek a győzelemmel, akkor ezek a történetírók, akik dicsőséges történelmet szerettek volna írni, miért nem tudnak róla? Anonymus, aki a honfoglalás minden apróságáról „tud”, elmeséli Árpád egyes vezéreinek csatácskáit is ismeri, miért nem tud róla? Pedig Anonymus is szavahihető egyesek szerint, hiszen az általa említett személyek (Árpád, Bulcsú, stb) más forrásokkal megerősíthetők, így az aventinusi hitelkritériumoknak ő is megfelel.

Mindezeken túl természetesen érdemes elolvasni mindent, amit a korról a történészek írnak, mert a korrajzok nyilván megkerülhetetlenek. Így például ezt is:

http://mek.oszk.hu/14600/14671/14671.pdf?fbclid=IwAR0oFycQh5RUK_lMdfyiTSKcOY2njyfT9RWqrDGw0r3JxWOeJanD2td1ksQ

Röviden: semmit.

Tapasztalatból tudom, ezzel máris felültem a puskaporos hordó tetejére. Nem csak azoknak, akik a krónikáinkat szó szerinti beszámolónak tekintik, de még a történészek számára is van egyfajta komfortzóna, egy jól bejáratott értelmezési hagyomány, amiből még kitekinteni is nehéz, nemhogy kitörni belőle. Megkaptam már címkeként, hogy hiperkritikus vagyok, holott nem érvek nélkül állítom az alábbiakat, hanem mert a történész első számú fegyverével, a forráskritikával felfegyverkezve nem az értelmezési hagyományt, hanem a forrásokat nézem. Ezért ezt a sommás megállapítást kicsit ki lehet, és ki kell fejteni. A honfoglalás tárgykörében nem csak magáról Álmosról, de annak anyjáról és apjáról is kazalnyi irodalom született, ám ezeket most ne tekintsük át, hanem csak nézzük meg szigorúan, mire támaszkodik az egész halmaz. Összesen két darab forrásra!

A kettő közül természetesen a fontosabbik Anonymus Gesta Hungaroruma. A másik pedig VII. Kónsztantinosz De administratio imperio (a továbbiakban DAI) című munkája, ami azonban egy feltételesen hozzá kapcsolható néven kívül nemigen tartalmaz érdemi információt. Minden más közép- és újkori említés e kettő valamelyikére, de döntő többségben Anonymusra vezethető vissza, ezért most semmi mást nem fogok használni, csak két forráskiadást, és megnézem, mit tudnánk Álmosról, ha nem lenne nemzeti prekoncepció a léte, illetve nem épült volna fel egy szilárd értelmezési hagyomány abban a tekintetben legalábbis, hogy történeti személy. A két felhasznált irodalom:

Moravcsik Gyula: Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio (Budapest, 1949. Magyar–görög tanulmányok)

Pais Dezső: Anonymus Gesta Hungarorum (MEK OSZK)

Annyiban azonban nem lehet elvonatkoztatni a történettudomány jelen állásától, hogy e két mű általános történeti forrásértékének megítélése szóba ne kerüljön. A DAI telis-teli van tévedésekkel. E tévedések egy része szimplán a másolások során keletkező szövegromlás, hiszen a valamikor 952 után írt művet már 979-ben lemásolták (X), majd ezt másolták tovább 1059–1081 között valamikor (P), ezt minimum hárman másolták (V, 1509, M, 1560–1586, Ba, 1711). A V másolatot igen hamar, 1509–1529 között tovább másolták (F), majd 1611-ben újra (Me), és végül a Ba-t 1840-ben (Be). Ezek közül a P, V, F, M teljes másolat, a többi kivonatolás. A V teli van másolási hibákkal, így lett a P ό Άλμούτζης kifejezéséből Σαλμούτζης, tehát nevek tekintetében a V és F megbízhatatlan. [Moravcsik: Critical Introduction] A DAI-ban több más okból keletkező hiba és tévedés is van, mint a császár által felhasznált források hibái, azok téves értelmezései, több forrás egybeszerkesztésével keletkező ellentmondások, és egyszerű tárgyi tévedések. Például szerinte a dunai bolgárok ellen vezetett hadat Árpád fia Λέοντος vezette (45P), miközben Árpád fiainak felsorolásakor elfelejti megemlíteni, sőt azt állítja, hogy négy fia van, akiket fel is sorol, de Λέοντος nincs köztük. Összességében a DAI más forrásokkal nem ellenőrizhető állításai igen-igen erős fenntartásokkal kezelendők, és csak akkor fogadhatók el feltételes módban, ha egyébként történeti kontextusba illeszkednek, illeszthetők.

Anonymus munkája a 19. század közepéig a honfoglalás első számú forrásának számított. A szövegben egyáltalán nem kételkedtek, állításait elfogadták. Akkor azonban a forráskritika éledezésével, azaz a történettudomány tudományos szintre emelkedésének kezdetével azonnal szembetűnő lett, hogy megbízhatatlan forrás. Azóta feltártuk az általa használt irodalom nagy részét, látjuk, mennyire szabadon kezelte azokat, és az írói képzelet gyakran elragadta. Szerinte 931-ben született az a Taksony, aki 947-ben hadjáratot vezetett Itáliába. A címe se véletlenül geszta, a középkor divatos irodalmi műfaja a történelemnek álcázott regény, aminek legfeljebb annyi történeti alapja van, mint egy mai közepes minőségű történelmi regénynek. Henryk Sienkiewicz Quo vadisa valószínűleg közelebb áll a valósághoz, mint Anonymus gesztája. Ennél nem is időznék sokat, a történeti forráskritika ide vágó szakirodalma bárki számára elérhető, ha eddig még nem találkozott volna vele.

A DAI-ban összesen kétszer szerepel az Álmos névvel kapcsolatba hozott névalak, az is egy gondolatban:

(170Be) Την περί εμέ σου σχέσιν τε καί προαίρεσιν μεγάλως έναποδέχομαι, καί την ευχαριστίαν ομολογώ σοι προσήκουσαν, έπεί δε άδυνάτως έχω προς την τοιαύτην αρχήν, ύπακοΰσαι ου δύναμαι, άλλά μάλλον έστιν έτερος ασι έμοϋ βοέβοδος, λεγόμενος Άλμούτζης καί υιόν κεκτημένος όνόματι Άρπαδήν εκ τούτων μάλλον είτε εκείνος ό 3Αλμούτζης, (111ΤΡ) είτε ο υιός αύτοϋ Άρπαδής ΐνα γένηται αρχών, καί έστιν υπό τον λόγον υμών.

Ez a szakasz a kazár kagán szavait idézi, amikor arról beszél a követségnek, hogy az Άλμούτζης nevű vajdájuk, vagy annak fia legyen a herceg, és engedelmeskedjenek az ő szavainak. Ennyi. Se több, se kevesebb. Άρπαδής (Arpadisz) nagy biztonsággal azonosítható Árpáddal. Árpád személyével nincs akkora probléma, mint Álmossal, őt inkább el lehet fogadni történetinek, hiszen a nevét Tormás és Bulcsú 948 körüli követjárásakor maguktól a követektől hallotta. Tormás információja arról, hogy a dédapja volt Árpád, a honfoglaló vezér elfogadható adat. A DAI hapax legomenonja Άλμούτζης-ről viszont nem ugyanaz a kategória.

Azt, hogy az Άλμούτζης név azonos lenne Álmossal, kizárólag annak alapján gondoljuk, hogy Anonymus szerint Árpád apját Álmosnak nevezték, tehát Άρπαδής apja Άλμούτζης azonos az Árpád apja Álmos meghatározással. Ha ez nem lenne, az Άλμούτζης nevet még véletlenül se olvasnánk Álmosnak. Az Άλμούτζης középgörög ejtése Almudzisz, ha Kónsztantinosz Almodziszt akart volna írni, akkor Άλμότζης-t írt volna. A végződés is problémás, mert a szó végi s-t simán szummával írta volna, ugyanezzel a betűkapcsolattal Termecsü, vagy Tarkacsu nevét írta le. A név, amit Kónsztantinosz le akart írni, Almucs(u) hangzású lehetett, de hogy honnan vette ezt a nevet, azt nem lehet tudni. A magyar neveknél a cs~s variancia jól látható (Termecsü~Tormás, Tarkacsu~Tarhos, Jutocsa~Jutas), de a DAI-ban nem az s-ses, hanem a cs-s változatok átírásai találhatók.

Ennek az olvasatnak Anonymus se mond ellent, aki Almus alakban írta a latin nyelvű munkájában Álmos nevét (illetve az a 13. századi másoló, akinek a másolata fennmaradt). Ugyanő Kadocsát Cadusa, Ócsádot Ousad alakban írja, tehát nála is az Almucs(u) olvasat egy lehetséges megoldás, és valamennyi általa használt személynév, amiben cs~s variancia tapasztalható, pontosan ugyanígy viselkedik.. A legtöbben nem tudják feltenni, hogy Anonymus olvashatta a DAI-t. Ám az egyáltalán nem volt titkos, személyes mű, az ő idejére már az X és a P másolatok is megvoltak. Honnan máshonnan ismerhette ezt a nevet, mint a DAI-ból? A sokak által feltett őskrónikának semmi nyoma, írásos magyar hagyománynak sincs nyoma, és ha már Tormás idején is csak a dédapa, Árpád szerepelt az elbeszélésében, akkor még több mint két évszázad múlva milyen szájhagyomány maradhatott fenn Árpád apjáról? Ez a névazonosság véletlenül nem állhat elő. Két lehetőség van, vagy azért azonos a két név, mert valódi történeti személy, és Anonymusnak rendelkezésére állt valamilyen általunk még nem ismert forrás, vagy azért, mert Anonymus a DAI-ból szerezte az információt. Harmadik lehetőség nincs, az utóbbi eset viszont azt jelentené, hogy Anonymus egyetlen név említését felhasználva egy teljes élettörténetet komponált Árpád apjának, hiszen a DAI-ban semmi más nincs, mint hogy Árpád apját Almucsnak nevezték. A DAI ismeretét egyébként a hét vezér említése is alátámasztja, hiszen a hét honfoglaló törzs felsorolása is benne van, a hét törzshöz pedig hét vezér is dukál, és megalkotta a hét honfoglaló vezér névsorát is. Sem a hetes számnak ez a jelentősége nem merül fel más forrásban, sem a DAI által közölt hét honfoglaló törzs nem igaz, így megint csak hatalmas véletlen lenne, hogy mind a DAI, mint Anonymus éppen erre a hetes számra lyukadt volna ki egymástól függetlenül.

Innentől a történésznek is két lehetősége van. Vagy vállrándítva rábólint, hogy nyilván voltak forrásai, amit nem ismerünk, vagy joggal kételkedik Anonymus minden állításában, ami Álmosra vonatkozik. Ha viszont ebben kételkedik, akkor azonnal Álmos történetisége is megkérdőjeleződik. Hogy ki melyik utat választja, egyéni habitusának kérdése, de a történetiség kétségbevonását nem lehet hiperkritikának nevezni, hanem a normál forráskritika egyik lehetséges végkimenetelének. Miután Anonymus szabad forráskezelését, írói vénájának megnyilvánulásait, költött és kitalált motívumait már jól ismerjük, az utóbbi megoldás nagyon is valíd.

Végezetül még annyit Anonymusról, hogy az ismeretlen személyazonosságú P. mester egy Béla nevű király jegyzője volt. I. Béla nemigen lehetett, IV. Béla pedig valószínűleg túl késői. A legvalószínűbb II. és III. Béla, az előbbi esetben 1150 körül, az utóbbiban 1200 körül írhatta a gesztáját. Ám akár Vak Béla, akár Nagy Béla volt az ő királya, akinek megrendeléséből megírta a művét, mindketten annak az Álmos hercegnek a leszármazottai, aki Kálmán idején mindenáron uralkodó akart lenni, akinek fiát Kálmán megvakíttatta, majd végül mégis ez a vak ember került trónra, és utána már csak és kizárólag Álmos herceg utódai voltak Magyarország Árpád-házi királyai. Ennek az ágnak a történelemhamisítását is jól ismerjük, amivel Kálmánt minden módon igyekeztek besározni, hogy elmondhassák, Álmos volt minden szempontból az alkalmas uralkodójelölt. Véletlen lenne, hogy az Árpád-ház Álmos ágának megbízásából éppen Álmos lett Árpád apjának is a neve? Sokkal inkább tűnik úgy, hogy Álmos itt Vak Béla uralkodási jogának legitimációja. A DAI-ból egyedül csak egy nevet tudunk meg, amit Anonymus kerekített komplex történelmi regénnyé.

PS

A reakciók alapján még egy mondatot írnék arról, hogy a DAI ismeretéhez Anonymusnak nem kellett Bizáncba mennie, sőt még görögül se kellett tudnia. III. Béla ugyanis Bizáncban nevelkedett, és mint bizánci trónörökös, egészen biztosan a kezébe nyomták a DAI-t. Akár az ő emlékezetében, akár kivonatok formájában a DAI információi tőle is származhattak.

Ismét belefutottam egy gyöngyszembe, ezúttal Szemerey István arról írt könyvet, hogy ki volt Jézus, és milyen nyelven beszélt. Az eredmény persze garantálhatóan az, hogy magyar volt, bár ezúttal nem a pártusokon, hanem a szkítákon keresztül. Belinkelem ugyan a videót, hogy ne a levegőben lógjon az, amit mondani szándékszom, de igazából senkinek nem ajánlom megnézésre, ahogy egyébként a VNTV és Jakab István egyetlen videóját sem.

Szemerey azzal kezdi, hogy egyszer csak megértette, mit jelent magyarul Jézus neve és utolsó mondata. Értsd: ez egy magyar név és magyar nyelven elhangzott mondat, csak persze rajta kívül senki sem érti meg. Egyelőre azonban még kíváncsian várjuk a konklúziót, mert a történeti háttér „elemzésével” folytatjuk.

Galilea neve azt jelentené, hogy az idegenek földje? Nem azt jelenti. A héber galíl (גָּלִיל) szó sok mindent jelent, csak idegeneket nem, a biblikus héberben egyszerűen „kerület, körzet, tartomány” jelentésű. A név nem véletlenül alakult így, hiszen bár a történeti Izrael királyság területe, az asszír hódításoktól kezdve mindig idegenek uralták (nem sokkal Jézus kora előtt még a szeleukidák uralták), és az asszírok ráadásul az eredeti lakosságát ki is telepítették. Ennek maradéka a szamaritánus nép, akik természetesen nem csak Szamariában laktak. Galileát a biblikus időkben nem héberek, hanem más középarámi nyelvű népek lakták, ami viszont akkor is a héber nyelv rokona, ha erről az önjelölt nyelvészek nem tudnak. Egyébként a héber nyelv magában Júdeában se volt általános, még a Holt-tengeri tekercsek egy része is arámi nyelven íródott, tehát önmagában az újszövetségi arámi nyelvhasználat sem jelenti azt, hogy az alkotóiknak semmi köze a környékhez, bár miután a zsidó és héber fogalmakat is keveri, ezen már nincs mit csodálkozni. Viszont rögtön ezután megtudjuk a szörnyű hírt: Galilea tulajdonképpen Adiabéné tartomány, amit fontos tudni.

A történelmi fantaszták állandó jelensége, hogy keverik a szezont a sezlonnyal. Adiabéné az egykori Asszíria törzsterületén, a Tigris felső folyásánál terült el, elhíresülését annak köszönheti, hogy Tigranész örmény király e területet akarta elfoglalni a pártusoktól, kirobbantva ezzel a római-pártus háborút. Galilea viszont ettől légvonalban szűk 1000 km-re délnyugatra helyezkedik el, köztük az Arab-sivataggal. Mit lehet kezdeni ekkora tudatlansággal? Hogyan írhat és adhat ki könyvet egy olyan ember, aki szerint Adiabéné és Galilea azonos?

Aztán gyorsan ide keverjük még Palesztinát, ami se nem Galilea, de főleg nem Adiabéné, hanem az egykori Megiddó, Ammon és Moáb Jordánon túli területei. Szemerey szerint az ettől a területtől keletre lévő térség viszonyait nagy homály fedi, mert ezt eltagadják és hamisítják a történetírók. Ezzel bele is eveztünk a konteó vizeibe. Szemerey itt nem a Galileától, hanem az Adiabénétől keletre eső területekről beszél, aminek a viszonyait elég jól ismerjük, csak ő nem ismeri, ezért aztán azt hiszi, senki sem ismeri. A Palesztinától keletre eső területek pedig a sivatagban vannak, ahol nem jöttek létre államok, csak karavánutak vezettek rajta keresztül, ezért nem is nagyon van mit ismerni rajta. A módszer a maszatolás. Mindent mindennel összekeverni, és a keverék egyes részeiből mindig csak azt emlegetni, ami a konteót erősíti. Hogy Szemerey itt valóban nem a sivatagra, hanem az Adiabénétől keletre eső területre gondol, azt a következő mondata támasztja alá, amiben az elhallgatott Pártus Birodalom kerül szóba. Ezért kell előre megfontolt szándékkal összekeverni Adiabénét Galileával, hogy Júdea közelébe helyezhesse a titokzatosnak vélt pártusokat. Így már össze is lehet tenni, hogy az idegen földet jelentő Galileában pártusok laktak. Miért épp ők? Csak mert ezt szeretné feltenni ahhoz, hogy Badiny rettentő ostobaságához megérkezzen.

E ponton aztán Jakab is belepancsol a képbe, rákérdezve végre Jézus utolsó mondatának értelmére (vonatkoztassunk el attól, hogy csak a Márk 27.46-ban leírtról van szó, a többi verzió most nem érdekes):

Éli, Éli, lámá sabaktáni?

Mi a megfejtés? A „sabaktáni” hasonlít a szabadításra, tehát azt is jelenti. A mat egy sumer szó, ami azt jelenti magamat, tehát egyértelmű. Lenne... Csak az a baj, hogy a sumer nyelvben nincs ilyen szó, de még fonéma vagy írásjel sincs MAT olvasattal, ráadásul a sumer nyelvben egyáltalán nincs tárgyeset. Miről van szó megint? A Badiny-féle kóklerkedésről, hiszen aki el akarja hinni ezt a sok zagyvaságot, az el fogja hinni, és soha nem fog utánanézni, hanem majd erre hivatkozik, hogy létezik egy mat sumer szó, ami magyarul is érthető. Nem mellékesen Jézus idején beszélt nyelvként már egy évezrede nem létezett a sumer nyelv, miért éppen sumerül szólalt volna meg? Hát azért, hogy Badinynak és Szemereynek egy füst alatt legyen érve a sumer–magyar nyelvrokonság és Jézus magyarsága mellett. Ez pedig már elég ahhoz, hogy a mondatot értelmezze is, a „lámá sabaktáni” jelentése „élő, élő, magamat kiszabadítani”... Nem az a baj, hogy egy ember ekkora marhaságot állít, hanem hogy ezrek eszik meg ezt a blődlit.

Következik India. Meg kell tudnunk, hogy Rómát csak a pártusok választották el Indiától, mintha a pandzsábi hellenisztikus királyságok, vagy a kusánok nem is léteznének Magadha és Andhra között. Az itt következő néhány perc olyan zagyvaság, hogy szavanként kéne elemezni, amire mazochizmus lenne vállalkozni, megint csapongunk Galilea és Adiabéné között, és a sumer és káld birodalmak is hirtelen szkíta királyságokká avanzsálnak, majd megtudjuk, hogy Jézus is szkítának vallotta magát, mert galileai, názáreti volt, tehát pártus, tehát szkíta. Közben Jakab többször megismétli, hogy a pártusokról semmit nem tudunk, pedig csak ő nem tud semmit róluk, és a hézagokat fantáziálással tölti ki. Ugyanúgy, ahogy mindketten a vallástörténeti és teológiai hézagjaikat agyalással egészítik ki.

Elképesztő, hogy ilyen ostobaságokat komolyan el lehet mondani manapság, több ezren megnézik, elhiszik, terjesztik.

A járványok végig kísérték az emberiség történetét. Az írott források azonban legtöbbször nem tájékoztatnak minket a tünetekről, a betegség lefolyásáról, így bár feltehető, hogy a pestis az első biztosan pestisként azonosított 541-es bizánci járvány előtt is létezett, a korábbi járványok mibenlétéről csak találgatások lehetségesek. Ilyen például az i. e. 859-ből ismert járvány, amikor III. Sulmánu-asaridu vezetésével Asszíria megtámadta Alimust, ám a szíriai védelmi koalíció Karkemis, Jahan és Szamal részvételével megvédte a várost. A győztes oldalon azonban a jahani Szapalulme eltűnt az asszír forrásokból, helyette a következő évben már Halparuntát nevezték jahani királynak az asszír évkönyvek, emellett III. Sulmánu-asaridu egészen a karkari csatáig (i. e. 853) nem tudott eredményeket elérni a levantei térségben. Joggal tehető fel itt is egy járvány, ami az ostrom idején a temetetlen halottak miatt tört ki, ismerjük a „döghalál” kifejezést az ókori forrásokból, de megbízhatóan nem azonosítható a betegség, amit így neveztek.

Hasonló a helyzet a legkorábbi járványleírással is. Ez a középső kronológia szerint i. e. 1321-ben kezdődött, az egyiptomi Horemheb uralkodásának kilencedik évében, amikor a hettita újbirodalom nagy hódítójának halála után járvány tört ki a hettita hadseregben, ami megölte a trónörököst is, így került trónra a vélhetően nem igazán királynak termett II. Murszilisz, I. Szuppiluliumasz harmadik fia. A források itt egyértelműen járványról beszélnek, amit a mélyen vallásos Murszilisz az istenek haragjának tartott. A hettita haderő megroppant, és Egyiptomnak módjában állt a a zavaros Amarna-periódus után helyreállítani a belső stabilitását, és a közel-keleti hegemón szerepét.

Erre a járványra a legfőbb forrás Murszilisz Betegség elleni imája, amit a hettitológia a CTH 378. számú dokumentumnak nevez. Tizenöt ismert példánya van, és bár mindegyik töredékes, kiegészítik egymást, így a teljes imaszöveg rekonstruálható. A felső képen a Bo 2803 példány látható, amit három másik példánnyal együtt Hattuszaszban találtak, jelenleg Isztambulban őriznek, és a KUB (Keilschrifttexte aus Boğazköy) 14.8 publikálta, katalógusszáma CTH 378.2.A. Leírja a járványt a csatatéren, az istenek haragját, majd az ennek hatására Egyiptomba küldött szerződést. Végül rituálékat ír elő, amellyel Murszilisz szerint az isteneket ki lehet békíteni, és segítéget kérni tőlük, ám végig fennmarad a belső tanácstalansága.

Számosan vannak, akik szerint ez a történelem első pestisleírása. Ez azonban közel sem biztos. Az egyiptomi forrásokban hettita betegségnek említett járvány tüneteit nem írták le olyan pontosan, hogy elkülöníthető legyen egy másik betegségtől, a tularémiától, amit magyarul néha nyúlpestisnek neveznek. Ez éppen úgy a nyirokcsomók gyulladásával jár, mint a bubópestis. A különbség az, hogy nem csak bolhák terjesztik, hanem bármely vérszívó élősködő (kullancs, szúnyog), és még az elhullott állatok, meghalt emberek is fertőzhetnek több napig, de a kikészített bőrök és egyéb állati termékek akár hónapokig. Az antibiotikumok előtt a fertőzés potenciálisan halálos az erős tünetek miatt. A lényeg azonban az, hogy birkák is lehetnek köztes gazdák, és a hettitáknál éppen a legelőváltó birkatenyésztés dívott, a háborúik alkalmával lábon vitték magukkal a birkanyájakat élelmezés céljából, így az új környezetbe kerülő birkák jó eséllyel elkaphatták ezt a kórt. Bár Murszilisz szerint az egyiptomi foglyok vitték országába a járványt az istenek büntetéseként, ez kevéssé elképzelhető, mivel Egyiptomból nem ismert ez a járvány.

Részletek Murszilisz imájából, melyet a Viharistenhez írt, aki a hettita panteon főistene, Tarhuntasz.

" Mit csináltál? Te vagy a korbács a hettiták földjén, Hattuszaszban.... Apám (I. Szuppiluliumasz) és a bátyám (II. Arnuvandasz) egymás után meghaltak. ... feltettem egy orákulumkérdést az istenek haragjáról... Két régi táblát találtam... És ebben a helyzetben a hettiták és az egyiptomiak esküt tettek a hattuszaszi viharistennek, az történt, hogy a hettiták bűnt követtek el: az apám gyalogosokat és szekereket küldött... Amikor a hadifoglyokat elvitték Hattuszasz földjére, azok között kitört a járvány: a halál aratott. Amikor a hadifoglyok beléptek a Hattuszasz földjére, azok a pestist oda (vitték)
A viharisten (ezt mondta): Az apa bűne hatással van a fiára. És nekem is bűnöm van apám bűnéből. Íme itt van előttünk Hattuszasz istene, a Vihar, az én istenem, az én uram kétségtelenül: így van; ezt csináltuk! És mert elismerte apám bűnét, ezért most a Vihar az én mesterem... a lélek visszatér pihenni.
... Vihar Istene, ments meg!"

Akár pestis volt, akár tularémia, akár bármi más, kétségkívül komoly hatásai voltak az ókori Közel-Kelet további történetére. A Hettita Birodalom megingott, nem tudta folytatni az újbirodalom megalapítójának művét, nem tudta kihasználni Egyiptom gyengeségét, és nem tudott a további tervei szerint Asszíria felé terjeszkedni sem. Ezzel Asszíria is túlélhette a középasszír kor leggyengébb periódusát, és a nem sokkal korábban I. Szuppiluliumasz által meggyengített Mitanni főhatóságát lerázva önálló politikát kezdhettek, sőt elfoglalták Mitannit, amit Murszilisztől II. Muvatalliszig a hettiták nem tudtak megtorolni.

Van egy megállapítás, miszerint 53 nyelvi jellemzőből 51 egyezik a sumer és a magyar nyelv között. Az igazán fantáziadús költők még hozzáteszik, hogy ez a Sorbonne Egyetem megállapítása, akik számítógéppel elemezték a sumer lexikográfiát, és jelentős mennyiségű szóegyezést is megállapítottak. Ebben az esetben rögtön fontossá válik a tekintélyre hivatkozás, az egyetemi kutatás, míg az ellenvéleménynél a legrosszabb eset, ha az a tudományra hivatkozik, hiszen a tudomány hazudik. Kétségbeesett kapaszkodás a tekintélybe, miközben a tekintélyt egyébként elvetik. Csak az a baj, hogy még ez sem igaz.

A szóban forgó „kutatást” ugyanis Gosztony Kálmán végezte, aki történetesen a Sorbonne Egyetem hallgatója volt 1972-ig, de nem egyetemi kutatás volt, ő nem egyetemi kutató volt, és nem is az egyetem alkalmazottja által végzett támogatott kutatás volt. Még a Dictionnaire d’Etymologie sumérienne et Grammaire comparée (Összehasonlító sumer nyelvtan címmel magyarul) 1975-ös kiadását sem az egyetem támogatta, hanem a Francia Nemzeti Tudományos Kutató Intézet – legalábbis a saját könyvének állítása szerint. A dátum természetesen eleve cáfolja a bármilyen számítógépes elemzés létét. Gosztonyról ezen felül nem nagyon lehet semmit tudni, megjelent még három könyve magyarul, de a tudományos életre semmilyen hatást nem gyakorolt, nem publikált szakirodalmat. Így bár mindenki doktorozza, semmi ellenőrizhető tudományos munkássága nincsen. Még a MEK adatbázisa is csak két könyvről tud, az egyik az itt említett mű francia kiadása, a másik meg ugyanennek a magyar kiadása.

Beszédes jelenség, hogy a könyv előszava a nyelvészeti részben nyújtott segítséget nem valami nemzetközi orientalistának köszöni meg, hanem a nyelvészetben szintén marginális Zakar András (1912–1986) építőmérnök–pap műkedvelő nyelvésznek, aki hozzá hasonló holdjáró elméleteket gyártott.

Még az 53 nyelvi jellemző előtt Gosztony kitér a sumer nyelv hat olyan jellemzőjére, ami szabálytalanság a sumerben, és szerinte a magyar is jellemző, sőt elsősorban és csak a magyarra.

1. A közbeiktatott fonémák, a nyomaték másodlagos magánhangzói, amelyekkel elkerülik a mássalhangzók torlódásait, a szumérben mint alkalmi eszközök fordulnak elő . . . «lugal-(l)-<i-ra» = a királynak; «é-gal-(l)-<í-ta» = a palotától; «tug-(g)-a-ba» = az öltözékében.

A magyarban ezzel szemben ejtéskönnyítő magánhangzók csak szó eleji mássalhangzó-torlódást, vagy szó közepi hármas msh-torlódást oldanak fel. A „királyra” vagy „mondta” szerkezetek nem igénylik ezt, és nem is történik meg, bár az utóbbinál persze előfordul a „mondotta” változat, ami csak a hármas msh-torlódásnak köszönhető. Egyéb esetekben is változó (szóltál→szólottál) a használata, a többi példájánál pedig éppen mgh-vesztés eseteit látjuk, nem mgh-betoldódást. Az őrlő→őrölő reláció fordított, mivel nyilvánvaló, hogy az őröl ige az alapszó, aminek a képzése az őrölő, így az őrlő ennek rövidüléséből alakult ki.

2.  Ragok (vagylagos) elhagyása. — Jól ismeretes, hogy a szumérben a ragokat — főleg az esetragokat — alkalmilag elhanyagolják. így a régi korszak szövegeiben különösen, de később is az irodalmi és a vallásos szövegekben . . . Ur-<iNam-mu Sul-igi íl na-kur-gal = szószerint (az elhunyt apa), Ur-‘iNam-mu Sul-gi-Wíí^ fölötte, a csúcson ragyog (birtok- és ablativusz-rag nélkül). . . (Himnusz Ur-Nammu-hoz, U.E.T. 76/8.) — kur-gul-dul ud-da á ba-e-sum = szószerint: ellenséget tönkretenni,
vihar-nak erőt te adtál (ud-da részes eset rag nélkül, á tárgyeset rag nélkül) . .. (Inanna felmagasztalása, III/36, W. Halló és J. J. Van Dyck.)

A magyarban a ragokat nem hagyjuk el vagylagosan, erre csak a tárgyeset bizonyos szerkezetiben van lehetőség (felvettem az ingem-et). Ezeket a tárgyeseteket említi Gosztony is azzal, hogy ez egyenértékű az ablativus és a dativus elhagyhatóságával, ugyanakkor a magyar jobban hasonlít a hettitára ebben a tekintetben, ahol a tárgyeset fejletlen, és az élettelen főnevek alany- és tárgyesete eleve megegyezik.

3. A participium ragja a szumérben egyformán «-a» a jelen- és múlt időben. A magyarban észlelhető, hogy a jelenidejű részesülő szerepel bizonyos összetételekben a a múltidejű vagy a főnévi részesülő helyett . . . például: iv-ó-víz (ivott víz helyett); vagy hál-ó-szoba; ugr-ódeszka (sic!) stb.

Az említett példák egyáltalán nem participiumok. Az igenevek az igékből képzőkkel előállított szavak, ezek viszont ige+főnév összetételek. Pontosabban melléknévi igenév+főnév, mert mindegyik esetben az ige először igenévvé válik, majd az azzal kapcsolatos főnév társul hozzá a jelentés pontosítása miatt. Az a rag egyébként se lehet a magyar ó megfelelője, mert a nyíltabbá válás a jellemző magyar hangfejlődés, vagyis a-ból igen nehezen lesz o. Ezt az 53 pont között is megtaláljuk.

4. A szóvégek elhagyása jól ismert a szumérben; váltakozva elterjedt, néha helyet adva a kettőzéses formáknak.— A családias és népies magyarban, néha a régiesben (nem tájszólásban) előfordulnak elhagyások a ragokban és szócskákban.

A szóvégek elharapása előfordul a magyarban, de írásban ez nem jelentkezik, nem jellemző tulajdonsága a beszélt nyelvnek sem.

5. Még ide tartozik a névelő hiánya a szumérben; mint ahogy hiányzik a latinban is. — A magyarban, mint különálló nyelvben — amellyel itt bővebben foglalkoztunk — a határozott névelő a fejlődés folyamán az «a, a’, az» mutató névmásból származott.

A latinon felül még a türk nyelvekből is hiányzik a névelő. És?

6. Egy összetételnek, vagy pedig összetételek társulásának csupán az utolsó eleme veszi fel a szumérben a ragot. . . [lu-geme-ne = férfiak és nők; lu-kal-la-ríí = (vir-o robusto) = erős ember-ne^; szép virág-ofe (franciául: des belles fleurs)].

Az előzőhöz hasonlóan ez a türk nyelvekben is ugyanígy van. Kis ugrással következhet a sokat emlegetett 53 jellemző.

Legelsőnek az 53-ból kimaradó egyik nyelvi jellemzőt említeném, mivel Gosztony világosan leírja, hogy „mássalhangzós” nyelvek nem alkalmasak a sumerrel való összevetésre. A mai gyöközők szerint a magyar nyelv gyöknyelv lenne, ami eleve ellentmondásban áll Gosztonnyal, de ennek ellenére mind a gyöközőket, mind Gosztonyt elfogadják, a kettő közti antagonisztikus ellentét senkit sem zavar. A lényeg az, hogy ellent mondjon a mai ismereteinknek, mert a merész kutató onnan ismerhető fel, hogy a tudományos módszertan nem lelhető fel a munkáiban. Alább részletesen is megnézzük Gosztony 53 nyelvi jellemzőjét, amiből Gosztony szerint csak azért nem egyezik kettő, mert a sumerben archaikus jelenség. Ezek között vannak fontos és kevésbé fontos nyelvi jellemzők, kapásból lehetne még 153-at mellé tenni. Ebből mindjárt látszik, hogy célirányosan kiválogatottak, és csak azok szerepelnek itt, amiről Gosztony – saját véleménye szerint – ki tudta mutatni a magyar–sumer hasonlatosságot. A többiről szemérmesen hallgat. Ám még az sem igaz, hogy 51 egyezés lenne, ahogy a többi nyelvcsaláddal vont párhuzamok száma sem stimmel. Ezek közül csak az uráli és altáji viszonylatokkal fogok foglalkozni, mert minket kizárólag az érint.

1. Ragozás, névutók léte.

Nem hiányozhat a ragozás felemlegetése annak ellenére, hogy a világ nyelveinek mintegy egyharmada ragozó, így egyáltalán nem olyan nyelvi jellemző, aminek bármi relevanciája lehetne egy rokonság megállapításában. A névutók pedig – a ragozással együtt – az uráli és altáji nyelvekre is jellemzők.

2. Hangrendilleszkedés (mérsékelt); szumér (mérsékelt); török (teljes); magyar (mérsékelt); szantali-mundakól (St. Konow, V. Hevesy, 20, 21); dravida (mérsékelt, V. Cristian, 63 és St. Konow, LSI, IV.); tibet-burmai (V. Christian, 66 és Meinhof 212, 21).

Ezen a ponton a magyar nyelvészet egyik tévedésére is fel kell hívnom a figyelmet. A magyar nyelvben nem mérsékelt a hangrendi illeszkedés, hanem teljes. Már amennyiben nem a mai magyar nyelvről beszélünk, hanem arról a történeti magyar nyelvről, amit egyáltalán hasonlítani lehet valamihez. A magyar nyelvben a türk nyelvekhez hasonló szigorú hangrendi illeszkedés van, ami alól kizárólag az idegen eredetű szavak kivételek. A magyar nyelvészet által még kivételeknek tekintett i és é hangot tartalmazó, vegyes hangrendű szavak esetén minden esetben veláris i előzmény tehető fel, melynek kikopása során egy része u-vá, más része i-vé alakult. A mélyként viselkedő é-k pedig mindig i előzményt mutatnak fel. A nyíltabbá válás egyes szavaknál megtörtént (bika→béka), másoknál megindult, de nem fejeződött be (kígyó→ké[l]gyó). Ez esetben tehát nem a magyar és a türk nyelvek, hanem az uráli nyelvek hasonlítanak jobban a sumerre, ahol a hangrendi illeszkedés – már ahol egyáltalán bármi nyoma van – mérsékelt, és csak a toldalékokra vonatkozik. A magyarban ezzel szemben teljes (volt valamikor).

3. Váltakozó mássalhangzók: g-m, m-b (m,v), ng-m, a végződésekben: n-m, stb.; n-1; szumérben, törökben.

Ez valóban így van, de a nazálisok, labiodentálisok és labiálisok ilyen kezelése egészen általános nyelvi jelenség. Ezek a hangok egyszerűen könnyen összeolvadnak a beszédben, hasonulásokat szenvednek, könnyen összekeverhetők hallás alapján.

4. Mássalhangzók áthasonulása: szumér R. Jestin, Abrégé, 42); magyar, paleo-szibériai, jenisszei (M.-C., R. Jakobsen, 410); némely tunguz nyelv.

A példák felsorolásából a türk nyelvek megint kimaradtak (yatak [ágy] → yatağa [beágyazni], ahol a yatak+ya képzett alakban hasonul veláris g-vé a k+y hangkapcsolat).

5. Mássalhangzók (részleges) gyengesége: szumér; török (C. 61); finnugor (Setálá, JSFOu, XIV. 3); magyar; óceániai nyelvek (C., 73—74 és W. Schmidt).

Bár a finnugor és türk nyelvek itt vannak, azért a kérdéshez még hozzátartozik, hogy a gyenge mássalhangzók minden nyelvben megjelennek, ráadásul a szóban elfoglalt helyétől függően ugyanannak a msh-nak is változhat az ereje.

6. Szóvégi mássalhangzók elhagyása: szumér; magyar; tibet-burmai (LSI, III. I. 4; Christian, 66); óceániai nyelvek (Chr. 73—74).

A szó végi mássalhangzók csak bizonyos esetekben hagyhatók el, amikor az értelmet nem zavarják. A hagyjál szóban például szlengben (és csak beszédben) elhagyható a véghang, mert nem zavarja az értelmet (hagyjá'), de a hozzád szóban már semmiképp sem, mert a hozzá mást jelent. És mindez csak beszédre jellemző – ne számítsuk most ide az internet funkcionális analfabéta megmondóembereit –, a sumerben meg nyilván csak írásban ismert. Az is feltehető, hogy egyszerűen nem írták ki a beszédben el nem hagyható msh-t, mert úgy is egyértelmű volt. Erről semmit sem tudunk, tehát ez a nyelvi jellemző nem is alkalmas a hasonlításra, és nem is hasonlít.

7. Magánhanzós jelleg: szumér, magyar, finnugor, török, jenisszei, kínai, japán.

Valójában egyik sem magánhangzós jellegű, sőt éppen inkább mássalhangzós. Nagyon sok esetben a mássalhangzóváz hordozza az értelmet, amire a hangrendi párok és szóbokrok a legeklatánsabb példák. Ugyanakkor egyik sem gyöknyelv! Ennek egy formájaként az ejtéskönnyítő magánhangzókat említi, amikről az első hat pont közül a 3. pontban beszélt, és mint ott is, itt ugyanúgy éppen olyan példákat hoz rá, amik nem ejtéskönnyítő mgh-k betoldásai, hanem pont fordítva, a hangzóvesztés esetei. Az ejtéskönnyítő mgh tényleg létezik, például a brat korai szláv jövevényszavunk esetén a barát a hangja. Ebből mindjárt látszik, miért is kell ejtéskönnyítő hangzó, hiszen egy nyelv szerves léte során nem nagyon jöhet létre olyan helyzet, hogy később kelljen megkönnyíteni a kiejtést, elsősorban msh-torlódásos jövevényszavakban, illetve msh-ra végző szavak msh-val toldalékolásában. Ugyanakkor létezik ejtéskönnyítő mássalhangzó is, mert a magyar nyelv kevésbé szereti a mgh-torlódást, mint a msh-t. Ez néha megjelenik írásban is (ló→lovon), néha csak ejtésben (tea→teja). Ez mindjárt ki is zárja a magánhangzós jelleget.

8. Szóalakítás (igenevek): szumér, kaukázusiak, magyar, munda, szantali (V. Hevesi, 56), tibet-burmai (Chr. 66—67), török.

Valóban vannak mindegyikben igenevek.

10. Meghatározók; szumér, magyar (fontosak, -nő, -né; -fa; holmi- stb.); burmai (rong) . . . (E. Drexel, Ch., 64), afrikai nyelvek (bantu) /Meinhof/, melanéziai nyelvek (M.-C., 675) (maradványok az angolban) -mán, -woman, -tree (és még más élő nyelvekben).

A lényeg zárójelben van, ezen jellemzőben sincs semmi specifikus.

11. Birtokos főnév hátravetése (kalapja az apámnak): regens rectum; szumér (vagylagos, nyomatékban), sémi, akkád; hamita (Chr., 99, Meinhof 30); indo-európai nyelvek (német); latin (vagylagos), magyar (nyomatékos), polinéziai (M.-C., Faublée 669).
12. Birtokos főnév előrehozása (apám kalapja): (recrum regens: szumér (nyomatékos) (Jestin, Abr. 51—52) (Christian, 57—58, 61, 64 és K. Bouda 14), török, magyar (vagylagos), nyugat-kaukázusiak (Bouda, 14), bászk (Bouda, uo.), tibeti, dravida, paleo-szibériai (M.-C., 415).

Két egymásnak ellentmondó pont. Ha az egyik a jellemző, akkor másik nem az, és fordítva. Vagy ha mindkettő azonos mértékben és módon előfordul és használható, akkor nem jellemzője a nyelvnek, hiszen más lehetőség már nincs is az előre és hátravetésen kívül. A sumerben tehát nem lehet nyelvi jellegzetességnek tekinteni. A magyarban viszont a 11. pont szerkezete érezhetően nem teljesen magyaros, erőltetett, kacskaringós túlfogalmazásnak tűnik minden előfordulásában. Sokkal inkább a magyar nyelv viszonylag szabad szórendjének köszönhető, hogy így is kifejezhető a szerkezet, de ettől nem lesz nyelvi jellemző.

13. A birtokoseset-ragos rektumot a regens birtok-raggal követi: (apámnak kalapja) szumér (Jestin, Abr., 52), magyar, finn (Budenz, Finn nyelvtan, 36—37), török.

A jellemző tehát még az uráli és altáji nyelvek elkülönítésére, specifikációjára sem alkalmas.

14. A jelzői melléknév hátravetése (kalap, szép): szumér, szémita, hamita, latin és görög (vagylagos), északnyugati kaukázusiak (Dumézil, 36), népies magyar, nyomatékos.
15. A jelzői melléknév előrehelyezése (szép kalap): szumér (a régebbi korban) vagy nyomatékos (Jestin, Abr. és Christian is, 58, 61, 64), dél-kaukázusiak (georgiai, (Dumézil, 36—37), magyar, finnugor, török, szankszrit (Renou, 399. §), indo-európai nyelvek, latin és görög (vagylagosan).

A 14–15. ponttal megegyezően ellentétes állítás.

16. Birtokragok, vagy birtokos névmások hátrahelyezése (házam, enyém): szumér, (georgiai, független névmások, Chr., 76), finnugor, magyar, török, sémik, akkád; maláji (M.-C., J. Faublée, 659), eszkimó (M.-C., J. Parrot, 1171).

Ragozó nyelveknél nyilván általános, hogy a ragok hátul helyezkednek el, és mint látjuk az is.

17. Kérdőnévmások és számjegyek birtokos ragja: szumér (ana-zu = mi a tied?, magy. mi-d?), kaukázusiak (Chr. 83).

A türk nyelvek itt is kimaradtak, ahol a kérdőnévmásokhoz szintén a birtokos személyére utaló toldalékok kerülnek.

18. Helyrag és birtokrag a participiumokhoz: szumér (ba-a-ni/ba-a-a-ni = ad-tában), magyar: isten-ad-(-o-)tt-á-ban, finnugorok (igenév után), török nyelvek.

19. Többszörös összetétel, szócsoport-ragozás: például: szumér, kaukázusi nyelvek (F. N. Fink, Chr., 79), török, magyar, finnugor nyelvek, paleo-amerikai nyelvek (M.-C., A. Haudricourt, 1161), eszkimó (M.-C., J. Parrot, 1169).

Ragasztó, toldalékoló nyelvek általános jellemzői, urál–altáji közös jellemzők, nem alkalmasak nyelvi jellemzőknek.

20. Egyes szám a többes szám helyett (névszóban és melléknévében, pl. jó ember-ek): szumér, kaukázusiak, magyar, dravida, török nyelvek, néhány paleo-szibériai nyelv (M.-C., 419, R. Jakobsen), óceániai nyelvek (Christian, 71).

21. Számnév, egyes szám használata (tíz ember, nem tíz ember-ek): szumér (mindig), ural-altáji nyelvek, magyar (mindig), kaukázusi nyelvek (a legtöbbször, Tseretheli, JRAS, 1913, 1915) (lásd georgiait).

A 20–21. pont valójában egy pontnak felel meg, hiszen ugyanannak a jelenségnek két megfogalmazása, és mint látható, nem sumer–magyar jellegzetesség.

22. Hangtani hasonlóság a többes ragjainál: szumér szumer -e-ne, kaukázusi-georgiai -ni, magyar -nyi (menynyiségképző), szumér: e2, georgiai -(e)n, es. (Chr. 76.)

Amikor a képző, vagy a rag nem hasonlít a magyarhoz, akkor elegendő annyi, hogy van egyáltalán olyan rag, itt sikerült egy véleltlen egyezést kimutatni, akkor ez mindjárt külön pontként szerepel. A sok-sok toldalék közül ez egy darab, és mindössze egy nazális és egy palatális hang hasonlóságára épül.

23. A névszó kettőzése a többes számban: a szumérben lehetséges, mint archaizmus, óceániai nyelvek.

A magyarban a sok-sok, igen-igen, és a hasonló kettőzések nem a többes szám jelölését, hanem a nyomatékosítást szolgálják, ugyanakkor a kettőzés a többes szám jelölésére sok más régi nyelvben megjelenik az akkádtól a hettitáig.

24. A kölcsönösség kifejezése: lú = ember, lú-lú = egyik-másik ember; esetraggal: lú-lú-ra = ember-ember-nek (rész eset) (a szumérra vonatkozóan lásd: Jestin, Abr., 61).

Részben összefügg az előző ponttal, a lú-lú kifejezés több embert jelent, egyúttal mint szóösszetétel, egyszeresen ragozódik. Nem feltétlenül kölcsönösséget fejez ki. Ez egyáltalán nem azonos a magyar használattal.

25. A nyelvtani nemek hiánya: szumér, kaukázusiak, magyar, török nyelvek, óceániai nyelvek.

A nyelvtani nemek hiánya egy archaikus jellemző, és a felsoroltakon kívül például a hettitában sincs, viszont épp ott látható, miképp jött létre a nemek megkülönböztetése, mert ott élő és élettelen főnevek közt tesznek különbséget. Ez a distinkció kicsit más, mint amit ma élőnek és élettelennek tekintünk, akkoriban élőnek a mozgásra képes dolgokat nevezték, tehát az embereket és állatokat, a növények viszont az élettelenek közé tartoztak.

26. A tárgyeset ragtalan is lehet (látom a házam): szumér, kaukázusi nyelvek, finnugorok, osztyák, régi magyar, korszerű magyar, a névmásoknál; tibet-burmai (K. Bouda, 9).

A rag nélküli tárgyeset a magyarban lehet akár a tárgyeset sorvadása is, vagy a nem teljesen kifejlődött állapota is, mindenesetre a hettitában ugyanez figyelhető meg (illetve élettelen tárgyaknál egyáltalán nincs különbség az alany- és tárgyeset között).

27. A mondattani szórend: szumér, kaukázusiak (Chr., Bork, OLZ, 27), ural-altájiak (kínai,. . M.-C., H. Maspero 601),

A magyar nyelvben a szórend viszonylag kötetlen. Előfordul, hogy a szórend határoz meg viszonylatokat, de ez ritka eset. A toldalékolás, szóösszetétel, és egyéb nyelvi megoldások révén a ragasztó nyelvekben nem kell annyira ragaszkodni a szórendhez, mint mondjuk a flektálóknál. Így ez a jellemző sem alkalmas rokonság megállapítására, mert önmagától megjelenhet egy ragasztó nyelvben. A két alpont szerint az alany és állítmány közé tett határozók (ahol felsorolja gyakorlatilag az összes ragozó nyelvet), valamint a szó helyzete alapján változó alaktani jellemzők tartoznak ide. Az utóbbi természetesen mindössze arról árulkodik, hogy a szórend határozza meg, milyen szóalakot kell használni az érthetőséghez. Specifikum nincs benne.

28. Jelen vagy múlt időbeli részesülő vonatkozó mellékmondat funkciójában (a jöv-ő ember = lú-gin-<í = aki jön; a leesett alma = hashur sub-ba): szumér, kaukázusiak (Dumézil, 36 és K. Bouda, 14), finnugor, magyar, török, bászk (K. Bouda, 14), tibeti (K. Bouda, 15), dravida (M.-C., J. Bloch, 499), sémi, akkád, hamita (Chr., 90, Meinhof).

Egészen általános ragozó nyelvi jellemző.

29. A szenvedő alakot kerüli: szumér, magyar, török, paleo-szibériai (Jakobsen, 420).

A passzívum kerülése valójában egy másik jelenségre, a létige kerülésére vezethető vissza. A magyar nyelvben már – minden bizonnyal európai tartózkodásunk során ide került idegen hatásra – néha használjuk ezeket, de például a türk nyelvekben egyáltalán nem használják állapotjelzéskor a létigéket, ahogy eredetileg a magyar sem.

30. Előragok (igekötők): szumér, akkád, nyugat-kaukázusiak és bászk (K. Bouda, 2—3), magyar, szanszkrit (L. Renou, 109/135), latin, görög, indo-európai nyelvek.

Az igekötők a magyar nyelvben késői fejlemények, így nehezen lehetne ősi rokonságokat bizonyítani velük.

31. Belragok: szumér, kaukázusiak, magyar (családias nyelvben, régiesen), jenisszei nyelvekben (Bouda, ZDMG 90,154), tibet i (Bouda, St.Wolfenden, 7,8) bantu (Chr. 50).

A magyarban valójában nincsenek belragok. Az infixum a szótőbe kerülő kiegészítő hangot, szótagot jelent, és ilyen egyszerűen nincs a magyarban. A belragok emlegetése a magyar nyelvvel kapcsolatban éppen csak a sumeros fantáziákban jelenik meg, úgy beállítva azt, mintha a magyarnak is jellemzője lenne, holott nem az, és soha nem is volt. Az általuk használt példák soha nem belragok, ami egyrészt arra is utalhat, hogy maguk se tudják, mi az a belrag, másrészt arra is, hogy az olvasóik tudatlanságára alapoznak. Ha az olvasó nem tudja, mi a belrag, akkor nem fog feltűnni, hogy a sumer belragok egyeztetése a magyar szavakkal merő hazugság. A belrag például a latin fud- (önteni) igető folyamatos fundo- alakjában az n hang.

32. Részeset vonzása tárgyeset helyett (kivételesen): szumér (Delitzsch, 165. és 214. §, Poebel, Grundzüge, 585. §), kaukázusiak (Bouda, 10) magyar (népies nyelvben, nem tájszólásban), «néz-tem neki*, ehelyett: néztem őt (kivétel).

Ha mind a sumerben, mind a magyarban kivételes, akkor vajon ez mitől lesz hasonlítási alap? Sehogy. Ráadásul a magyarban ez sokkal inkább ragtévesztés, hiba, nem valami ritka, de azért megengedhető jelenség.

33. Kapcsolt igék kiegészítik egymást: szumér (megkettőzve rokonértelműek), hasonlóképpen a magyarban, a finnugorban és a szanszkritban (L. Renou, 368 .. . kettőzött igék).

Gosztony nem magyarázza meg, mit tekint kapcsolt igének. Csak valószínűsíthejük, hogy a kettőzött igék az ikerszókra vonatkoznak (ireg-forog, teng-leng, stb), amik viszont nem egészítik ki egymást Ez tehát egy értelmezhetetlen hasonlítás.

34. óhajtó móddal is kifejezhető a «jövö idő»: szumér, magyar («haza mennék*), hasonlóképpen a franciában is (a határozottság helyett).

Nyilvánvaló, hogy amit óhajtunk, az még nem következett be, tehát egyáltalán nem specifikus dolog a kívánságot a jövő idővel azonosítani. Ráadásul a magyar nyelvben egyáltalán nincs jövő idejű igeragozás, azaz egyáltalán nincs is jövő idő, annak kifejezéséhez vagy jelen időt használunk (megyek a boltba – amikor ezt egy fotelben ülve mondom, akkor a jövőről beszélek, és a szövegkörnyezet, illetve az egyéb háttérinformációk határozzák  meg, hogy jövőről van-e szó), vagy az idegenes segédigés módszert (menni fogok a boltba – ahol a segédige is jelen idejű, de a jövőre utal).

35. óhajtó mód kötőszavai: szumér: he-, ha-, (hu-), ujgur: -hai, magyar: hadd, hogy (a kötő mód részére is), a régi magyarban: húg (g = gy).

Ez egy sima iránytévesztés, nem nyelvtani jellemző, hanem szimpla szóegyeztetés. Annak is meglehetősen rossz, a sumerben veláris h-val a ḫe₂ (ḫé) a „legyen” általános felszólító mód, a magyarban a „ha” feltételes mód, a hozott példákban pedig a d és az ebből fejlődő palatális gy végződés nem magyarázható.

36. Az ige egyedül is mondatot alkothat: szumér ba-kú-e = eszik belőle stb. (Inanna leszállása, E. Chiera, Szumér vallásos szövegek, 210, 212, lásd az előző jegyzékben), magyar (lásd fentebb), a török nyelvekben, a sanszkritban [sic!]).

Vajh' mire gondolt a költő? Nyilván a „megeszi” ige egy komplett mondatot jelent, mert az ige alakja alárulja a cselekvés idejét, személyét, és magát a cselekményt, de ez mitől nyelvi jellemző?

37. Névmástövek egyezése: szumér, ujgur, finnugor, magyar (lásd az előző fejezetben az egymáshoz közelálló nyelveket).

Megint szóegyeztetés nyelvi jellemző helyett. A névmások – de különösen a személyes névmások – az eurázsiai térség nyelveiben sokszor megegyeznek. Ebből semmilyen következtetést nem lehet levonni a sumer–magyar nyelvrokonság kérdésében.

38. Mutató elemek egyezése: szumér (e, ne e-ne), magyar (-e, -ne, ne!), török nyelvek, (tibet-burmai: -co, M.-C., 536—537).

Megint értelmezhetetlen, hogy egyáltalán milyen mutató elemekre gondolt Gosztony. Talán a mutató névmásokra, amik viszont nem is hasonlítanak a példákra. Az -e kérdőszó, de a ne mi akar lenni? Valaki esetleg segíthetne a kommentekben.

39. Mutató névmásokból származó igeragok: szumér: e-ne vagy e-ne-ne, jelen idő többes szám 3. személy (Jestin, Abr. 72, 58, 59), magyar -e, -ne (népies), és a többes szám 3. személy ragja: (-e-)né-ne-(k), a többes «k»-jával, egyes szám 3. személy: -e-ne, pl. kell-e-ne (feltételes mód).

Ha ez a pont kapcsolódik az előzőhöz, akkor megint ugyanaz kétszer megismételve, hogy szaporítsa a pontok számát. A magyar feltételes mód összekapcsolása a mutató névmásokkal igencsak erőltetett. A jelentésbeni kapcsolat, a kialakulás módja és oka teljesen homályos lenne, ha ezeknek közük lenne egymáshoz.

40. Megfelelő jövő időrag: szumér (-de, e-de, hozzá még a régi -ad, Chr., 84), kukázusiak (gyakorító, kezdő igék részére stb., lásd Dirr, Trubeckoj), magyar: -end, -and, amely egy kissé ősi.

Megint szóegyeztetés, nem nyelvi jellemző. A magyarban a nazalizálódást kéne feltételezni az összevetéshez. Ugyanakkor az -end, -and képzők nem annyira igeképzők, sokkal inkább az -endő, -andó rövidülése. Ezek viszont inkább óhajtó módú toldalékok, és itt visszautalnék arra, hogy a magyar nyelvben nincs jövő idejű igeragozás, ellenben az óhajtás mindenképp jövő időt takar. A szerkezet pedig inkább hasonló a hettitában lévő aktív -andu és középpasszív -antaru felszólító módú igeragokra. Ha tehát ez a felszínes hasonlóság indok lenne a sumer–magyar rokonságra, akkor inkább a hettita a mi rokonunk.

41. Parancsoló módban az igekötőnek a gyök után való vetése (menj el!): szumér, kaukázusiak, magyar (az összes igekötőket hátraveti), a németben, indo-európai nyelvben ez csupán az erre minősített igekötőkkel történik.

Mint fentebb már volt szó róla, az igekötő eleve a magyar nyelvben késői fejlemény, így ismét nem alkalmas az igekötő helyzete semmilyen régi hasonlításra.

42. A személy vagy tárgy számjegy mellett, egyes számban van: szumér (mindig), az ural-altájiak (mindig), a kaukázusiak (nagyrészt) (Tseretheli, JRAS, 1913, 1915).

43. összetett számnevek képzése: nagyobb-h kisebb: szumérben, magyarban, török nyelvekben; kisebb-l-nagyobb: a finnugorokban és az indo-európai nyelvekben (11-től kezdve).

Mindkét pont széles körben (elsősorban az urál–altáji nyelvekben) elterjedt jelenség.

44. Tagadó mondat szerkezete. — Nincs tagadó ige: szumérben, kaukázusiakban (georgiai), magyarban, viszont volt az etruszkban (J. Martba szerint), a latinban és van a finnben. A tagadás «n»-je megvan a szumérben, a magyarban, a szanszkritban, az indo-európai nyelvekben.

A türk nyelvekben sincs tagadó ige. Ellenben valaminek a tagadása a ragok közt elhelyezett m és n hangokkal történik.

45. Nyomatékszók gyakori használata: a szumérben: ám, -na-, stb. (Jestin, Abr. 100 és Jestin, A szumér ige I.), a magyarban (ám, no stb.), a finnugorokan, a mundakól-ban (Hevesy V., 84).

A magyarban az ám nem nyomatékszó, hanem ellentétes kötőszó, vagyis a tagmondatok közti relációt határozza meg, amikor az első tagmondatnak ellentmond a második. A no pedig olyan indulatszó, amit széles körben használnak szinte minden nyelvben, például az orosz ну. Ebben sincs semmilyen specifikusság, ami alkalmas lehetne összehasonlításra.

46. Igék, «álsegédigék». — A szumérben az «ag» és «du» igetövek néha előfordulnak az ige-komplexumban, mint kiegészítők, önálló jelentés nélkül. Ezek erősítik az uralkodó igét. ag = tenni, du = építeni, elkészíteni, kiegészítik az igefogalmat. Az «ag», sőt az «ang» (ag), «us, uh» ( = su-gid) szumér igegyökök csak a magyarban fordulnak elő mint képzőkiegészítők, bővítők. így számos igegyökkel főleg mozgást kifejező igéket alkotunk, így az «ag» = tenni-nek megfelel a rag: moz-og, dob-og, csep-eg igékben... az ang = szeret, mérni-nek: szor-ong, terj-eng . . . az «uš-nak = követni, irányt követni, űz-ni: köt-öz, bog-oz. az «ul:»-nak = irányítani, ütni: por-ol, korh-ol, unsz-ol. Ezek mindig kiegészítik az igegyököt és nem módképzők, mint ahogy ez a török nyelvekben megvan. Az -ag, -eg, -og elemekkel a magyarban főneveket és mellékneveket is képezhetünk, pl.: szúny-og, hany-ag, rész-eg stb.)

Ez a pont egy kicsit egy kicsit hosszú, és elsőre akár meggyőzőnek is tűnhet. Ugyanakkor a magyar képzők rendszerében sok minden nem magyaráz meg. Például hogy miért főnév a harang, miért ige a busong ugyanazzal a képzővel? És mindkettőnek mi köze a sumer aĝ (szeret) igéhez? És ekkor jön a probléma: nem is létezik aĝ=szeret ige. Valójában a „szeretni” ige mindig ki-aĝ₂ összetételekben fordul elő, illetve mintegy rövidítésként néha kiĝ₂ formában is, ahol az aĝ₂ jelentése mérték. Még csak nem is ige. Az állítólagos ag igével más a probléma, ennek az ejtése valószínűleg ak volt, legalábbis minden fellelhető transzliterációban ak formában szerepel. A fenti felsorolásban tehát a hasonlított elemek sem hangalakjukban, sem jelentésükben, sem funkcióikban nemigen kapcsolhatók a magyar igeképzőkhöz sem, arról nem is beszélve, hogy ezek főnévképzőként is szerepelnek nálunk, aminek aztán végképp nincs köze az elképzelt sumer rokonsághoz.

47. Kettős tövek mély és magas hangzókkal: a szumérben: uri-eri, emen-umun, a magyrban: kever-kavar, csöbör-csupor. Ilyenek előfordulnak a török nyelvekben is.

Ezek nem kettős tövek, hanem hangrendi párok. A türk nyelvek és a magyar nyelv szigorú hangrendi illeszkedése gyakran eredményez hangrendváltást, ezek a párok aztán önállóan is élnek, és ikerszókként jelennek meg. A sumer mérsékelt hangrendi illeszkedése nem támasztja alá a hasonló keletkezést, sokkal inkább írástörténeti okai lehetnek.

48. Ragok és szóképzők egyezése: a szumér -ta, a finn -ta, a magyar -tói, -tó’, ó-ta, a török -ta, a japán -ta; a szumér -ra (részes eset), a magyar -ra (irányt kifejező részes eset), a török -ra/ru; a szumér -ra (szétválasztó), a magyar -ról, -ró’ (szétválasztó); a szumér -se, -esius, a magyar -hez, -hoz, a török -isz; a szumér al-y a magyar el-; a szumér e, «e, e-ne, a magyar -e, ne; a szumér nu, nu-am, nam (tagadás), a magyar ne, nem, osztyák nem (egyébként a finnugorok nunáció nélkül: ei).

A magyar -tól/től nem rövidíthető önkényesen tó'/tő' formára, ugyanis az l nem járulékhang, amit más esetek világosan mutatnak (tőle). Ezzel szemben a magyarban ennek a hangnak a rendszeres elhalványulását látjuk, amit az élő beszéd mutat, az íráskép nem. A mgh-fejlődés megfigyelt tendenciái alapján a-ból nem lehet ó a magyarban. Joggal tehető fel ráadásul, hogy a magyarban éppen ezek a ragok hátravetett határozókból alakultak ki, hiszen önálló szóként is léteznek (rá, tőle, róla, és a tihanyi alapítólevél alá is támaszthatja a feltevést), ez esetben nyilván semmi köze egy már 5000 éve ragként funkcionáló szótaghoz, de ha véletlenül mégis, akkor legfeljebb a komplett urál–altáji nyelvkör valamelyikéről, egyes részeiről, vagy akár egészéről lehetne beszélni.

49. Szavak képzése mondat által: szumér: gaba-nu-zu = vetélytársat nem ismer = derék; gis-nu-zu = férfiasságot nem ismer = szűz, nimgir-he-du = igazgató által szerzett, felfogadott = napszámos, a magyarban: bor-nemissza (tulajdonnévképpen is), hánya-veti, szél-verte, botcsinálta.

Itt összekeveredik a ragasztó nyelvek alapvető sajátossága, azaz az összetett szavak képzése egy vélelmezett tömörítési igénnyel. A magyar példák egyszerű jelentésmódosító összetételek, kivéve a bornemisszát, ami viszont a türk nyelvek tagadó ragját figyelembe véve kevésbé hasonlít a sumerre, sőt lényegesen eltér a használata is (ráadásul igen ritka). A felhozott sumer példák sokkal inkább a törökhöz hasonlóak, mint a magyarhoz.

50. Igekötők iránymutatása, elhelyezése: a szumérben *mu-» (mü?), *ma», a fontosabbra, a központra; az *-eli» pedig a kevésbé fontosra, a széleken lévőkre céloz, a magyarban: a «meg-» a teljesre, a bevégzettre céloz; az «el-» a távolodást a «majd» pedig halogatást fejez ki, «íme» közvetlenséget.

A magyarban a meg- és el- igekötők nem ilyesmikre utalnak. Az el+végzés pontosan ugyanolyan teljesen befejezett cselekvést jelöl, mint a meg+csinál. Ráadásul fel se cserélhetők, a megvégzés és az elcsinálás nem cseréli fel a jelentéseket, sőt nem is használatosak (még ha a másodikat később bizonyos tevékenység jelölésére mégis csak megalkották, de ez egy másik kérdés).

51. Az alany ismétlése az ige után, névmás által: a szumerben, lásd: St. Langdon, Szumér irodalom. Szövegek, 40; a kaukázusiaknál, a Himalája nyelveinél; a munda-kólnál (LSI, III. Pl, 273), a magyarnál (a ház meg-épül az ...).

Őszintén szólva a példa miatt nem értem, mit akart itt mondani. Megtehetjük, hogy megismételjük, de nem szükséges, legfeljebb nyomatékosítás céljából. A ház megépül, (annak) falai állnak. A példamondat érthető a zárójeles szó nélkül is, azzal együtt nyomatékosabb, hogy ugyanarról a házról van szó.

52. Meghatározatlanságok.— A szavak különféle jelentése a mondatban (1. a 27/b számot). A szumérben pl. «du» = menni, (kivétel) a «du» (ugyanazon jellel) = tenni, és még számos eset ismeretes .. a magyarban: szán- (valamire), szán- (valakit),. . . kerül (valamit), sok-ba kerül; a szanszkritban: egészen a jelentés felborulásáig (L. Renou, Szanszkrit nyelvtan, 136). — Ez a jellegzetesség megvan az indo-európai nyelvekben is, így a németben, az angolban (to get) és más ilyen fajta nyelvekben.

Ezek nem meghatározatlanságok, hanem egyszerű azonos hangalakú szavak, azaz homonimák. Ezek két úton jönnek létre, a különböző jelentések vagy szóhasadással közös tőből különülnek el, vagy eleve különböző eredetűek, amik legtöbbször a magyar nyelvben fejlődtek különböző hangalakokból homonimákká. A szán ige az előbbihez tartozik, ráadásul az utóbbi révén a szán főnév is ugyanez. Ezen homonimáknak mindig a szövegkörnyezet adja meg az értelmét. Ugyanez a világ összes természetes nyelvében megvan, a nyelvfejlődés természetes következménye, így megint csak nem alkalmas semmilyen rokonság kimutatására vagy alátámasztására.

53. A beszédrészek sokoldalúsága a mondatok szórendjében: a szumérben (R. Jestin, Rövid szumér nyelvtan, 31/32 és 51/52), a kezdetleges finnugorban, a régi magyarban. (A. Sauvageot, Mondat- és alaktan a finnugor nyelvekben, 5—6, 8, 10— 11. oldal).

A magyar nyelv viszonylagos szabad szórendjéről volt már szó, és ez megint a ragozó nyelvek sajátsága. A ragozó nyelveknél a szóalakok világosan megmondják az értelmet, így az egyes szavak könnyebben felcserélhetők a mondatban. Természetesen nem szabadon – szabadon nem, természetesen – nem szabadon, természetesen. A szórenddel utalhatunk a mondat hangsúlyos részére, az kerül előre.

Láttuk tehát Gosztony mind az 53 egyeztetését, ami után levonja a következtetést, hogy a magyarral 51, a türk nyelvekkel 29, a finnugor nyelvekkel 21 egyezést talált. Hurrá, mi sumerek vagyunk! Vagy nem.

Valójában az 53 nyelvtani jelenségnek egy jó része nem alkalmas semmilyen megállapításra. A maradéknál pedig minden esetben látjuk a türk nyelvekkel való azonosságot is, a nagy részénél az uráli nyelvekkel valót is. Gosztony nyilvánvalóan el akarta érni, hogy hasonlóságokat mutasson ki a sumer és magyar nyelvek között, ennek érdekében pedig mindent megtett. Kutatásai nem arról szólnak, hogy valóban igazoljon bármit is, hanem hogy annak látszatát megteremtse, hogy igazolta. A világ tudományos közvéleményére nem is tett semmilyen hatást, kizárólag azok emlegetik még ma is, akik ennek az 53 nyelvi tulajdonságnak titulált kijelentésnek a valódi tartalmát, igazságtartalmát nem tudják felmérni. Két következtetést lehet levonni. Az egyik az, hogy a valódi hasonlóságok pusztán a ragasztó nyelvek általános jellemzőiből következnek. A másik pedig az, hogy amikor valóban specifikus tulajdonságok kerülnek szóba, akkor az egyeztetés is hibás.

Tudom, természetesen megint nem Gosztony lesz a hibás azért, mert össze-vissza csúsztatott, hanem én, mert rámutattam erre, hiszen szebb elhinni a sumer rokonságot, ezért bárki mondhat akármit, úgyis azt fogják elhinni, amiben hinni akarnak, ha már tudni nem tudnak.