53-ból 51? Komolyan? Gosztony és valóság

Van egy megállapítás, miszerint 53 nyelvi jellemzőből 51 egyezik a sumer és a magyar nyelv között. Az igazán fantáziadús költők még hozzáteszik, hogy ez a Sorbonne Egyetem megállapítása, akik számítógéppel elemezték a sumer lexikográfiát, és jelentős mennyiségű szóegyezést is megállapítottak. Ebben az esetben rögtön fontossá válik a tekintélyre hivatkozás, az egyetemi kutatás, míg az ellenvéleménynél a legrosszabb eset, ha az a tudományra hivatkozik, hiszen a tudomány hazudik. Kétségbeesett kapaszkodás a tekintélybe, miközben a tekintélyt egyébként elvetik. Csak az a baj, hogy még ez sem igaz.

A szóban forgó „kutatást” ugyanis Gosztony Kálmán végezte, aki történetesen a Sorbonne Egyetem hallgatója volt 1972-ig, de nem egyetemi kutatás volt, ő nem egyetemi kutató volt, és nem is az egyetem alkalmazottja által végzett támogatott kutatás volt. Még a Dictionnaire d’Etymologie sumérienne et Grammaire comparée (Összehasonlító sumer nyelvtan címmel magyarul) 1975-ös kiadását sem az egyetem támogatta, hanem a Francia Nemzeti Tudományos Kutató Intézet – legalábbis a saját könyvének állítása szerint. A dátum természetesen eleve cáfolja a bármilyen számítógépes elemzés létét. Gosztonyról ezen felül nem nagyon lehet semmit tudni, megjelent még három könyve magyarul, de a tudományos életre semmilyen hatást nem gyakorolt, nem publikált szakirodalmat. Így bár mindenki doktorozza, semmi ellenőrizhető tudományos munkássága nincsen. Még a MEK adatbázisa is csak két könyvről tud, az egyik az itt említett mű francia kiadása, a másik meg ugyanennek a magyar kiadása.

Beszédes jelenség, hogy a könyv előszava a nyelvészeti részben nyújtott segítséget nem valami nemzetközi orientalistának köszöni meg, hanem a nyelvészetben szintén marginális Zakar András (1912–1986) építőmérnök–pap műkedvelő nyelvésznek, aki hozzá hasonló holdjáró elméleteket gyártott.

Még az 53 nyelvi jellemző előtt Gosztony kitér a sumer nyelv hat olyan jellemzőjére, ami szabálytalanság a sumerben, és szerinte a magyar is jellemző, sőt elsősorban és csak a magyarra.

1. A közbeiktatott fonémák, a nyomaték másodlagos magánhangzói, amelyekkel elkerülik a mássalhangzók torlódásait, a szumérben mint alkalmi eszközök fordulnak elő . . . «lugal-(l)-<i-ra» = a királynak; «é-gal-(l)-<í-ta» = a palotától; «tug-(g)-a-ba» = az öltözékében.

A magyarban ezzel szemben ejtéskönnyítő magánhangzók csak szó eleji mássalhangzó-torlódást, vagy szó közepi hármas msh-torlódást oldanak fel. A „királyra” vagy „mondta” szerkezetek nem igénylik ezt, és nem is történik meg, bár az utóbbinál persze előfordul a „mondotta” változat, ami csak a hármas msh-torlódásnak köszönhető. Egyéb esetekben is változó (szóltál→szólottál) a használata, a többi példájánál pedig éppen mgh-vesztés eseteit látjuk, nem mgh-betoldódást. Az őrlő→őrölő reláció fordított, mivel nyilvánvaló, hogy az őröl ige az alapszó, aminek a képzése az őrölő, így az őrlő ennek rövidüléséből alakult ki.

2.  Ragok (vagylagos) elhagyása. — Jól ismeretes, hogy a szumérben a ragokat — főleg az esetragokat — alkalmilag elhanyagolják. így a régi korszak szövegeiben különösen, de később is az irodalmi és a vallásos szövegekben . . . Ur-<iNam-mu Sul-igi íl na-kur-gal = szószerint (az elhunyt apa), Ur-‘iNam-mu Sul-gi-Wíí^ fölötte, a csúcson ragyog (birtok- és ablativusz-rag nélkül). . . (Himnusz Ur-Nammu-hoz, U.E.T. 76/8.) — kur-gul-dul ud-da á ba-e-sum = szószerint: ellenséget tönkretenni,
vihar-nak erőt te adtál (ud-da részes eset rag nélkül, á tárgyeset rag nélkül) . .. (Inanna felmagasztalása, III/36, W. Halló és J. J. Van Dyck.)

A magyarban a ragokat nem hagyjuk el vagylagosan, erre csak a tárgyeset bizonyos szerkezetiben van lehetőség (felvettem az ingem-et). Ezeket a tárgyeseteket említi Gosztony is azzal, hogy ez egyenértékű az ablativus és a dativus elhagyhatóságával, ugyanakkor a magyar jobban hasonlít a hettitára ebben a tekintetben, ahol a tárgyeset fejletlen, és az élettelen főnevek alany- és tárgyesete eleve megegyezik.

3. A participium ragja a szumérben egyformán «-a» a jelen- és múlt időben. A magyarban észlelhető, hogy a jelenidejű részesülő szerepel bizonyos összetételekben a a múltidejű vagy a főnévi részesülő helyett . . . például: iv-ó-víz (ivott víz helyett); vagy hál-ó-szoba; ugr-ódeszka (sic!) stb.

Az említett példák egyáltalán nem participiumok. Az igenevek az igékből képzőkkel előállított szavak, ezek viszont ige+főnév összetételek. Pontosabban melléknévi igenév+főnév, mert mindegyik esetben az ige először igenévvé válik, majd az azzal kapcsolatos főnév társul hozzá a jelentés pontosítása miatt. Az a rag egyébként se lehet a magyar ó megfelelője, mert a nyíltabbá válás a jellemző magyar hangfejlődés, vagyis a-ból igen nehezen lesz o. Ezt az 53 pont között is megtaláljuk.

4. A szóvégek elhagyása jól ismert a szumérben; váltakozva elterjedt, néha helyet adva a kettőzéses formáknak.— A családias és népies magyarban, néha a régiesben (nem tájszólásban) előfordulnak elhagyások a ragokban és szócskákban.

A szóvégek elharapása előfordul a magyarban, de írásban ez nem jelentkezik, nem jellemző tulajdonsága a beszélt nyelvnek sem.

5. Még ide tartozik a névelő hiánya a szumérben; mint ahogy hiányzik a latinban is. — A magyarban, mint különálló nyelvben — amellyel itt bővebben foglalkoztunk — a határozott névelő a fejlődés folyamán az «a, a’, az» mutató névmásból származott.

A latinon felül még a türk nyelvekből is hiányzik a névelő. És?

6. Egy összetételnek, vagy pedig összetételek társulásának csupán az utolsó eleme veszi fel a szumérben a ragot. . . [lu-geme-ne = férfiak és nők; lu-kal-la-ríí = (vir-o robusto) = erős ember-ne^; szép virág-ofe (franciául: des belles fleurs)].

Az előzőhöz hasonlóan ez a türk nyelvekben is ugyanígy van. Kis ugrással következhet a sokat emlegetett 53 jellemző.

Legelsőnek az 53-ból kimaradó egyik nyelvi jellemzőt említeném, mivel Gosztony világosan leírja, hogy „mássalhangzós” nyelvek nem alkalmasak a sumerrel való összevetésre. A mai gyöközők szerint a magyar nyelv gyöknyelv lenne, ami eleve ellentmondásban áll Gosztonnyal, de ennek ellenére mind a gyöközőket, mind Gosztonyt elfogadják, a kettő közti antagonisztikus ellentét senkit sem zavar. A lényeg az, hogy ellent mondjon a mai ismereteinknek, mert a merész kutató onnan ismerhető fel, hogy a tudományos módszertan nem lelhető fel a munkáiban. Alább részletesen is megnézzük Gosztony 53 nyelvi jellemzőjét, amiből Gosztony szerint csak azért nem egyezik kettő, mert a sumerben archaikus jelenség. Ezek között vannak fontos és kevésbé fontos nyelvi jellemzők, kapásból lehetne még 153-at mellé tenni. Ebből mindjárt látszik, hogy célirányosan kiválogatottak, és csak azok szerepelnek itt, amiről Gosztony – saját véleménye szerint – ki tudta mutatni a magyar–sumer hasonlatosságot. A többiről szemérmesen hallgat. Ám még az sem igaz, hogy 51 egyezés lenne, ahogy a többi nyelvcsaláddal vont párhuzamok száma sem stimmel. Ezek közül csak az uráli és altáji viszonylatokkal fogok foglalkozni, mert minket kizárólag az érint.

1. Ragozás, névutók léte.

Nem hiányozhat a ragozás felemlegetése annak ellenére, hogy a világ nyelveinek mintegy egyharmada ragozó, így egyáltalán nem olyan nyelvi jellemző, aminek bármi relevanciája lehetne egy rokonság megállapításában. A névutók pedig – a ragozással együtt – az uráli és altáji nyelvekre is jellemzők.

2. Hangrendilleszkedés (mérsékelt); szumér (mérsékelt); török (teljes); magyar (mérsékelt); szantali-mundakól (St. Konow, V. Hevesy, 20, 21); dravida (mérsékelt, V. Cristian, 63 és St. Konow, LSI, IV.); tibet-burmai (V. Christian, 66 és Meinhof 212, 21).

Ezen a ponton a magyar nyelvészet egyik tévedésére is fel kell hívnom a figyelmet. A magyar nyelvben nem mérsékelt a hangrendi illeszkedés, hanem teljes. Már amennyiben nem a mai magyar nyelvről beszélünk, hanem arról a történeti magyar nyelvről, amit egyáltalán hasonlítani lehet valamihez. A magyar nyelvben a türk nyelvekhez hasonló szigorú hangrendi illeszkedés van, ami alól kizárólag az idegen eredetű szavak kivételek. A magyar nyelvészet által még kivételeknek tekintett i és é hangot tartalmazó, vegyes hangrendű szavak esetén minden esetben veláris i előzmény tehető fel, melynek kikopása során egy része u-vá, más része i-vé alakult. A mélyként viselkedő é-k pedig mindig i előzményt mutatnak fel. A nyíltabbá válás egyes szavaknál megtörtént (bika→béka), másoknál megindult, de nem fejeződött be (kígyó→ké[l]gyó). Ez esetben tehát nem a magyar és a türk nyelvek, hanem az uráli nyelvek hasonlítanak jobban a sumerre, ahol a hangrendi illeszkedés – már ahol egyáltalán bármi nyoma van – mérsékelt, és csak a toldalékokra vonatkozik. A magyarban ezzel szemben teljes (volt valamikor).

3. Váltakozó mássalhangzók: g-m, m-b (m,v), ng-m, a végződésekben: n-m, stb.; n-1; szumérben, törökben.

Ez valóban így van, de a nazálisok, labiodentálisok és labiálisok ilyen kezelése egészen általános nyelvi jelenség. Ezek a hangok egyszerűen könnyen összeolvadnak a beszédben, hasonulásokat szenvednek, könnyen összekeverhetők hallás alapján.

4. Mássalhangzók áthasonulása: szumér R. Jestin, Abrégé, 42); magyar, paleo-szibériai, jenisszei (M.-C., R. Jakobsen, 410); némely tunguz nyelv.

A példák felsorolásából a türk nyelvek megint kimaradtak (yatak [ágy] → yatağa [beágyazni], ahol a yatak+ya képzett alakban hasonul veláris g-vé a k+y hangkapcsolat).

5. Mássalhangzók (részleges) gyengesége: szumér; török (C. 61); finnugor (Setálá, JSFOu, XIV. 3); magyar; óceániai nyelvek (C., 73—74 és W. Schmidt).

Bár a finnugor és türk nyelvek itt vannak, azért a kérdéshez még hozzátartozik, hogy a gyenge mássalhangzók minden nyelvben megjelennek, ráadásul a szóban elfoglalt helyétől függően ugyanannak a msh-nak is változhat az ereje.

6. Szóvégi mássalhangzók elhagyása: szumér; magyar; tibet-burmai (LSI, III. I. 4; Christian, 66); óceániai nyelvek (Chr. 73—74).

A szó végi mássalhangzók csak bizonyos esetekben hagyhatók el, amikor az értelmet nem zavarják. A hagyjál szóban például szlengben (és csak beszédben) elhagyható a véghang, mert nem zavarja az értelmet (hagyjá'), de a hozzád szóban már semmiképp sem, mert a hozzá mást jelent. És mindez csak beszédre jellemző – ne számítsuk most ide az internet funkcionális analfabéta megmondóembereit –, a sumerben meg nyilván csak írásban ismert. Az is feltehető, hogy egyszerűen nem írták ki a beszédben el nem hagyható msh-t, mert úgy is egyértelmű volt. Erről semmit sem tudunk, tehát ez a nyelvi jellemző nem is alkalmas a hasonlításra, és nem is hasonlít.

7. Magánhanzós jelleg: szumér, magyar, finnugor, török, jenisszei, kínai, japán.

Valójában egyik sem magánhangzós jellegű, sőt éppen inkább mássalhangzós. Nagyon sok esetben a mássalhangzóváz hordozza az értelmet, amire a hangrendi párok és szóbokrok a legeklatánsabb példák. Ugyanakkor egyik sem gyöknyelv! Ennek egy formájaként az ejtéskönnyítő magánhangzókat említi, amikről az első hat pont közül a 3. pontban beszélt, és mint ott is, itt ugyanúgy éppen olyan példákat hoz rá, amik nem ejtéskönnyítő mgh-k betoldásai, hanem pont fordítva, a hangzóvesztés esetei. Az ejtéskönnyítő mgh tényleg létezik, például a brat korai szláv jövevényszavunk esetén a barát a hangja. Ebből mindjárt látszik, miért is kell ejtéskönnyítő hangzó, hiszen egy nyelv szerves léte során nem nagyon jöhet létre olyan helyzet, hogy később kelljen megkönnyíteni a kiejtést, elsősorban msh-torlódásos jövevényszavakban, illetve msh-ra végző szavak msh-val toldalékolásában. Ugyanakkor létezik ejtéskönnyítő mássalhangzó is, mert a magyar nyelv kevésbé szereti a mgh-torlódást, mint a msh-t. Ez néha megjelenik írásban is (ló→lovon), néha csak ejtésben (tea→teja). Ez mindjárt ki is zárja a magánhangzós jelleget.

8. Szóalakítás (igenevek): szumér, kaukázusiak, magyar, munda, szantali (V. Hevesi, 56), tibet-burmai (Chr. 66—67), török.

Valóban vannak mindegyikben igenevek.

10. Meghatározók; szumér, magyar (fontosak, -nő, -né; -fa; holmi- stb.); burmai (rong) . . . (E. Drexel, Ch., 64), afrikai nyelvek (bantu) /Meinhof/, melanéziai nyelvek (M.-C., 675) (maradványok az angolban) -mán, -woman, -tree (és még más élő nyelvekben).

A lényeg zárójelben van, ezen jellemzőben sincs semmi specifikus.

11. Birtokos főnév hátravetése (kalapja az apámnak): regens rectum; szumér (vagylagos, nyomatékban), sémi, akkád; hamita (Chr., 99, Meinhof 30); indo-európai nyelvek (német); latin (vagylagos), magyar (nyomatékos), polinéziai (M.-C., Faublée 669).
12. Birtokos főnév előrehozása (apám kalapja): (recrum regens: szumér (nyomatékos) (Jestin, Abr. 51—52) (Christian, 57—58, 61, 64 és K. Bouda 14), török, magyar (vagylagos), nyugat-kaukázusiak (Bouda, 14), bászk (Bouda, uo.), tibeti, dravida, paleo-szibériai (M.-C., 415).

Két egymásnak ellentmondó pont. Ha az egyik a jellemző, akkor másik nem az, és fordítva. Vagy ha mindkettő azonos mértékben és módon előfordul és használható, akkor nem jellemzője a nyelvnek, hiszen más lehetőség már nincs is az előre és hátravetésen kívül. A sumerben tehát nem lehet nyelvi jellegzetességnek tekinteni. A magyarban viszont a 11. pont szerkezete érezhetően nem teljesen magyaros, erőltetett, kacskaringós túlfogalmazásnak tűnik minden előfordulásában. Sokkal inkább a magyar nyelv viszonylag szabad szórendjének köszönhető, hogy így is kifejezhető a szerkezet, de ettől nem lesz nyelvi jellemző.

13. A birtokoseset-ragos rektumot a regens birtok-raggal követi: (apámnak kalapja) szumér (Jestin, Abr., 52), magyar, finn (Budenz, Finn nyelvtan, 36—37), török.

A jellemző tehát még az uráli és altáji nyelvek elkülönítésére, specifikációjára sem alkalmas.

14. A jelzői melléknév hátravetése (kalap, szép): szumér, szémita, hamita, latin és görög (vagylagos), északnyugati kaukázusiak (Dumézil, 36), népies magyar, nyomatékos.
15. A jelzői melléknév előrehelyezése (szép kalap): szumér (a régebbi korban) vagy nyomatékos (Jestin, Abr. és Christian is, 58, 61, 64), dél-kaukázusiak (georgiai, (Dumézil, 36—37), magyar, finnugor, török, szankszrit (Renou, 399. §), indo-európai nyelvek, latin és görög (vagylagosan).

A 14–15. ponttal megegyezően ellentétes állítás.

16. Birtokragok, vagy birtokos névmások hátrahelyezése (házam, enyém): szumér, (georgiai, független névmások, Chr., 76), finnugor, magyar, török, sémik, akkád; maláji (M.-C., J. Faublée, 659), eszkimó (M.-C., J. Parrot, 1171).

Ragozó nyelveknél nyilván általános, hogy a ragok hátul helyezkednek el, és mint látjuk az is.

17. Kérdőnévmások és számjegyek birtokos ragja: szumér (ana-zu = mi a tied?, magy. mi-d?), kaukázusiak (Chr. 83).

A türk nyelvek itt is kimaradtak, ahol a kérdőnévmásokhoz szintén a birtokos személyére utaló toldalékok kerülnek.

18. Helyrag és birtokrag a participiumokhoz: szumér (ba-a-ni/ba-a-a-ni = ad-tában), magyar: isten-ad-(-o-)tt-á-ban, finnugorok (igenév után), török nyelvek.

19. Többszörös összetétel, szócsoport-ragozás: például: szumér, kaukázusi nyelvek (F. N. Fink, Chr., 79), török, magyar, finnugor nyelvek, paleo-amerikai nyelvek (M.-C., A. Haudricourt, 1161), eszkimó (M.-C., J. Parrot, 1169).

Ragasztó, toldalékoló nyelvek általános jellemzői, urál–altáji közös jellemzők, nem alkalmasak nyelvi jellemzőknek.

20. Egyes szám a többes szám helyett (névszóban és melléknévében, pl. jó ember-ek): szumér, kaukázusiak, magyar, dravida, török nyelvek, néhány paleo-szibériai nyelv (M.-C., 419, R. Jakobsen), óceániai nyelvek (Christian, 71).

21. Számnév, egyes szám használata (tíz ember, nem tíz ember-ek): szumér (mindig), ural-altáji nyelvek, magyar (mindig), kaukázusi nyelvek (a legtöbbször, Tseretheli, JRAS, 1913, 1915) (lásd georgiait).

A 20–21. pont valójában egy pontnak felel meg, hiszen ugyanannak a jelenségnek két megfogalmazása, és mint látható, nem sumer–magyar jellegzetesség.

22. Hangtani hasonlóság a többes ragjainál: szumér szumer -e-ne, kaukázusi-georgiai -ni, magyar -nyi (menynyiségképző), szumér: e2, georgiai -(e)n, es. (Chr. 76.)

Amikor a képző, vagy a rag nem hasonlít a magyarhoz, akkor elegendő annyi, hogy van egyáltalán olyan rag, itt sikerült egy véleltlen egyezést kimutatni, akkor ez mindjárt külön pontként szerepel. A sok-sok toldalék közül ez egy darab, és mindössze egy nazális és egy palatális hang hasonlóságára épül.

23. A névszó kettőzése a többes számban: a szumérben lehetséges, mint archaizmus, óceániai nyelvek.

A magyarban a sok-sok, igen-igen, és a hasonló kettőzések nem a többes szám jelölését, hanem a nyomatékosítást szolgálják, ugyanakkor a kettőzés a többes szám jelölésére sok más régi nyelvben megjelenik az akkádtól a hettitáig.

24. A kölcsönösség kifejezése: lú = ember, lú-lú = egyik-másik ember; esetraggal: lú-lú-ra = ember-ember-nek (rész eset) (a szumérra vonatkozóan lásd: Jestin, Abr., 61).

Részben összefügg az előző ponttal, a lú-lú kifejezés több embert jelent, egyúttal mint szóösszetétel, egyszeresen ragozódik. Nem feltétlenül kölcsönösséget fejez ki. Ez egyáltalán nem azonos a magyar használattal.

25. A nyelvtani nemek hiánya: szumér, kaukázusiak, magyar, török nyelvek, óceániai nyelvek.

A nyelvtani nemek hiánya egy archaikus jellemző, és a felsoroltakon kívül például a hettitában sincs, viszont épp ott látható, miképp jött létre a nemek megkülönböztetése, mert ott élő és élettelen főnevek közt tesznek különbséget. Ez a distinkció kicsit más, mint amit ma élőnek és élettelennek tekintünk, akkoriban élőnek a mozgásra képes dolgokat nevezték, tehát az embereket és állatokat, a növények viszont az élettelenek közé tartoztak.

26. A tárgyeset ragtalan is lehet (látom a házam): szumér, kaukázusi nyelvek, finnugorok, osztyák, régi magyar, korszerű magyar, a névmásoknál; tibet-burmai (K. Bouda, 9).

A rag nélküli tárgyeset a magyarban lehet akár a tárgyeset sorvadása is, vagy a nem teljesen kifejlődött állapota is, mindenesetre a hettitában ugyanez figyelhető meg (illetve élettelen tárgyaknál egyáltalán nincs különbség az alany- és tárgyeset között).

27. A mondattani szórend: szumér, kaukázusiak (Chr., Bork, OLZ, 27), ural-altájiak (kínai,. . M.-C., H. Maspero 601),

A magyar nyelvben a szórend viszonylag kötetlen. Előfordul, hogy a szórend határoz meg viszonylatokat, de ez ritka eset. A toldalékolás, szóösszetétel, és egyéb nyelvi megoldások révén a ragasztó nyelvekben nem kell annyira ragaszkodni a szórendhez, mint mondjuk a flektálóknál. Így ez a jellemző sem alkalmas rokonság megállapítására, mert önmagától megjelenhet egy ragasztó nyelvben. A két alpont szerint az alany és állítmány közé tett határozók (ahol felsorolja gyakorlatilag az összes ragozó nyelvet), valamint a szó helyzete alapján változó alaktani jellemzők tartoznak ide. Az utóbbi természetesen mindössze arról árulkodik, hogy a szórend határozza meg, milyen szóalakot kell használni az érthetőséghez. Specifikum nincs benne.

28. Jelen vagy múlt időbeli részesülő vonatkozó mellékmondat funkciójában (a jöv-ő ember = lú-gin-<í = aki jön; a leesett alma = hashur sub-ba): szumér, kaukázusiak (Dumézil, 36 és K. Bouda, 14), finnugor, magyar, török, bászk (K. Bouda, 14), tibeti (K. Bouda, 15), dravida (M.-C., J. Bloch, 499), sémi, akkád, hamita (Chr., 90, Meinhof).

Egészen általános ragozó nyelvi jellemző.

29. A szenvedő alakot kerüli: szumér, magyar, török, paleo-szibériai (Jakobsen, 420).

A passzívum kerülése valójában egy másik jelenségre, a létige kerülésére vezethető vissza. A magyar nyelvben már – minden bizonnyal európai tartózkodásunk során ide került idegen hatásra – néha használjuk ezeket, de például a türk nyelvekben egyáltalán nem használják állapotjelzéskor a létigéket, ahogy eredetileg a magyar sem.

30. Előragok (igekötők): szumér, akkád, nyugat-kaukázusiak és bászk (K. Bouda, 2—3), magyar, szanszkrit (L. Renou, 109/135), latin, görög, indo-európai nyelvek.

Az igekötők a magyar nyelvben késői fejlemények, így nehezen lehetne ősi rokonságokat bizonyítani velük.

31. Belragok: szumér, kaukázusiak, magyar (családias nyelvben, régiesen), jenisszei nyelvekben (Bouda, ZDMG 90,154), tibet i (Bouda, St.Wolfenden, 7,8) bantu (Chr. 50).

A magyarban valójában nincsenek belragok. Az infixum a szótőbe kerülő kiegészítő hangot, szótagot jelent, és ilyen egyszerűen nincs a magyarban. A belragok emlegetése a magyar nyelvvel kapcsolatban éppen csak a sumeros fantáziákban jelenik meg, úgy beállítva azt, mintha a magyarnak is jellemzője lenne, holott nem az, és soha nem is volt. Az általuk használt példák soha nem belragok, ami egyrészt arra is utalhat, hogy maguk se tudják, mi az a belrag, másrészt arra is, hogy az olvasóik tudatlanságára alapoznak. Ha az olvasó nem tudja, mi a belrag, akkor nem fog feltűnni, hogy a sumer belragok egyeztetése a magyar szavakkal merő hazugság. A belrag például a latin fud- (önteni) igető folyamatos fundo- alakjában az n hang.

32. Részeset vonzása tárgyeset helyett (kivételesen): szumér (Delitzsch, 165. és 214. §, Poebel, Grundzüge, 585. §), kaukázusiak (Bouda, 10) magyar (népies nyelvben, nem tájszólásban), «néz-tem neki*, ehelyett: néztem őt (kivétel).

Ha mind a sumerben, mind a magyarban kivételes, akkor vajon ez mitől lesz hasonlítási alap? Sehogy. Ráadásul a magyarban ez sokkal inkább ragtévesztés, hiba, nem valami ritka, de azért megengedhető jelenség.

33. Kapcsolt igék kiegészítik egymást: szumér (megkettőzve rokonértelműek), hasonlóképpen a magyarban, a finnugorban és a szanszkritban (L. Renou, 368 .. . kettőzött igék).

Gosztony nem magyarázza meg, mit tekint kapcsolt igének. Csak valószínűsíthejük, hogy a kettőzött igék az ikerszókra vonatkoznak (ireg-forog, teng-leng, stb), amik viszont nem egészítik ki egymást Ez tehát egy értelmezhetetlen hasonlítás.

34. óhajtó móddal is kifejezhető a «jövö idő»: szumér, magyar («haza mennék*), hasonlóképpen a franciában is (a határozottság helyett).

Nyilvánvaló, hogy amit óhajtunk, az még nem következett be, tehát egyáltalán nem specifikus dolog a kívánságot a jövő idővel azonosítani. Ráadásul a magyar nyelvben egyáltalán nincs jövő idejű igeragozás, azaz egyáltalán nincs is jövő idő, annak kifejezéséhez vagy jelen időt használunk (megyek a boltba – amikor ezt egy fotelben ülve mondom, akkor a jövőről beszélek, és a szövegkörnyezet, illetve az egyéb háttérinformációk határozzák  meg, hogy jövőről van-e szó), vagy az idegenes segédigés módszert (menni fogok a boltba – ahol a segédige is jelen idejű, de a jövőre utal).

35. óhajtó mód kötőszavai: szumér: he-, ha-, (hu-), ujgur: -hai, magyar: hadd, hogy (a kötő mód részére is), a régi magyarban: húg (g = gy).

Ez egy sima iránytévesztés, nem nyelvtani jellemző, hanem szimpla szóegyeztetés. Annak is meglehetősen rossz, a sumerben veláris h-val a ḫe₂ (ḫé) a „legyen” általános felszólító mód, a magyarban a „ha” feltételes mód, a hozott példákban pedig a d és az ebből fejlődő palatális gy végződés nem magyarázható.

36. Az ige egyedül is mondatot alkothat: szumér ba-kú-e = eszik belőle stb. (Inanna leszállása, E. Chiera, Szumér vallásos szövegek, 210, 212, lásd az előző jegyzékben), magyar (lásd fentebb), a török nyelvekben, a sanszkritban [sic!]).

Vajh' mire gondolt a költő? Nyilván a „megeszi” ige egy komplett mondatot jelent, mert az ige alakja alárulja a cselekvés idejét, személyét, és magát a cselekményt, de ez mitől nyelvi jellemző?

37. Névmástövek egyezése: szumér, ujgur, finnugor, magyar (lásd az előző fejezetben az egymáshoz közelálló nyelveket).

Megint szóegyeztetés nyelvi jellemző helyett. A névmások – de különösen a személyes névmások – az eurázsiai térség nyelveiben sokszor megegyeznek. Ebből semmilyen következtetést nem lehet levonni a sumer–magyar nyelvrokonság kérdésében.

38. Mutató elemek egyezése: szumér (e, ne e-ne), magyar (-e, -ne, ne!), török nyelvek, (tibet-burmai: -co, M.-C., 536—537).

Megint értelmezhetetlen, hogy egyáltalán milyen mutató elemekre gondolt Gosztony. Talán a mutató névmásokra, amik viszont nem is hasonlítanak a példákra. Az -e kérdőszó, de a ne mi akar lenni? Valaki esetleg segíthetne a kommentekben.

39. Mutató névmásokból származó igeragok: szumér: e-ne vagy e-ne-ne, jelen idő többes szám 3. személy (Jestin, Abr. 72, 58, 59), magyar -e, -ne (népies), és a többes szám 3. személy ragja: (-e-)né-ne-(k), a többes «k»-jával, egyes szám 3. személy: -e-ne, pl. kell-e-ne (feltételes mód).

Ha ez a pont kapcsolódik az előzőhöz, akkor megint ugyanaz kétszer megismételve, hogy szaporítsa a pontok számát. A magyar feltételes mód összekapcsolása a mutató névmásokkal igencsak erőltetett. A jelentésbeni kapcsolat, a kialakulás módja és oka teljesen homályos lenne, ha ezeknek közük lenne egymáshoz.

40. Megfelelő jövő időrag: szumér (-de, e-de, hozzá még a régi -ad, Chr., 84), kukázusiak (gyakorító, kezdő igék részére stb., lásd Dirr, Trubeckoj), magyar: -end, -and, amely egy kissé ősi.

Megint szóegyeztetés, nem nyelvi jellemző. A magyarban a nazalizálódást kéne feltételezni az összevetéshez. Ugyanakkor az -end, -and képzők nem annyira igeképzők, sokkal inkább az -endő, -andó rövidülése. Ezek viszont inkább óhajtó módú toldalékok, és itt visszautalnék arra, hogy a magyar nyelvben nincs jövő idejű igeragozás, ellenben az óhajtás mindenképp jövő időt takar. A szerkezet pedig inkább hasonló a hettitában lévő aktív -andu és középpasszív -antaru felszólító módú igeragokra. Ha tehát ez a felszínes hasonlóság indok lenne a sumer–magyar rokonságra, akkor inkább a hettita a mi rokonunk.

41. Parancsoló módban az igekötőnek a gyök után való vetése (menj el!): szumér, kaukázusiak, magyar (az összes igekötőket hátraveti), a németben, indo-európai nyelvben ez csupán az erre minősített igekötőkkel történik.

Mint fentebb már volt szó róla, az igekötő eleve a magyar nyelvben késői fejlemény, így ismét nem alkalmas az igekötő helyzete semmilyen régi hasonlításra.

42. A személy vagy tárgy számjegy mellett, egyes számban van: szumér (mindig), az ural-altájiak (mindig), a kaukázusiak (nagyrészt) (Tseretheli, JRAS, 1913, 1915).

43. összetett számnevek képzése: nagyobb-h kisebb: szumérben, magyarban, török nyelvekben; kisebb-l-nagyobb: a finnugorokban és az indo-európai nyelvekben (11-től kezdve).

Mindkét pont széles körben (elsősorban az urál–altáji nyelvekben) elterjedt jelenség.

44. Tagadó mondat szerkezete. — Nincs tagadó ige: szumérben, kaukázusiakban (georgiai), magyarban, viszont volt az etruszkban (J. Martba szerint), a latinban és van a finnben. A tagadás «n»-je megvan a szumérben, a magyarban, a szanszkritban, az indo-európai nyelvekben.

A türk nyelvekben sincs tagadó ige. Ellenben valaminek a tagadása a ragok közt elhelyezett m és n hangokkal történik.

45. Nyomatékszók gyakori használata: a szumérben: ám, -na-, stb. (Jestin, Abr. 100 és Jestin, A szumér ige I.), a magyarban (ám, no stb.), a finnugorokan, a mundakól-ban (Hevesy V., 84).

A magyarban az ám nem nyomatékszó, hanem ellentétes kötőszó, vagyis a tagmondatok közti relációt határozza meg, amikor az első tagmondatnak ellentmond a második. A no pedig olyan indulatszó, amit széles körben használnak szinte minden nyelvben, például az orosz ну. Ebben sincs semmilyen specifikusság, ami alkalmas lehetne összehasonlításra.

46. Igék, «álsegédigék». — A szumérben az «ag» és «du» igetövek néha előfordulnak az ige-komplexumban, mint kiegészítők, önálló jelentés nélkül. Ezek erősítik az uralkodó igét. ag = tenni, du = építeni, elkészíteni, kiegészítik az igefogalmat. Az «ag», sőt az «ang» (ag), «us, uh» ( = su-gid) szumér igegyökök csak a magyarban fordulnak elő mint képzőkiegészítők, bővítők. így számos igegyökkel főleg mozgást kifejező igéket alkotunk, így az «ag» = tenni-nek megfelel a rag: moz-og, dob-og, csep-eg igékben... az ang = szeret, mérni-nek: szor-ong, terj-eng . . . az «uš-nak = követni, irányt követni, űz-ni: köt-öz, bog-oz. az «ul:»-nak = irányítani, ütni: por-ol, korh-ol, unsz-ol. Ezek mindig kiegészítik az igegyököt és nem módképzők, mint ahogy ez a török nyelvekben megvan. Az -ag, -eg, -og elemekkel a magyarban főneveket és mellékneveket is képezhetünk, pl.: szúny-og, hany-ag, rész-eg stb.)

Ez a pont egy kicsit egy kicsit hosszú, és elsőre akár meggyőzőnek is tűnhet. Ugyanakkor a magyar képzők rendszerében sok minden nem magyaráz meg. Például hogy miért főnév a harang, miért ige a busong ugyanazzal a képzővel? És mindkettőnek mi köze a sumer aĝ (szeret) igéhez? És ekkor jön a probléma: nem is létezik aĝ=szeret ige. Valójában a „szeretni” ige mindig ki-aĝ₂ összetételekben fordul elő, illetve mintegy rövidítésként néha kiĝ₂ formában is, ahol az aĝ₂ jelentése mérték. Még csak nem is ige. Az állítólagos ag igével más a probléma, ennek az ejtése valószínűleg ak volt, legalábbis minden fellelhető transzliterációban ak formában szerepel. A fenti felsorolásban tehát a hasonlított elemek sem hangalakjukban, sem jelentésükben, sem funkcióikban nemigen kapcsolhatók a magyar igeképzőkhöz sem, arról nem is beszélve, hogy ezek főnévképzőként is szerepelnek nálunk, aminek aztán végképp nincs köze az elképzelt sumer rokonsághoz.

47. Kettős tövek mély és magas hangzókkal: a szumérben: uri-eri, emen-umun, a magyrban: kever-kavar, csöbör-csupor. Ilyenek előfordulnak a török nyelvekben is.

Ezek nem kettős tövek, hanem hangrendi párok. A türk nyelvek és a magyar nyelv szigorú hangrendi illeszkedése gyakran eredményez hangrendváltást, ezek a párok aztán önállóan is élnek, és ikerszókként jelennek meg. A sumer mérsékelt hangrendi illeszkedése nem támasztja alá a hasonló keletkezést, sokkal inkább írástörténeti okai lehetnek.

48. Ragok és szóképzők egyezése: a szumér -ta, a finn -ta, a magyar -tói, -tó’, ó-ta, a török -ta, a japán -ta; a szumér -ra (részes eset), a magyar -ra (irányt kifejező részes eset), a török -ra/ru; a szumér -ra (szétválasztó), a magyar -ról, -ró’ (szétválasztó); a szumér -se, -esius, a magyar -hez, -hoz, a török -isz; a szumér al-y a magyar el-; a szumér e, «e, e-ne, a magyar -e, ne; a szumér nu, nu-am, nam (tagadás), a magyar ne, nem, osztyák nem (egyébként a finnugorok nunáció nélkül: ei).

A magyar -tól/től nem rövidíthető önkényesen tó'/tő' formára, ugyanis az l nem járulékhang, amit más esetek világosan mutatnak (tőle). Ezzel szemben a magyarban ennek a hangnak a rendszeres elhalványulását látjuk, amit az élő beszéd mutat, az íráskép nem. A mgh-fejlődés megfigyelt tendenciái alapján a-ból nem lehet ó a magyarban. Joggal tehető fel ráadásul, hogy a magyarban éppen ezek a ragok hátravetett határozókból alakultak ki, hiszen önálló szóként is léteznek (rá, tőle, róla, és a tihanyi alapítólevél alá is támaszthatja a feltevést), ez esetben nyilván semmi köze egy már 5000 éve ragként funkcionáló szótaghoz, de ha véletlenül mégis, akkor legfeljebb a komplett urál–altáji nyelvkör valamelyikéről, egyes részeiről, vagy akár egészéről lehetne beszélni.

49. Szavak képzése mondat által: szumér: gaba-nu-zu = vetélytársat nem ismer = derék; gis-nu-zu = férfiasságot nem ismer = szűz, nimgir-he-du = igazgató által szerzett, felfogadott = napszámos, a magyarban: bor-nemissza (tulajdonnévképpen is), hánya-veti, szél-verte, botcsinálta.

Itt összekeveredik a ragasztó nyelvek alapvető sajátossága, azaz az összetett szavak képzése egy vélelmezett tömörítési igénnyel. A magyar példák egyszerű jelentésmódosító összetételek, kivéve a bornemisszát, ami viszont a türk nyelvek tagadó ragját figyelembe véve kevésbé hasonlít a sumerre, sőt lényegesen eltér a használata is (ráadásul igen ritka). A felhozott sumer példák sokkal inkább a törökhöz hasonlóak, mint a magyarhoz.

50. Igekötők iránymutatása, elhelyezése: a szumérben *mu-» (mü?), *ma», a fontosabbra, a központra; az *-eli» pedig a kevésbé fontosra, a széleken lévőkre céloz, a magyarban: a «meg-» a teljesre, a bevégzettre céloz; az «el-» a távolodást a «majd» pedig halogatást fejez ki, «íme» közvetlenséget.

A magyarban a meg- és el- igekötők nem ilyesmikre utalnak. Az el+végzés pontosan ugyanolyan teljesen befejezett cselekvést jelöl, mint a meg+csinál. Ráadásul fel se cserélhetők, a megvégzés és az elcsinálás nem cseréli fel a jelentéseket, sőt nem is használatosak (még ha a másodikat később bizonyos tevékenység jelölésére mégis csak megalkották, de ez egy másik kérdés).

51. Az alany ismétlése az ige után, névmás által: a szumerben, lásd: St. Langdon, Szumér irodalom. Szövegek, 40; a kaukázusiaknál, a Himalája nyelveinél; a munda-kólnál (LSI, III. Pl, 273), a magyarnál (a ház meg-épül az ...).

Őszintén szólva a példa miatt nem értem, mit akart itt mondani. Megtehetjük, hogy megismételjük, de nem szükséges, legfeljebb nyomatékosítás céljából. A ház megépül, (annak) falai állnak. A példamondat érthető a zárójeles szó nélkül is, azzal együtt nyomatékosabb, hogy ugyanarról a házról van szó.

52. Meghatározatlanságok.— A szavak különféle jelentése a mondatban (1. a 27/b számot). A szumérben pl. «du» = menni, (kivétel) a «du» (ugyanazon jellel) = tenni, és még számos eset ismeretes .. a magyarban: szán- (valamire), szán- (valakit),. . . kerül (valamit), sok-ba kerül; a szanszkritban: egészen a jelentés felborulásáig (L. Renou, Szanszkrit nyelvtan, 136). — Ez a jellegzetesség megvan az indo-európai nyelvekben is, így a németben, az angolban (to get) és más ilyen fajta nyelvekben.

Ezek nem meghatározatlanságok, hanem egyszerű azonos hangalakú szavak, azaz homonimák. Ezek két úton jönnek létre, a különböző jelentések vagy szóhasadással közös tőből különülnek el, vagy eleve különböző eredetűek, amik legtöbbször a magyar nyelvben fejlődtek különböző hangalakokból homonimákká. A szán ige az előbbihez tartozik, ráadásul az utóbbi révén a szán főnév is ugyanez. Ezen homonimáknak mindig a szövegkörnyezet adja meg az értelmét. Ugyanez a világ összes természetes nyelvében megvan, a nyelvfejlődés természetes következménye, így megint csak nem alkalmas semmilyen rokonság kimutatására vagy alátámasztására.

53. A beszédrészek sokoldalúsága a mondatok szórendjében: a szumérben (R. Jestin, Rövid szumér nyelvtan, 31/32 és 51/52), a kezdetleges finnugorban, a régi magyarban. (A. Sauvageot, Mondat- és alaktan a finnugor nyelvekben, 5—6, 8, 10— 11. oldal).

A magyar nyelv viszonylagos szabad szórendjéről volt már szó, és ez megint a ragozó nyelvek sajátsága. A ragozó nyelveknél a szóalakok világosan megmondják az értelmet, így az egyes szavak könnyebben felcserélhetők a mondatban. Természetesen nem szabadon – szabadon nem, természetesen – nem szabadon, természetesen. A szórenddel utalhatunk a mondat hangsúlyos részére, az kerül előre.

Láttuk tehát Gosztony mind az 53 egyeztetését, ami után levonja a következtetést, hogy a magyarral 51, a türk nyelvekkel 29, a finnugor nyelvekkel 21 egyezést talált. Hurrá, mi sumerek vagyunk! Vagy nem.

Valójában az 53 nyelvtani jelenségnek egy jó része nem alkalmas semmilyen megállapításra. A maradéknál pedig minden esetben látjuk a türk nyelvekkel való azonosságot is, a nagy részénél az uráli nyelvekkel valót is. Gosztony nyilvánvalóan el akarta érni, hogy hasonlóságokat mutasson ki a sumer és magyar nyelvek között, ennek érdekében pedig mindent megtett. Kutatásai nem arról szólnak, hogy valóban igazoljon bármit is, hanem hogy annak látszatát megteremtse, hogy igazolta. A világ tudományos közvéleményére nem is tett semmilyen hatást, kizárólag azok emlegetik még ma is, akik ennek az 53 nyelvi tulajdonságnak titulált kijelentésnek a valódi tartalmát, igazságtartalmát nem tudják felmérni. Két következtetést lehet levonni. Az egyik az, hogy a valódi hasonlóságok pusztán a ragasztó nyelvek általános jellemzőiből következnek. A másik pedig az, hogy amikor valóban specifikus tulajdonságok kerülnek szóba, akkor az egyeztetés is hibás.

Tudom, természetesen megint nem Gosztony lesz a hibás azért, mert össze-vissza csúsztatott, hanem én, mert rámutattam erre, hiszen szebb elhinni a sumer rokonságot, ezért bárki mondhat akármit, úgyis azt fogják elhinni, amiben hinni akarnak, ha már tudni nem tudnak.