500 év

1526. augusztus 29.-i dátumot szinte mindenki ismeri. De legalább az évszámot. Azóta majdnem pontosan félezer év telt el. (A pontosan félezer év szeptember 8.-án lesz, de az aktuális naptárunk alapján a dátum szerinti évforduló most van.)

Nem csak a történettudomány foglalkozik az eseménnyel, hanem a közvélekedés is. A „nekünk Mohács kell” , vagy a „több is veszett Mohácsnál” közmondássá vált. Jól mutatják ezek azt az általános képet a mohácsi csatáról, ami szerint ez a csatavesztés hatalmas vereség volt, sőt még ennél is több: országvesztés, a Magyar Királyság sorsát meghatározó, azonnal és végérvényesen eldöntő nemzeti katasztrófa. A csata lefolyásáról ugyan meglehetősen jó forrásaink vannak, de sok mindenről, így például még a helyszínéről is hosszas viták vannak a szakmában. Az idei évfordulóra már azt is olvashatjuk és hallhatjuk, hogy a mohácsi csatát nem lúzerek vívták, hanem a helytállás pillanata volt. Ezekben természetesen nem kívánok igazságot tenni, sőt még állást foglalni sem, mert ez azoknak a kutatóknak a dolga, akik ezzel behatóan foglalkoznak nem csak a források, hanem a terepi munka szintjén is. Ezt a tudományos vitát érdeklődéssel követem, de beleszólni nem tudok. Ezzel szemben a csata következményeinek értékelésében már van mondandóm, erről szeretnék néhány gondolatot leírni. De nem azért, hogy bárkit is meggyőzzek. Ha arra késztetem az olvasót, hogy elgondolkodjon az alább olvasottakon, az már elegendő. Az alábbiak pusztán ismeretterjesztő, gondolatébresztő jellegűek.

Az utóbbi mondatból talán már kiderült: nem értek egyet a közvélekedéssel, ami a szakmában is mainstreamnek számít, miszerint a mohácsi csata közvetlenül okozta a Magyar Királyság bukását, a hódoltságot, az ország három részre szakadását, és a következő félezer év sanyarú történelmét.

Az első tévhit – ami egyébként a kérdésben kevéssé releváns, de meg kell említenem – a három részre szakadt Magyar Királyság képe. Szétszakadásnak például azt nevezzük, amikor a magyar népmesékből ismert módon Chlodvig fiai szétosztották maguk közt apjuk birodalmát, és a Chlodvig-féle Frank Birodalomból az Orléans-i, Soissons-i, Reimsi és Párizsi Frank Birodalmak jöttek létre. Azt nem szoktuk szétszakadásnak nevezni, amikor egy ország területéből egy másik ország elhódít egy részt. A hódoltsági terület nem elszakadt szuverén. De még az Erdélyi Fejedelemség sem szakadt el a Magyar Királyságtól, aminek mindvégig de iure része maradt, a Magyar Királyság egyik hercegségeként, még ha a princeps fogalmat félreértelmezve ezt de facto szuverén fejedelmi címként is értelmezték. Bár az erdélyi szuverenitás a létezése legnagyobb részében az Oszmán Birodalom vazallusának tényét takarta. Erről már részletesen írtam ezen a blogon a Hogyan lett Erdély önálló című bejegyzésben. A Magyar Királyság nem szakadt szét, nem szűnt meg, hanem csökkenő területtel a teljes oszmán korban fennált, és általában küzdött a területei visszaszerzéséért.

A lényegi kérdés azonban ott kezdődik, hogy egyáltalán mit akart Szulejmán? Miért vezette a hadseregét a Magyar Királyság ellen az adott pillanatban, milyen céljai voltak? Ezekre a kérdésekre az automatikus válasz az, hogy el akarta foglalni Magyarországot, de legalábbis annak fővárosát, Budát. De tényleg? Az oszmán sereg a mohácsi csata után két héttel, szeptember 13.-án ellenállás nélkül bevonult Budára, ahonnan az udvar és a tisztviselők Pozsonyba menekültek. Budát tehát birtokba vették, azonban októberben úgy vonult ki a teljes oszmán sereg az ország területéről, hogy még helyőrségeket sem hagyott a várakban. Még Budán sem. Ez nem magyarázható azokkal az irreguláris csatározásokkal, amiket Szabadka, Pilismarót, vagy a Mátra területén folytattak, hiszen ezek a parasztseregek bizonyosan nem tudtak volna várakat ostromolni, és így visszafoglalni a stratégiailag fontos erősségeket. Közeledett az ősz, így ezeknek az ellenállóknak nem csak az ellátása okozott volna nehézségeket, hanem egyáltalán a téli hadviselés se volt ebben a korban bevett szokás, a háborúskodás szezonális jellegű volt. Amennyiben bármilyen kis számú helyőrség marad Budán, ezek megtartották volna az állásaikat addig, míg a parasztoknak muszáj hazamenni, ha nem akarnak éhen halni és megfagyni. Az ország területén nem maradt oszmán katona, így nem véletlen, hogy a török hódoltság korának „csak” 150 évet említünk, miközben az 1699-es karlócai béke a vége, tehát az eleje (ha kerekítésben gondolkodunk) az 1540-es évek. Mert valóban 1541-ig, azaz a következő 15 évben Buda továbbra is az ország fővárosaként szolgált, bár többször gazdát cserélt. És itt van a kutya elásva. Szulejmán minden bizonnyal nem hódítani akart 1526-ban. A megelőző idők végvári csatározásai, melynek során Báthori István és Szapolyai János a hadi tapasztalataikat szerezték, megmutatták az Oszmán Birodalomnak, hogy a Magyar Királyság kemény dió lesz. Ezzel szemben a Magyar Királyság elfoglalása helyett már 1529-ben Bécs ellen vonult. Joggal tehető fel, hogy Szulejmán arra számított, ha vereséget mér a magyar hadakra, akkor a magyar uralkodóval majd kedvező tárgyalási pozícióba kerül ahhoz, hogy Bécs ellen vonulhasson Magyarországon keresztül. Pontosan ez történt 1529-ben, amikor Mohácson Szapolyai behódolt neki, és átengedte az országon. A különbség az, hogy 1529-ben volt egy személy, aki hódolhatott neki. 1526-ban túlnyerte magát, és azzal, hogy II. Lajos elesett a csatában, nem maradt senki, akivel tárgyalhatott volna arról az ügyről, amiről eredetileg akart. Tanácstalanság látszik az oszmán sereg mozgásában, a Buda elfoglalása utáni hadműveleteiben, majd egyszerűen kivonultak az országból, mert megtartani nem akarták, tárgyalópartner pedig nem volt.

A harmadik tény ugyanis, ami szintén tévesen él a köztudatban, hogy az uralkodó halála nem jelenti az állam bukását. A várnai csatában elhunyt I. Ulászló halála miatt se szűnt meg az állam, az élet ment tovább. Az más kérdés, hogy hogyan alakult, jobb, vagy rosszabb lett a helyzet, de ettől még az államiság folytonos marad. A lényegi probléma nem önmagában az uralkodó halála volt, hanem ezzel kapcsolatban két szerencsétlen körülmény, ami ennek hatását eszkalálta. Az egyik az, hogy a mohácsi csatában sajnos a banderiális hadseregek szokásaihoz híven személyesen vettek részt a főnemesek, sőt a főpapság is. A csatavesztés egyik következménye, hogy az uralkodón kívül az ország politikájában meghatározó szerepet játszó főnemesség és főpapság is megtizedelődött. Ebben az időben éppen ők lettek volna azok, akik garantálhatták volna az uralkodóváltás körüli törvényességet, politikai és gazdasági súlyukat felhasználva éltek volna a kor törvényeinek és szokásainak megfelelő eljárásokkal. A mohácsi csata tehát államvezetési válságot okozott, amit Báthori István nádor úgy sem tudott kezelni, hogy ő volt a király utáni második közjogi méltóság az országban.

Ez a belpolitikai válság pedig teret engedett a belviszálynak, ahol mindkét oldal törvényességre hivatkozott, ám a közkeletű állásponttal szemben a valódi törvényesség nem Szapolyai János, hanem I. Ferdinánd oldalán volt. Szapolyai ugyanis a rákosi végzésre hivatkozott, miszerint ha trónváltásra kerülne sor, akkor Magyarországon magyar származású királyt választ majd a nemesség. Ez azonban csak országgyűlési végzés maradt, és törvényerőre nem emelkedett, mivel II. Ulászló nem ratifikálta. Ezen tényleg lehet vitázni, hogy a nemesség által kifejezett óhajt mennyire lehet és kell figyelembe venni, ha az nem lett törvény. Az mindenesetre bizonyos, hogy a középkorban három trónra kerülési mód létezet, a successio, denominatio, és az electio. Ezek ilyen sorrendben kerültek számításba. Az első tehát az öröklés, az is a középkori öröklési jog szerint, ezért volt szükség később Mária Terézia örökösödési jogát külön megerősíteni. A második szintén a regnáló uralkodó tekintélyén alapul, aki még életében kijelöli örökös híján az utódját. Ez történt például I. Istvánnal, akinek Henrik (Imre), és Ottó hercegek halála után nem maradt örököse, ergo kijelölte Orseolo Pétert utódnak. Lehet vitatni a kijelölés megfelelőségét, sőt polgárháború is követheti, de ez a következő lépcső. A királyválasztás pedig akkor jöhet szóba, ha se törvényes örökös, se kijelölt örökös nincs.

Szapolyai János szerint ez az állapot állt fenn, ezért királyválasztást kell tartani. Volt azonban a Jagello és Habsburg uralkodóház között három olyan szerződés is, ami a Habsburgok örökösödéséről szólt. A Habsburg–Jagello szerződések két uralkodóház között kötődtek, figyelmen kívül hagyva a magyar nemesség rákosi végzésben kifejezett óhaját, sőt a harmadik már kifejezetten a rákosi végzés hatására, annak ellenében született. Ez tehát ismét vitatható közjogi állapot, és ismét nem alapozza meg azt, amit fentebb említettem, hogy a valódi jogszerűség Ferdinánd oldalán állt.

De akkor miért írtam?

Szapolyai Tokajban királyválasztó országgyűlést hívott össze Székesfehérvárra, ahol a köznemesség meg is jelent, meg is választották Szapolyait királynak, és Podmaniczky István nyitrai püspök megkoronázta a Szent Koronával. Itt azt szokás említeni, hogy az érvényes koronázásnak három feltétele van: Székesfehérváron, a Szent Koronával, az esztergomi érsek koronáz. Ebből az esztergomi érsek nem volt meg, tehát ezért lenne érvénytelen a koronázás. Ez ismét nem jó érv, mert nem az esztergomi érsek a feltétel, hanem a rangidős főpap. Nem is lehetséges olyan szokásjog honosodása, ami egy bizonyos poszttól teszi függővé a koronázást, hiszen az érseki székek nincsenek mindig betöltve, az egyes kinevezések között idő telhet el, és adott esetben az előző érsek halála, és az új érsek kinevezése és felszentelése között is kell koronázni. Márpedig Bakócz Tamás esztergomi érsek is elesett Mohácsnál, újat még nem neveztek ki, tehát a rangidős nyitrai püspök koronázásával nincs semmi probléma. De akkor mi volt mégis a jogszerűtlen?

A koronázásnak nem csak három feltétele van, hanem még egy csomó más is, amit nem szoktak emlegetni. Egy választott királynál természetesen feltétel, hogy az országgyűlés válassza meg. És magának az országgyűlésnek is vannak szabályai, ami közül az elsődleges, hogy országgyűlést mindig az ország legmagasabb élő közjogi méltósága hívhatja össze. Ha van uralkodó, akkor természetesen a király, ám királyválasztó országgyűlést nyilván csak a második ember, a nádor hívhat össze. Báthori István életben volt, így Szapolyainak nem volt joga országgyűlést összehívni, következésképp a királyválasztó országgyűlés maga nem volt törvényes. Egy törvénytelenül összeálló országgyűlés pedig nem választhat törvényes királyt.

És mi volt a helyzet Ferdinánddal?

Ferdinándot a Báthori nádor által törvényesen összehívott pozsonyi országgyűlés választotta királlyá, amivel a dinasztikus szerződések jogalapját is megerősítették. Azért Pozsony volt a helyszín, mert az udvar egyébként is ott tartózkodott, Ide már a köznemesség nagy része nem ment el, hiszen szerintük Székesfehérváron már volt királyválasztás, így a pozsonyi országgyűlésen jórészt a főnemesség választotta az uralkodót, viszont ez volt a törvényes országgyűlés. Ferdinándot ez után szintén Székesfehérváron koronázta ugyanaz a Podmaniczky István, akinek erre joga volt. Egyedül a Szent Korona hiányzott, ez azonban a közhiedelemmel ellentétben nem akadálya a koronázásnak. I. Károlyt háromszor koronázták meg, és csak utoljára volt birtokában a Szent Koronának, és történt az aktus Székesfehérváron (1310), de ettől még 1301-től király volt, és minden mértékadó történeti forrás legfeljebb 1308-tól királynak tartja, holott a második koronázás is csak 1309-ben volt. A koronával kapcsolatos elképzelések folyamatosan fejlődtek a középkorban, és míg eredetileg csak az állam és államiság jelképének számított, az 1514-ben megjelent Tripartitium tette meg a hatalom átruházásának kellékévé. 1526-ban tehát nem csak viszonylag újdonság volt a gondolat is, hogy a koronázás szükséges kelléke a Szent Korona, hanem magát a Tripartitiumot se ratifikálta a király, és csak később, a megyei bíróságok kezdték alkalmazni, és lassan vált konszenzussal elfogadott közjogi „alaptörvénnyé”. 1526-ban ez a folyamat még nem ment végbe, és az elkövetkező 15 évbeni oda-vissza vándorlása során is inkább államjelképként cserélt gazdát, mint az uralkodói jog kötelező kellékeként.

A mohácsi csatának tehát nem az állam megszűnése, a hódoltság, a szétesés, a védekezésképtelenség volt a következménye, hanem a polgárháborús helyzet. Valójában még 15 év polgárháború kellett ahhoz, hogy a Magyar Királyság annyira meggyengüljön, hogy Budát elfoglalhassák, akkor is csak azért, mert Fráter György és Török Bálint behívták az országba az oszmán sereget. További 30 év kellett Erdély de facto elszakadásához. A mohácsi csata nem az oszmán hódítást tette lehetővé, hanem a magyarok egymásnak esését, a polgárháborút, belviszályt, olyant kort, amikor az országnak néha egyszerre volt két törvénytelen királya, néha egy törvényes, és egy törvénytelen, majd végül két, egymással szerződést kötő törvényes királya. A mohácsi csata következménye az a kiegyezésig (sőt azon is túl) nyúló belső árok, törésvonal a nemességben, ami a Habsburg-párti, és a királyválasztás-párti nemesség egymást kölcsönösen hazaárulónak, ellenségnek tartotta. Ez a mi mohácsi örökségünk: a széthúzás.

Hat éve írtam utoljára a pozsonyi csatáról, most megint évforduló van... és még az is hibás napon, mert bár július 4-én kezdődött a csata, az három napig tartott, így a győzelem július 6-ra keltezhető. A helyzet túlzottan nem változott azóta. Még mindig az összes megemlékezés az „ugros eliminandos esse”, és a világtörténelmi jelentőségű, nemzetmegtartó erejű győzelem körül forog. Ez persze az értelmezési hagyomány, és emlékezetpolitikai vetületének kérdése. A rendszerváltás után lassan megérlelődött a gondolat, hogy a kommunista történészek eltitkolták előlünk a nemzet nagy győzelmét, hogy ne lehessünk büszkék magunkra. Emiatt az elmúlt negyed évszázadban leginkább emlékezetpolitikai tartalma volt a történész szakmán kívül, miközben belül folyt a kutatás, értékelés, de sokszor ez is igazodott az elvárt patetikus eredményhez. Tiszteletre méltó kivétel a Veszprémy–Négyesi–Révész–Szenthe–Torma által jegyzett könyv, bár ennek már a címe is igazodik ahhoz az elváráshoz, amit említettem: Egy elfeledett diadal – A 907. évi pozsonyi csata (2008). Ezt ma clickbaitnek nevezzük, de menthető azzal, hogy tartalmilag kiváló hadtörténeti összefoglaló. Itt az egyetlen probléma az értelmezési keret: ha a forrásoknak hiszünk, ha az események következtetése helyes, ha a korrelációk helyesek... akkor így és úgy folyhatott le a csata, mert a kor haditechnikája ilyen és olyan volt.

Nem áll szándékomban elvenni a győzelem tudatát, hiszen minden forrás győzelemről beszél, de az esemény kontextusba helyezésével vannak problémák. A pozsonyi csatáról nagyon régóta tudunk, hiszen Johannes Aventinus (1477–1534) Annales Boiorum (Bajorország krónikája, 1554) című munkája közismert volt 1881 óta. Itt olvashattunk először arról, hogy 907-ben Pozsonynál hatalmas csata zajlott a német birodalom, és a magyarok között, az utóbbiak győzelmével. Vegyük észre, hogy ez ebben a formában nem elsődleges forrás, hiszen 647 évvel az események után írta le Aventinus, így a forráskritika elsődleges eleme, hogy mit és honnan tudott ő ennyi idővel később erről az eseményről.

A magyar történészek természetesen azonnal összevetették az akkor ismert forrásokkal. A 907. év eseményeről két közel egykorú forrás volt, és mindkettő a Sváb évkönyvekben olvasható. 907-es évről ezt jegyezték fel:

1. a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.

2. a bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.

A Sváb évkönyvekben sem a helyszín, sem pontos dátum nem szerepel, de megemlíti Luitpoldot, és a nagy vereséget. Mindezek elegendőek voltak már 1921 előtt is a korabeli forrás és Aventinus leírása azonosságának tényként kezeléséhez. 1881-től 1921-ig a Sváb évkönyvek e két mondata volt Aventinus és az ő pozsonyi csatájának alátámasztása. Ám 1921-ben a Salzburgi évkönyvet is publikálták, és abban 907-nél az alábbi mondatot olvasták:

nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július 4-én

Tehát 907. július 4-én egyetlen, Braslavespurchnál zajló csatáról számol be a Salzburgi évkönyv, nem három naposról, miközben Aventinusnál 907. augusztus 9–11. között folyt a pozsonyi csata. A Salzburgi évkönyv viszont nem mondja meg, hogy kik vívták ezt a csatát.

Sajnálatos módon a Braslavespruch nevű település más forrásból nem azonosítható. Így aztán nagyon egyszerű volt azt állítani, hogy Braslavespruch azonos lehet Pozsonnyal, tehát ismét alátámasztottuk a pozsonyi csatát. Ez azonban csak akkor van így, ha a két település tényleg azonos, és itt Pozsony régi neve szerepel, azonban erre azóta sincs semmilyen bizonyíték. A két név azonosítása azóta is ezen alapul, miközben a forrás a pozsonyi csata egykorú alátámasztásaként vonult be a történettudományba. Elfogadjuk, hogy a két helyszín azonos, miközben a dátumok nem azonosak, és még azt se tudjuk, hogy kiről és miről beszél a Salzburgi évkönyv, amihez segítségül kell hívni a dátum és hely megjelölése nélküli Sváb évkönyveket.

Könnyen lehet, hogy ezek az azonosítások helyesek. De könnyen lehet az ellenkezője is, miszerint ezek teljesen különböző eseményekről beszélnek. Különösen a Salzburgi évkönyv érdekes ebből a szempontból, hiszen ha akkora jelentőségű vereség lett volna, amiről Aventinus beszél, akkor az évkönyv egyetlen, rövid mondata érthetetlen.

A pozsonyi csata a dátummal együtt végleg bevonult a történettudomány ténytárába, pedig mind a hely-, mind az időhatározóval probléma van. Braslavespurch nem azért azonos Pozsonnyal, mert már korábban is tudtuk, hogy a honfoglalás környékén a szláv neve az volt, hanem mert ezt a mondatot a pozsonyi csatával vonták párhuzamba, tehát akkor Braslavespurch azonos Pozsonnyal. Ma pedig sok történész szerint azért hihetünk Aventinusnak, mert a pozsonyi színhelyet a később megtalált Salzburgi évkönyv hitelesíti, és azért tartjuk Pozsony eredeti nevének Braslavespruchot, mert ott volt a pozsonyi csata. Ez egy rendkívül problémás körkörös érvelés. Ha viszont Aventinus annyira szavahihető, hogy Pozsonyt és Braslavespruchot miatta lehet azonosítani, akkor mit kezdünk azzal, hogy Aventinus szerint viszont a csata augusztus 9–11-én zajlott? Ez a dátum nem csak a Salzburgi évkönyvvel áll ellentétben, hanem azokkal a nekrológokkal is, ahol a csatához kapcsolt áldozatokról van szó, mert azokban június 28-tól július 21-ig szerepelnek a halálozások. Egyetlen mondat két jelentős állítással, amiből az egyik ráhúzható Aventinusra, ezért Aventinus szavahihető, a másik nem, ezt ugorjuk át nagyvonalúan. Vagyis a csata helyét nem erősíti meg a Braslavespurch név előkerülése. Sőt, eredendően még az se jelenthető ki, hogy ez a bejegyzés biztosan ugyanarról szól, mint a másik kettő.

A Sváb évkönyvek roppant szűkszavú említése csak a bajor őrgrófról, a bajor seregről, és annak vereségéről beszél. Sehol sem találkozunk birodalmi sereg említésével, és még a 907–908-as nekrológok is kizárólag a bajor nemességről és főpapságról szólnak. Ha a Sváb évkönyvek valóban a pozsonyi csatához kapcsolódnak, akkor ott a bajor sereg ütközött meg a magyarokkal, nem egy birodalmi rekonkvisztáról van szó. És kik voltak a bajorok akkoriban? A Bajor Határőrgrófság népe, annak a tartománynak a lakossága, amelyiknek határvédelmi feladatai voltak a betörő ellenséggel szemben. Nem az volt a feladatuk, hogy hadjáratokat vezessenek külhonba, hanem hogy védjék a birodalom határait.

906-ban a magyar hadjáratok a Duna mentén megindulva egészen a Németalföldig jutottak. Ebben a helyzetben vajon életszerű-e, hogy Lajos azért megy Ennsburgba, hogy oda gyűjtse a birodalmi haderőt a közvetlenül fenyegetett tartományokból azért, hogy egy nagy letámadást indítson a magyar törzsszövetség ellen? Vagy az életszerű, hogy azért megy Ennsburgba, hogy megszervezze, irányítsa, és bátorítsa a határvédelmet a magyarok egyik lényeges felvonulási útján? Nem véletlen, hogy kicsit feljebb, Augsburgnál is kétszer volt nagy csata (egy győztes és egy vesztes). A birodalom részéről 907-ben nem az volt a reális cél, hogy leverjék a magyarokat, de még az se, hogy területeket foglaljanak vissza, hanem hogy megvédjék a saját határaikat.

Mit tudunk még 907-ről a források alapján? Például azt, hogy IV. Lajos Enns(burg)ban tartózkodott, itt adta ki azt a nevezetes dekrétumát, amelyben ez van:

 Ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse

Ez az idézet általában megvágva így szokott szerepelni: „ugros eliminandos esse” (a magyarokat ki kell irtani), de a mai magyar legendagyártókkal ellentétben itt nem a magyarok kiirtásáról van szó, hanem elrendeljük, hogy a magyarokat űzzék ki Bajorországból. Itt érthető meg Luitpold bajor határőrgróf, és Theotmár salzburgi érsek részvétele, valamint hogy a források bajor seregről és bajor vereségről beszélnek. Semmi sem támasztja alá, hogy Lajos (illetve 14 éves kora miatt inkább Hanno mainzi érsek és régenstanács) összbirodalmi hadsereget hívott volna össze, vagyis a bajor gróf saját seregeinél nagyobb erőt rendelt volna a magyarok elleni támadásra. A céljuk a szöveg értelme alapján azon bajor területek visszafoglalása lehetett, amit a magyarok 900–907 között elfoglaltak az egykori Frank Birodalom területeiből. Tehát nem a függő státuszú Pannonia, és a volt morva területek, hanem konkrétan a Türingiai, Bajor és Karintiai Grófságokból az Enns torkolatától Pozsonyig a Duna bal partjának vidéke. (Bár például Kristó Gyula szerint Pannonia és a Bajor Határőrgrófság területéhez tartozott, de azt már hét éve elvesztette a birodalom.)

A többi 907-es egykorú forrás közvetett, mint hogy a magyarok megölték Theotmár érseket négy püspökkel együtt (Admunteni évkönyv), vagy a nekrológok, ahol az egyes nevezett személyek halálairól kapunk adatot, de a halál oka ezekben nem szerepel. Lehet háború, járvány, vagy természetes halál is. Közvetett az is, hogy bizonyos méltóságokat 907-ben, illetve utána nem sokkal újra ki kellett nevezni, köztük a salzburgi érseket, akinek egyébként értesülünk a haláláról, tehát nem csoda, hogy októberben új érseket neveztek ki. Ez is alapot adhat bizonyos feltételezésekre, hogy sok méltóságot nem említenek 907 után, de ezzel is vigyázni kell. A források Árpádot se említik 907 után, ráadásul már Anonymus szerint is 907-ben halt meg, ezért voltak (és még most is vannak), akik feltételezik, hogy ő is a pozsonyi csatában halt meg. Ez önmagában nem más, mint a cum hoc ergo propter hoc érvelési hiba. A kapcsolatot ennek alapján joggal fel lehet tenni, de nem bizonyítja, és nem teszi kizárhatóvá a más körülményeket. Az elhunytak többsége nyilvánvalóan a birodalom délkeleti vidékeihez kapcsolódik, Freising, Passau, Regensburg Bajorországban, Säben Dél-Tirolban található, ezen püspökségekbe kellett püspököket kinevezni 907 után. Ahogy Árpád halálát hiába teszi a forrás (Anonymus) 907-re, és attól Árpád még nem a pozsonyi csatában esett el, úgy nem lehet Luitpoldon kívül más személy halálát teljes bizonyossággal a pozsonyi csatához kötni.

Torma Béla Gyula A 907. évi pozsonyi csata katonapolitikai háttere és hadművészeti modellezése című munkájában az összes egykorú forrást egybevetve Aventinusszal egy kiváló időrendi leírást ad, ahol dőlt betűvel szedve adta meg azokat az adatokat, amik csak Aventinustól származnak, és állóval a más forrásból megerősítettet. Egy jó oldalnyi dőlt betűs szöveg keletkezett, amiben egészen elvétve találhatók az álló betűs részek, jobbára a fent már említettek köréből kikerülve. Torma itt leszögezi:

Ami Aventinus hitelességét illeti, elfogadható, hogy az általa leírt, információknak számítható közléseiből a tényszerűségek többsége hiteles

Miért is? Olvasott több-kevesebb dokumentumot, amiről maga Aventinus se tudta, hogy hitelesek-e vagy sem. Ilyen például a 11. századi másolatban fennmaradt 907-es királyi adománylevél, ami az Ennshez közeli Szent Flórián-kolostorban kelt. Aventinus ezt olvashatta, de ez a körülmény nem erősíti meg azt, hogy a más dokumentummal alá nem támasztható állításai is mind más dokumentumokon alapulnak, azt meg főleg nem, hogy ha számunkra még ismeretlen forrásokat is felhasznált, azok milyen értékűek voltak. Ha én egy mondatban Torma Bélára hivatkozom a neve említése nélkül, az nem jelenti azt, hogy a következő mondatom is hivatkozás valaki másra. Aventinusról a mai napig folyik a szakmai vita a nemzetközi szakirodalomban, hogy mennyire volt megbízható, hiszen a forrásait nem sorolja fel. Mennyire használta a forrásokat, és mennyire volt humanista költő, mennyire volt a geszta műfaj művelője, és mennyire történész, hol mesél, hol ír forrásokra támaszkodva. Lehet azt gondolni, hogy megbízható, jószándékú történetíró, de ettől még minden egyes állítását ellenőrizni kell, és ha nincs megfelelő forrás, amivel korrelálni lehet, akkor a több, mint fél évezreddel későbbi híradása nem vehető készpénznek.

Veszprémy László A csata utóélete a történetírásban című munkájában így kezdi a mondandóját:

Napjainkban a történészek többsége már meg van győződve arról, hogy 907. július 4-5-én a magyar seregek Pozsony közelében megsemmisítő vereséget mértek Gyermek Lajos német király hadseregére.

Rendkívül fontos korrekt fogalmazás: a történészek többsége. Engedtessék meg nekem, hogy ezúttal a kisebbséghez csatlakozzak, mindezt úgy, hogy nem akarom kisebbíteni az érdemeket, nem akarom elvenni a győzelem emlegetésének lehetőségét azoktól, akiknek ez fontos, ám a másik oldal felé sem akarok torzítani. A dátum a Sváb évkönyvre és a nekrológok egy részének adataira (nem Aventinusra) támaszkodik, a helyszín Aventinus és a Salzburgi évkönyv prekoncepcionális összekapcsolása, a megsemmisítő vereség pedig ismét a Sváb évkönyv egyfajta értelmezése. A források pedig egyáltalán nem arról beszélnek, hogy Lajos hadserege semmisült meg, hanem a bajoroké, név szerint említve Luitpoldot.

A források alapján inkább tűnik úgy, hogy egy hosszabb határ menti háborúskodás egyes eseményeit örökítették meg, amiben a bajor határőrgróf hadserege megsemmisült. Nem egyetlen csata, hanem egy egész hadjárat volt,  amelyet azért indítottak, hogy a magyarokat kiszorítsák a 900 óta elfoglalt területekről. Így érthetők inkább a nekrológok szétszórt halálesetdátumai, ami azonban már véget is ért akkorra, amikorra Aventinus datálja a pozsonyi csatát. Ez a háború nem rengette meg alapjaiban a Keleti Frank Birodalmat, ahogy ma azt sokan szeretnék látni, de biztosította, hogy a Lech-mezei csatáig (augsburgi) a nyugati határvidék biztonságban volt.

A szerintem korrekt történészi hozzáállás az, hogy amikor nem vagyunk biztosak valamiben, akkor nem beszélünk kijelentő módban róla, hanem mindig a feltevés mivoltát hangsúlyozzuk. Több mint egy évszázada folyik arról a vita, hogy Aventinus használt-e általunk ismeretlen forrásokat. Erre a vitára nemzetközi szinten nem került pont, nincs lezárva, csak a magyar történetírás kezdi bizonyítottnak tekinteni Breslavespurch miatt. Ennek értékét azonban láttuk fentebb, és egyetlen állítása se teszi bizonyítottá azt a körítést, amit a 907-es események mellé rajzolt. Ne felejtsük a 647 év különbséget, és hogy akkoriban még az oklevéltan se létezett, hogy elkülöníthesse a hamis iratokat az eredetitől, a forráskritika se, hogy a forrásai értékét felismerhesse. Feltesszük, hogy Aventinus szavahihető, feltesszük, hogy forrásokból dolgozott akkor is, amikor erre nincs bizonyítékunk, feltesszük, hogy a felhasznált forrásai is megbízhatók, és akkor valószínűsítünk egy eseménysort. Ha ezekkel a premisszákkal nem élünk, akkor csak annyit tudunk, hogy Lajos Ennsburgban tartózkodott 907-ben, és a bajor határőrgróf a bajor hadsereggel katasztrofális vereséget szenvedett a magyaroktól, valamint vélhetően több más incidens is történt. Abban az időben a német–magyar összecsapások mindennaposak lehettek, a források talán más és más csatákról számolnak be, szám szerint kettő–három is lehet. Érdekes módon a csatáról és annak jelentőségéről egyetlen közbeeső krónikás se tud. Se Anonymus, se Kézai, se Kálti. Ha valaki azt állítja, hogy a németek persze nem dicsekedtek a győzelemmel, akkor ezek a történetírók, akik dicsőséges történelmet szerettek volna írni, miért nem tudnak róla? Anonymus, aki a honfoglalás minden apróságáról „tud”, elmeséli Árpád egyes vezéreinek csatácskáit is ismeri, miért nem tud róla? Pedig Anonymus is szavahihető egyesek szerint, hiszen az általa említett személyek (Árpád, Bulcsú, stb) más forrásokkal megerősíthetők, így az aventinusi hitelkritériumoknak ő is megfelel.

 Végezetül a véleményem röviden:

Ennsburg és Pozsony 270 km-re van egymástól, nagyjából elképzelhetetlennek tartom, hogy a magyarok által megszállt, az Enns torkolatától a Bécsi-medencéig terjedő útvonalon sehol nem akadtak magyar ellenállásra, hanem arra majd csak az akkor magyarok által megszállt terület mélységében, Pozsonynál kerül sor. Ha a bajor határőrség ellentámadásáról van szó – amit a források alapján állíthatunk –, akkor a magyaroknak se kellett olyan hatalmas erőösszevonás, amit csak Pozsonynál tudnak realizálni a betörő ellenséggel szemben.

Aventinus nem csak az augusztus 9–11. dátumban tévedett, hanem valójában Nagy Károly 791-es, avarok ellen indított hadjáratát írta le, de áthelyezve 907-be. A hasonlóság sokaknak feltűnt már, de mivel Aventinusnak hitelt akarunk adni a pozsonyi csata kapcsán, erre mindenféle magyarázatok születtek, mint például hogy Lajos serege le akarta másolni Nagy Károly hadjáratát. Luitpoldot. és más bajor neveket azért írt bele, mert valóban rendelkezhetett a 10. század elejéről forrásokkal az akkori bajor nemességről és főpapságról.

Az évkönyvekben említett 907-es eseményeknek nincs közük Aventinus leírásához, hanem a birodalom határvédelmi akcióiról szólnak.

Számtalan helyen olvashatjuk, hogy Kálmán király (1095–1116) felvilágosultságát, korát meghaladó szellemiségét mutatja, hogy a boszorkányok létét elutasította.

A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.

Hát ez szépen hangzik. Utána viszont erre támaszkodva talán nem értjük az uralkodásának más vetületeit.

Először is helyezzük el a korban Kálmánt. II. Orbán pontifikálása idején lépett trónra, majd utódjának, II. Paszkálnak idején halt meg. Ebben az időben a katolikus egyház legfőbb problémája az eretnekségekkel való küzdelem volt, amelynek során a 11. század első felében már megtörténtek az első kivégzések is. Valamint az iszlámmal szembeni fellépés, mint tudjuk, II. Orbán hirdette meg a Clermont-i zsinaton, éppen Kálmán trónra kerülésének évében a keresztes háborút. Ebben az időben a boszorkánysággal a katolikus egyház egyáltalán nem foglalkozott. Ezt csak a dominikánus inkvizíció vonta hatáskörébe, és csak a 15. században, a két dominikánus szerzetes által írt Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) hatására vált központi kérdéssé. A dominikánus inkvuzíciót megelőző episzkopális inkvizíció eseti jellegű, szervezetlen, és szabott keretek nélkül működő egyházi igazságszolgáltatás volt.

Kálmán abban a légkörben nőtt fel, és lett papjelölt, amikor az eretneküldözés volt a legfőbb feladata minden egyházfinak. Ez egy fontos részlet: Kálmánt papnak szánták, papnak tanult, ezért vált művelt, írni és olvasni tudó királlyá, ami párját ritkította akkoriban. A boszorkányság mellékkérdés volt, már csak azért is, mert egészen a 15. századi nagy fordulatig a boszorkányság hivatalosan nem is létezett, maga az egyház is tagadta a boszorkányok létét, mert a bennük való hitet a sátán mesterkedésének tartották. Tehát aki hitt a boszorkányokban, azt a sátán kísértette meg, és vitte tévútra. Vagyis a tévhiedelmekkel ellentétben a 9–15. század között a boszorkányokba vetett hit volt üldözendő, nem a boszorkányok. Az se véletlen, hogy maga a boszorkány szavunk is török eredetű, jóval későbbről. A fordulat majd olyan gondolatok mentén következett be, amit például Hugh Trevor-Roper úgy foglal össze, hogy a boszorkányságot az eretnekség kiterjesztett eszközének tekintették.

A fentiek alapján egyáltalán nem lenne semmi érdekes abban, ha egy 11–12. század fordulóján élő uralkodó kijelenti, hogy boszorkányok márpedig nincsenek. Sőt, az a normális, a kornak, korszellemnek megfelelő álláspont. A valóság azonban egy félrefordítás helyre tétele után látható, az eredeti latin törvénycikk ugyanis így hangzik:

De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat.

Kálmán első törvénykönyve, 57. cikkely

Ennek a fordítása pedig az, hogy strigák nincsenek.

A strigát később a boszorkány szinonimájaként használták, de eredetileg a pogány hitvilágban gyökerező, a szláv népeknél ismert rosszindulatú, ártó varázslókat nevezték így. A latinban ekkoriban a malefica szót használták a boszorkányokra, lásd a már említett Malleus Maleficarum könyvcímet.

A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe.
Kálmán első törvénykönyve, 60. cikkely

Itt pedig a következő fordítási malőrt láthatjuk: ebben a cikkelyben ugyanis a latin szöveg a malefica meghatározást használja. Ha a strigát boszorkánynak, a maleficát pedig bűbájosnak fordítjuk, akkor áll elő az a hibás kép, ami ma Kálmán törvényeiről él. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pogány hitvilágban gyökerező gonosz entitás létét tagadja, szemben az egyébként akkoriban általánosan el nem fogadott, de a nép körében létező keresztény boszorkányhittel, de ez az egykori papjelölttől sokkal hihetőbb álláspont, mint ha azt feltételezzük, hogy a boszorkányok tagadásával szembeszállt volna a katolikus egyházzal.

Ez nagyjából annyival ér fel, mintha a 22. cikkelyből csak a mondat első felét idéznénk:

Megtiltjuk, hogy vassal és vizzel való próbát akármely egyházban is ne tegyenek...

ami egészen más arcot kap, ha a mondat folytatását is hozzátesszük:

... hanem csak püspöki székhelyen és nagy prépostságokban, mint Pozsonyban és Nyitrán.

A mondat második fele pedig az episzkopális inkvizícióra utal, vagyis annak van jogköre a tűz- és vízpróba elrendelésére. Kálmán a saját korában élt, nem kell anakronisztikus szellemi teljesítményt feltételezni ahhoz, hogy ennek a kiváló uralkodónak a valós történeti értékét megtaláljuk.

Mi köze a kettőnek egymáshoz? Röviden: a karácsony cáfolja a kitalált középkor alapvetését.

A kitalált középkor elméletét Heribert Illig alkotta meg egy kronológiai probléma megoldására. Ez pedig az az egyszerű tény, hogy a Julián-naptár bevezetésétől a Gergely-naptárig 1627 év telt el. Mivel 128 évenként keletkezik a Julián-naptárban egy felesleges nap, egyszerű osztással megállapítható, hogy 13 napot kellett volna átugrani, de ehelyett csak 10 nap átugrására került sor, és mégis helyreállt a naptár. A csillagászat adatait nagyon pontosan lehet ellenőrizni, így valóban adódik a következtetés, hogy a Julián-naptár bevezetésétől (i. e. 45) a Gergely-naptárig (1582) csak 1214–1344 év telt el. Ebből vonta le azt a következtetést, hogy valamikor átugrottak körülbelül 300 évet. Illig elméletével itt keletkezett az első probléma, hogy a gombhoz varrta a kabátot: eldöntötte a három évszázad hiányát, és ahhoz keresett bizonyítékot. Így állapította meg, hogy a 614–911 közti évek nem léteztek, tehát a naptárt 614-ben előrébb ugratták 297 évvel.

Hogyan lehetséges dátumugratás helyett mással magyarázni a 13 számított, és 10 valódi napos korrekció tényét? Nem túl sok megoldás van, de – ellentétben Heribert Illig módszertanilag hibás módszerével – itt mégis muszáj megkeresni az okot, mivel a csillagászat más tényei, így például a napfogyatkozások a három évszázad átugrását cáfolják. A napfogyatkozásokkal sincs túl sok szerencsénk, ugyanis három Szárosz-ciklus (körülbelül 54 év) elteltével ugyanolyan napfogyatkozásokat láthatunk, így 18 ciklus 325 évenként szintén hasonló napfogyatkozásokat eredményez, így elég könnyen ráfogható egy-egy napfogyatkozásra, hogy az 18 ciklussal később volt, mint gondoljuk. Ám Illig szerint nem 325 év hiányzik, hanem 297, így könnyen meggyőződhetünk arról, hogy például a Hydatius által 418-ban és 447-ben leírt napfogyatkozások nem lehettek 297 évvel közelebb hozzánk. Ez esetben az elsőnek a 715 augusztusi napfogyatkozással kéne azonosnak lenni, amit azonban Portugáliából nem lehetett látni, míg a másiknak 744-ben kellett volna lenni, amelyik évben csak az év első felében volt két napfogyatkozás, és ezek szintén nem voltak láthatóak Portugáliában. Ebből következően mindenképp dátumugratás és kitalált középkor nélkül kell megoldani a dilemmát, hogyan lehet, hogy 13 nap helyett 10 napot kellett átugrani 1582-ben?

Egyáltalán mire jó a naptárkorrekció?

A régi római naptárak problémáival most nem foglalkoznék, a lényeg az, hogy Iulius Caesar i. e. 45-ben március 21. napjára rögzítette a tavaszi napéjegyenlőséget, azaz március 22-re az évkezdetet (equinox), és bevezette a 365 napos évet, amelyhez négy évenként egy szökőnap csatlakozik. Így lesz négy év 1460 nap helyett 1461 napos, és ez már csak 44 perccel tér el négy év valódi hosszától. Ez viszont 128 évenként egy teljes napot ad ki, ami azt jelenti, hogy a Julián-naptárban a csillagászati eseményekhez – így a napéjegyenlőséghez – rögzített dátumok 128 évenként egy nappal előrébb tolódnak. A naptár kezdetétől számított 128 év múlva már nem március 21-én, hanem március 20-án lesz a napéjegyenlőség. És így tovább. A problémát kissé bonyolítja csak, hogy Augustus idején még variáltak a naptárral, de végül 53 év múlva, azaz időszámításunk szerinti 8. évben volt utoljára március 21-én a tavaszi napéjegyenlőség. Azóta viszont nem vándorolhatott szüntelenül előre a naptárban, különben 1582-ben március 11-re esett volna, nem március 14-re, és akkor október 4. után nem október 15. lett volna, hanem október 18.

Ez csak egyet jelenthet: valamikor naptárkorrekció volt, amikor három nappal megjavították a naptárt, csak erről a tényről nem maradt fenn adat. Az időpontja is adott, hiszen 2,5–3,4 nap közti eltérésnek kellett lennie ahhoz, hogy három napot javítsanak, vagyis a naptárkorrekciónak 327,3–445,09 évvel a 8. év márciusa után kellett lenni, azaz 335 és 453 között, illetve még kicsit lehet tágítani az intervallumot a tavaszpont pontos mérésével.

A 4. század egyik legjelentősebb eseménye a nikaiai zsinat volt 325-ben. E zsinatnak két fő témája volt, ebből az egyik a húsvétszámítás volt, és itt kötötték a tavaszi napéjegyenlőséghez a húsvét idejének kiszámítását, és lett a mozgó ünnepből egy részlegesen kötött, csak bizonyos mértékig mozgó ünnep. Ha már a tavaszi napéjegyenlőséggel foglalkoztak, vélhetően feltűnt az egyházatyáknak, hogy ez a dátum nem március 21., hanem március 19. Azt is tudthatták, hogy még néhány év, és már március 18-ra esik. Véleményem szerint ekkor rögzítették a tavaszi napéjegyenlőséget március 21-re, illetve igazították a keresztény világ naptárát ehhez a dátumhoz. Abban az időben ez még kisebb megrázkódtatásokkal járt, mint az újkor kezdetén 10 napot átugrani. Egyszerűen kimondták, hogy ténylegesen március 21-én van a tavaszi napforduló, és ehhez a naptári dátumhoz kell számítani a húsvétot.

De hogy jön ide a karácsony?

Ma már meglehetősen széles körben elterjedt nézet, hogy a karácsony a téli napfordulós ünnepekhez kapcsolódik olyan módon, hogy a kereszténység nem tudta, mikor született Jézus, de ettől még meg akarták ünnepelni a születését, erre pedig kapóra jött, hogy 3. század végén, 4. század elején a Római Birodalom általánosan ünnepelte két szoláris isten születésnapját a téli napfordulón: Mithrász és Sol istenekét. A római ünnepek épp úgy eltolódtak, ahogy a naptár, és bár a 4. század elején is december 17-21-én ünnepeltek, az első hosszabb nappal valójában már három napja megvolt. Amikor a kereszténység államvallássá lett, Jézus születésnapjának már semmi köze nem maradt a napfordulóhoz, hiszen ő nem szoláris isten, így mikor a tavaszi napéjegyenlőséget rögzítették március 21-re, akkor ezzel együtt a téli napforduló is visszakerült december 21-re, miközben a karácsony megmaradt december 25-én, és továbbra is három nappal a téli napforduló után maradt, amennyivel addig már eltolódott.

A nikaiai zsinat jegyzőkönyvei ugyanis nem maradtak fenn. Azonban két lehetőség van a húsvét tavaszponthoz kötésére. Azt is elhatározhatták, hogy a naptári március 21-től függetlenül, a csillagászati megfigyelésekhez igazítsák a húsvétszámítást. Ennek azonban a középkorban komoly technikai korlátjai voltak, mivel nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű, csillagászati képzettséggel rendelkező személy, aki minden évben ellenőrizhette volna a tavaszpont beköszöntét, a korabeli közlekedési és kommunikációs viszonyok között pedig nem lehetett biztosítani a keresztény világban egységesen tartott húsvétot egy központi szervezés mellett. Így gyakorlatilag nem marad más lehetőség, mint hogy a nikaiai zsinat kimondta, hogy a tavaszi napéjegyenlőség március 21-én van, és akkor csak a naptár alapján tudni lehetett, mihez kell számolni. Később pedig Gergely se akarta a tavaszpontot visszavinni március 24-25-re, így csak 10 napot kellett átugrani.

Ebben a kontextusban gyakorlatilag mindent ütő érv: Beda Venerabilis a nikaiai zsinat után újabb négy évszázaddal azt írta, hogy a tavaszi napéjegyenlőség három nappal tolódott el, holott addigra már hat napnak kellett volna lenni. A három nap javítás feltevése, és az újabb három nap eltolódás dokumentálása abban a korban, aminek egyébként Illig szerint nem is kéne létezni, gyakorlatilag bizonyossá teszi, hogy a három nap javítása a nikaiai zsinaton történt meg.

Véletlen lenne, hogy a kitalált középkor épp úgy három nap hiányán alapul, ahogy a karácsony három nappal követi a napfordulót? Szerintem nem.

Különös apropója a kérdés felvetésének, hogy az elmúlt néhány év régészeti kutatásai, elsősorban az Olekszij Komar által kutatott szubbotyici-horizont a Dnyeper középső folyásánál, és Vitalij Szinyika Dnyeszter-menti kutatásai alapján az a nézet kezd meggyökeresedni, hogy az eddig feltett Etelköz területén talált, a Kárpát-medencéhez köthető tipológiájú régészeti anyag az Etelköz helyét és létét bizonyítja.

Dehát mi is ez az Etelköz? Egy olyan területnév, amit kizárólag egy forrás említ. Ez VII. Kónsztantinosz, akit Bíborbanszületettként is ismerünk, és megírta a Πρὸς τὸν ἴδιον υἱὸν Ρωμανόν (Fiamnak, Rómanosznak) című művét, amit a középkori latin irodalom De administrando imperio címen emlegetett (a továbbiakban DAI). A DAI a honfoglalás korának nélkülözhetetlen forrása, hiszen nem vagyunk a források bőségében, ugyanakkor óriási problémái is vannak. Elsősorban az, hogy már eleve kompilációként készült, nyilvánvaló, hogy a Bizánci Birodalom császára nem a saját élményeit, tapasztalatait foglalta könyvbe, hanem másoktól származó információkat, korábban megjelent történeti könyvekből kiollózott részleteket szerkesztett egybe. Azt persze nem várhatjuk el Kónsztantinosztól, hogy a mai történészi igényeknek megfelelően forrásolja a munkáját, így ezeket a különböző eredetű részleteket csak a forráskritika, és a források összevetése segítségével lehet részben megkülönböztetni. A másik gond, hogy ezt a kompilációt eredetiben nem ismerjük, hanem másolatok másolatának másolataiban.

A DAI telis-teli van tévedésekkel. E tévedések egy része szimplán a másolások során keletkező szövegromlás, hiszen a valamikor 952 után írt művet már 979-ben lemásolták (X), majd ezt másolták tovább 1059–1081 között valamikor (P), ezt minimum hárman másolták (V, 1509, M, 1560–1586, Ba, 1711). A V másolatot igen hamar, 1509–1529 között tovább másolták (F), majd 1611-ben újra (Me), és végül a Ba-t 1840-ben (Be). Ezek közül a P, V, F, M teljes másolat, a többi kivonatolás. A V teli van másolási hibákkal, így lett a P ό Άλμούτζης kifejezéséből Σαλμούτζης, tehát a V, és ebből következően az arról másolt F a nevek tekintetében különösen megbízhatatlan. A kérdéses terület neve egyetlen egyszer szerepel a DAI-ban (38. 30.), és a P-forrásból származik, tehát 11. századi.

Kép: DAI 110 P (38. 30) – A hely neve 'Ατελκούζου (betű szerinti olvasatban Atelkúzu). Ugyanennek a helynek a különböző forráskiadásokban még háromféle olvasata van: 'Ατελκ Ούζου, 'Ατελ και Ούζου, 'Ατελούζου

Az itt említett Atelkúzut nevezzük 1811 óta Etelköznek, amikor Budai Ézsaiás a Magyar ország históriája című könyvének első részében, 1805-ben használt Atelköz nevet a második kiadásban Etelközre változtatta. (i. m. 88–89. o.) Ez a névírás már egy értelmezés, ahol a -kúzu második részben a köz szót látta, amit egyébként használunk földrajzi nevekben. Ettől kezdve már csak az Etel értelmezése volt hátra, ami a Volga türk nevének tűnik. Ez az értelmezés a közhiedelemmel ellentétben nem bukik meg azon, hogy a „Volgaköz” egy folyónevet tartalmaz csak, és egy folyónak nem lehet köze, hiszen a Bodrogköz is olyan területet takar, ami a Bodrog és egy másik folyó, a Tisza között helyezkedik el.

Csakhogy...

Kép: DAI 114 P (40. 24.) – A rajta keresztül folyó folyók alapján Etel és Kuzu a neve.

Egy másik szakasz szerint a honfoglalás előtt mi egy „Etel és Kuzú” nevű térségben tartózkodtunk, ahol mostanában a besenyők laknak. A 38. fejezetben épp úgy azt állítja, hogy a besenyők laknak ott, ahol korábban mi, mint a 40. fejezetben, de a 38. fejezetben felsorolt folyók egészen más vidékre utalnak, mint a 40. fejezet Etel folyóneve. Hogy melyik az igazi, azt egy harmadik szakasz döntheti el, amelyiket nem szokás idézni akkor, amikor Etelköz azonosításáról van szó.

Kép: DAI 164 Be (37. 2–5.) – A besenyők az Atil és Jeih folyók között éltek eredetileg, és közös határuk van a kazárokkal és úzokkal.

A 37. fejezet, ami a besenyők történetével foglalkozik, ugyanis a besenyőket ismét az Etelhez köti. Ezzel tulajdonképpen rövidre lehetne zárni a történetet, ha nem kötődne számos, a tudománytörténetből eredő prekoncepció Etelközhöz. A mai történetírás gyakorlatilag tényként kezeli, hogy az Etelköz egy köztes állomás volt a honfoglalók volgai őshazája és a honfoglalás között. Ez a feltevés ugyanis nagyon jól passzolt a finnugor elmélethez, amelyik erre az időre és a kazár szomszédság tényére alapozva tette fel, hogy a magyar nyelv masszív türk szórétege ott került bele a nyelvbe. Moravcsik Gyula még több mint 200 évről beszélt, hiszen szerinte a 7. század végén került kazár fennhatóság alá a magyarság, és az ő tekintélye sokáig befolyásolta a DAI értelmezését. A DAI három éves adatát itt mindenfélére javítgatták a 30, 33, 200 és 300 is előfordult.

A régészet jelen állása szerint azonban a Volga környékéről a feltett 300 évnél jóval rövidebb, akár néhány évtizedes idő alatt is ide érhettek a honfoglalók, és nem érintették azt a területet, amit Etelköznek tartunk, illetve az annak feltett területtől jóval északra haladtak, nem jártak az Azovi-tenger környékén. Ráadásul a DAI előtt maximum 55 évvel, azaz legkorábban 893-ra datálható, amikor a kazárok és úzok szövetségben támadták meg a besenyőket, vagyis a bennünket érő besenyő támadás, amelyikben még az úzoknak is része volt, akik a feltételezett Etelköz közelében se voltak soha, két évvel előzte meg a honfoglalás jelenleg elfogadott, bár bizonytalan dátumát.

Kép: Türk Attila térképe a honfoglalásról. Az itt pirossal megírt Etelköz a DAI 38. fejezetében szereplő folyókra támaszkodik, és a másik két előfordulást nem veszi figyelembe. A Volga torkolatánál a kazár Etil nevű város áll. A kérdés az, hogy az Etelköz megnevezés valóban erre a területre vonatkozik, vagy az Etelköz máshol volt, csak más körülmények miatt dúsulnak a leletek?

A probléma megoldása talán ott van, hogy Kónsztantinosz maga is megduplázza az Etelköz leírását, így két különböző forrásból emelt át hasonló módon két különböző helyre vonatkozó leírást. Ráadásul a P-forrás 11. századi, esetleg aktualizálhatta is a leírást a saját ismeretei alapján. A besenyők a 11. században, nem sokkal a P-forrás keletkezése előtt hagyták el azt a helyet, amit a térképen Etelközként látunk jelölve. A másoló az 1038-ig ott tartózkodó besenyők alapján tette fel, hogy az Atelkúzu nevű hely ott volt. Az pedig már merő véletlen, hogy a honfoglalás korában éppen ott van a Kárpát-medencével kapcsolatba hozható leletanyag, ami talán köszönhető egyrészt annak, hogy már a honfoglalás előtt néhány évtizeddel megélénkültek a kapcsolatok a Kárpát-medencével, másrészt annak, hogy még a honfoglalást követően is fennmaradt az etnikai és kulturális kapcsolat. A halicsi fejedelemség csak a 12. században zárta el a kapcsolatokat a térséggel.

Nade akkor hol volt Etelköz? Még az se biztos, hogy volt egyáltalán, hiszen ahogy a DAI-ban ezt megelőzően említett Levédia keresése is hiábavaló a mai napig, úgy egyáltalán nem biztos, hogy Etelköznek is van bármilyen alapja. De tegyük fel, hogy volt. A változatokban gyakorlatilag közös az Atil rész. Az Atil jól azonosítható, a mai napig több türk nyelvben a Volga neve. Elsősorban a környékbeliek, mint csuvas Атăл, kazak Еділ, tatár Идел, de ide tartozik a mongol Ижил is. A másik rész talányos marad, mert lehetne akár köz is, de lehet egy másik folyó neve is. Mindenesetre Etelköz – ha Levédiával ellentétben valódi terület neve – nagy valószínűséggel a Türk Attila térképén olvasható Dél-Urál, besenyők és volgai bolgárok közt elhelyezkedő terület, a leletfoltot jelölő terület déli, íves része, a Belaja és Káma folyók vidéke a volgai torkolatig.

Felhasznált irodalom

Moravcsik Gyula: Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio (Budapest, 1949. Magyar–görög tanulmányok)

Moravcsik Gyula: Az onogurok történetéhez MNYTK 27.

Tóth Sándor László: A De administrando imperio 38. fejezete időviszonyai és a magyar őstörténet

Türk Attila: A magyarság korai története a régészet szemszögéből

899. december 8-án, 1121 éve elhunyt Arnulf, a keleti frankok királya. Halála jelentős fordulat volt mind a német, mind a magyar történelem szempontjából.

A magyar honfoglalás 895-re megtörtént, és bár ez nyilván az időben elkenődő folyamat volt, Arnulf halálakor már befejezett tény, hogy a Kárpát-medence keleti részén, illetve a Dunától keletre eső részeken a magyarok tanyáznak. El nem hanyagolható körülményként kell megjegyezni: az Arnulf befolyási övezetébe tartozó Pannoniába a honfoglalók nem törtek be, ilyen adatunk nincsen. Tudva azt, hogy már 892-ben a frankok magyar segítséget vettek igénybe a morvákkal szemben, egészen biztosak lehetünk abban, hogy Arnulf és Árpád között szövetségesi, szerződéses viszony volt, amelyet egyik fél sem rúgott fel.

Arnulf halálával azonban alapjaiban változott a helyzet. A trónt kiskorú fia, a történelemben „gyermek” epitethonnal ellátott Lajos örökölte, e néven a negyedik. Kiskorúsága miatt Hatbus (Hatto, 850–913) mainzi érsek, és Salamon konstanzi püspök († 919) voltak a gyámjai. Az utóbbinak érdekes kapcsolata a későbbi magyar történelemmel, hogy egyben Sankt Gallen apátja is volt, bár a mi Sankt Gallen-i kalandunk csak hét évvel a halála után esett meg. A két gyám személye egyúttal garantálta, hogy a Keleti Frank Birodalom a belháborúk mocsarába süllyedjen, hiszen míg Hatbus álma a német egység volt, addig Salamon éppen a birodalmon belüli tartományok viszályaiban játszott döntő szerepet. Mindezek mellett pontosan nem tudható, hogy a magyar–frank szövetség pontosan hogyan bomlott fel, de alig néhány hónappal Lajos koronázása után a magyarok megszállták Pannoniát. Míg 899-ben úgy haladt a magyar hadsereg Itália felé, hogy be se tette a lábát Arnulf birtokaiba, 900-ban már megszálltuk a frankok keleti végeit. Ennek talán még csak nyomós okai se voltak, hanem egyszerűen az Itáliában telelő magyar sereg Arnulf halála után már nem ügyelt a frank birtokokra, így a Pannonián keresztüli hazatérés egyúttal a foglalás megindítását is jelentette.

Ettől kezdve a frankok keleti végein állandósult a magyar nyomás, hol Karintia, hol a morvák voltak célkeresztben. Nem tudjuk az okát, hogy a frankok miért utasították el a szövetség megújítását, bár joggal tehető fel, hogy a frank területeket birtokló magyarokkal azért nem szándékoztak szövetséget kötni, mert vissza akarták szerezni az elfoglalt területeiket. Egy új szövetség egyúttal elismerése lett volna annak, hogy Pannonia elfoglalása maradandó, végleges. 906-ban a magyarok már Bajorországon és Thüringián keresztül vonulva támadták Szászországot.

Erre volt válasz a nevezetes 907. évi esemény, amit ma pozsonyi csatának ismerünk.

E pozsonyi csata egyik előzménye volt a címben említett félmondat. Illetve majdnem... Valójában ezt egy 600 évvel későbbi forrás, Aventinus bajor krónikája őrizte meg. Egyrészt a mondat még így se azt jelenti, hogy a magyarokat ki kell irtani, hanem azt, hogy a magyarokat ki kell szorítani. Másrészt a mondat a releváns részeivel együtt így szólt:

Ugros Boiariae regno eliminandos esse

Vagyis a magyarokat Bajorország területéről kell kiszorítani. A manapság elterjedt téves fordítások, és abszolút elfogult értelmezésekkel ellentétben ez egy teljesen logikus kívánság a frankok uralkodója részéről, aki ezzel a fogalmazással egyrészt elismerte Pannonia megszállását, hiszen nem Pannoniából akarta kiszorítani a magyarokat, másfelől viszont biztosítani kívánta a keleti határait, mivel Bajorország se véletlenül volt akkoriban a frankok határőrgrófsága. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy amennyiben Aventinus (1477–1534) valódi források ismeretében írta a bajor krónikájának ezt a részletét, de azért mindig szem előtt kell tartani, hogy Aventinus időben közelebb van hozzánk, mint 907-hez. Viszont ismételjük meg: a címben lévő félmondat se nem tükrözi az eredeti mondat értelmét, se nem jelenti azt, hogy a magyarokat ki kell irtani!

Tudomásul kell vennünk, hogy akkor és ott mi voltunk a hódító megszállók, akikkel szemben a frankok védekeztek.

Aventinus ismeretlen forrásokból dolgozott, így nem tudhatjuk, mit vett forrásokból, és mit a képzeletéből. Kiváló történészi munkák születtek már Aventinus forráskritikájával kapcsolatban, valamint a pozsonyi csata rekonstrukcióiról is, ezeket el lehet – sőt el kell – olvasni (elsősorban Torma–Veszprémy szerkesztésében az Egy elfeledett diadalt), de nem feledkezhetünk meg soha a 600 éves időtávról, a kora újkori történetírás tudományos lehetőségeiről, és arról, hogy az egykorú források mit mondanak.

Egykorú forrás ugyanis összesen két szöveg három mondata. A Sváb évkönyv 907-es bejegyzései között két mondat:

a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták

A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.

és a Salzburgi évkönyv egy mondata:

Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július Nonae-je 4. napján

Veszprémy László 2013-ban ezt írta: „Sem a csatában részt vevők létszámáról, sem annak lefolyásáról nincs forrás: mindössze ennyit jegyeztek fel az egykorú évkönyvek, minden más sokkal későbbi kitaláció:” Ezekhez a körülmények és a halálozási adatok figyelembe vételével hozzá lehet tenni az Ademunti évkönyv egy mondatát: „Megölik Theotmár salzburgi érseket a magyarok, Udóval és Zachariással, két másik püspökkel együtt.” (Veszprémy fordítása) Ha már a csatához kötöttük Theotmár érseket, akkor a nekrológokban vele együtt említett három másik püspök halála is valószínűleg a csatához tartozik, de a Merseburgi nekrológból nem derül ki, hogy ebben a három másikban Udo benne van-e, mindenesetre minden adat a bajor püspökök halálozására utal. Liutpold bajor határőrgróf halálát pedig a Freisingi nekrológ erősíti meg. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a Braslavespurch helységnév Pozsonnyal való azonosítása is azon a feltevésen alapul, hogy ugyanarról az eseményről számol be, mint Aventinus. A többi forrásban a csata helyszínéről nincs adat.

Az egykorú források tehát a bajor seregről, a bajor határőrgrófról, a bajor egyházi személyekről tudósítanak minket, ez pedig azt jelentheti, hogy csak Bajorország vett részt ebben a hevenyészett csatában, és a cél legfeljebb a keleti határ stabilizálása lehetett. Tehát semmi sem utal arra, hogy nagy birodalmi hadsereg a magyarok legyőzésének és kiirtásának szándékával érkezett volna, ezzel ellentétben minden arra mutat, hogy a bajor határőrök tették a dolgukat, de sikertelenül próbálták védeni a Keleti Frank Birodalom keleti határait tőlünk. A csata következménye pedig nem az volt, hogy a magyarok biztosították a nyugati gyepüiket, hanem hogy a frankok nem tudták biztosítani a keleti határaikat, így a thüringiai, szászországi és svábföldi hadjáratoknak nem volt többé akadálya, nyitva állt a bajor kapu. A hadjáratok közben már 909-ben is befigyelt egy vereség, de 910-ben az első augsburgi csata megint győzelemmel végződött. Ebben a csatában már valóban birodalmi erők vettek részt, a források is megemlékeznek arról, hogy az ifjú Lajos személyesen is ott volt, valamint a később királlyá választott Konrád herceg is.

(Figyelem, véleménycikk!)

Az 1990-es években David Rohl egyiptológus merész kronológiai elmélettel állt elő, ami nagyjából hasonlít az Illig-féle kitalált középkorhoz, csak nem konteós alapokon áll. Ugyanúgy körülbelül három évszázadnyi hiányt vélt felfedezni Egyiptom történetében, amit szerinte a történettudomány mesterségesen nyújtott meg. Az elméletének bevezetéséhez felhasznált néhány régészeti probléma valóban megoldandó rejtvény a szakemberek számára, azonban meg kell vizsgálni, hogy a kronológiai következtetéseinek valóban csak az lehet a végeredménye, hogy II. Ramszesz az i. e. 9. században uralkodott az i. e. 13. század helyett. Ha Heribert Illignek és David Rohlnak egyszerre lenne igaza, akkor viszont II. Ramszesz rögtön az i. e. 6. században landolna.

Fontos észrevenni, hogy mindkét elmélet közel 300 éves hiányt próbál eladni. Ez azért jelentős, mert 18 szárosz-ciklus 324 évet tesz ki, vagyis a napfogyatkozásokkal datált eseményeknél lehet játszadozni a ciklus elemeivel. A kitalált középkornál még ez se megy zökkenőmentesen, mert a több és pontosabb megfigyelés a napfogyatkozás jobb azonosítását teszi lehetővé, így például a Hydatius által leírt napfogyatkozások 418-ban és 447-ben sem a 715-ös, sem a 744-es napfogyatkozások egyikével sem azonosítható, következésképp a pontosan 297 évben megjelölt kronológiai hiányt cáfolják. Ezzel szemben az ókori megfigyelések leírásának tág értelmezési tartománya, az egyes uralkodók egymáshoz való viszonyának apróbb bizonytalanságai lehetővé teszik, hogy például a IV. Nikmepa ugariti király idejéből származó leírást i. e. 1375 helyett szemrebbenés nélkül i. e. 1015-re tegyük, függetlenül attól, hogy az előbbi teljes, az utóbbi gyűrűs fogyatkozás volt. A napfogyatkozásokkal tehát lehet játszadozni, ezért a más csillagászati ciklusokon alapuló datálásokat, amik korrelálhatók a napfogyatkozásokkal, mindenáron negligálni kell. Ez történik a Szóthisz-ciklussal.

A történettudomány egyelőre nem fogadta el Rohl érvelését, a kezdeti szenzáció óta inkább nem is foglalkoznak vele, holott Rohl érvelése sokszor helytálló, részkövetkeztetései alaposak. Ezek azonban annyira nem illenek az elfogadott történeti képbe, hogy a magyarázatával se foglalkozik különösebben senki. Így aztán az egyiptológusok új generációinak véleménye azóta megoszló, az egyik rész szerint az egyiptomi kronológia nem jó, a másik rész szerint jó, de a problémahalmaz összetett magyarázatával mindkét oldal adós maradt eddig. Vizsgáljuk meg, hogy David Rohl eredeti állításainak mennyiben kizárólagos megoldása az egyiptomi kronológia lerövidítése, vagy van-e más megoldás?

Rohl szerint az egyiptomi kronológia négy pilléréből három hibás.

1. Az elsővel nem vitatkozik, miszerint Assur-ban-apli asszír király i. e. 664-ben foglalta el Thébát, ez pedig Taharka utolsó uralkodási évét jelenti.

2. Champollion óta a biblikus Sisák nevet az egyiptomi Sosenq nevével tekintik azonosnak, és mivel a biblikus kronológia szerint i. e. 925-ben fosztotta ki Jeruzsálemet Sisák, így a XXII. dinasztia első uralkodójának trónra lépését i. e. 945-re datálja. A probléma itt az, hogy a biblikus kronológiát a Biblián kívül az égvilágon semmi nem erősíti meg, így ha hibás a Sisák-Sosenq azonosítás, az nem feltétlenül Egyiptom mindenfelé keresztdatált kronológiáját módosítja, hanem a Biblia alapján számolható dátumokat kérdőjelezi meg inkább. A helyzet itt az, hogy egyetlen forrás nyilvánvalóan elfogult, később többször átszerkesztett adatsorát próbáljuk megkérdőjelezhetetlennek beállítani. Tehát ha Sisák II. Ramszesz volt – ami egyébként meglehetősen valószínű –, akkor egyrészt Roboám II. Ramszesz kortársaként a Bibliával szemben az i. e. 13. századba helyezendő, másrészt II. Ramszesz mégse lehetett az exodus fáraója.

3. A Szóthisz-ciklus azon a jelenségen alapul, hogy minden csillag egy évben csak egyszer kel fel a Nappal együtt, így az egyiptomiak által Sopdet néven ismert Szíriusz is. Ezt nevezzük heliákus felkelésnek. Ez pontosan kijelöli a csillagászati év elteltét, miközben a teljes napokkal számoló egyiptomi naptár négy évenként egy napot téved. A Szóthisz-éra azt jelenti, hogy az egyiptomi történelem egy bizonyos pontján a július 21-én bekövetkező heliákus Szóthisz-felkeléssel rögzítették a csillagászati év és a naptári év kezdetét. A naptár szerint 1461 év telik el addig, míg a Szóthisz ismét július 21-én kel fel a Nappal együtt, miközben a csillagászati újév végigvonul a naptári év összes napján. Ismerjük I. Amenhotep egy dokumentumát, ahol leírják, hogy a Szóthisz heliákus felkelése a semu (forróság) évszak harmadik hónapjának 9. napjára esett. Ebből egyértelműen kiszámolható, hogy I. Amenhotep kilencedik uralkodási éve i. e. 1537–1517 közé esett (a dátum a megfigyelés helyétől függ, de ezen túl nem terjeszkedhet). Ezen a ponton látható David Rohl erőlködése, hogy a Szóthisz-ciklusra alapuló kronológiát negligálja. Szerinte az Ebers-papíruszon minden hónaphoz odaírták a Szóthisz heliákus felkelését, ezért nem vehető komolyan az újévi ünnepre vonatkozó adat sem. Valójában a papíruszon csak az újév soránál van kiírva a Szóthisz felkelése, a többi sorban csak pontokat látunk, amiről Rohl feltételezi, hogy „dettójelek” – mert máshol is feltehető ilyen funkciójuk –, miközben akár csak hiátuskitöltő szerepük is lehet, hiszen oda nem kellett semmit írni. Az Ebers-papírusz célirányos fordításainál már mindig úgy közlik a fordítást, mintha tényleg oda lenne írva minden hónaphoz a heliákus felkelés, és tény lenne, hogy ezért erre nem lehet alapozni az időszámítást. Pedig ez távolról sem igaz, az Ebers-papirusz egyszerűen az újévi megjelenés alapján a naptári év minden hónapjának 9. napjára helyezi a csillagászati hónap kezdetét.

4. A Rohlnál negyedik pillérnek nevezett datálással különösebben nem kell foglalkozni, ilyen jellegű számítások gyakran előfordulnak a történettudományban, és egyébként is erősen támaszkodik a XVIII. dinasztia 3. pontban vázolt datálására.

Azt látjuk tehát, hogy a négy pillérnek kiválasztott közül egy (4.) irreleváns, egy helyes (1.), ugyanakkor kettőnél olyan értelmezést igényel a kronológia módosítása, ami nem magától értetődő, hanem magából a prekoncepcióból következik. A második pont egy más irányból ellenőrizhetetlen forrást helyez előtérbe, a harmadik pedig több légből kapott előfeltevést igényel, mint amennyit megmagyarázna. A probléma sokkal inkább Edwin Thiele adventista misszionárius biblikus kronológiájával van, aki egyszerűen összeadta a biblikus uralkodók Bibliában olvasható uralkodási idejének időtartamát, így állítva össze Izrael és Júdea királyainak listáját és kronológiáját.

Thiele munkája ma gyakorlatilag konszenzusosan elfogadott kronológia, holott semmilyen külső alátámasztása nincs. Semmi sem garantálja, hogy a Bibliában nem maradt-e ki teljesen jónéhány uralkodó, ahogy azt az egyiptomi királylistáknál is látjuk. Azt sem, hogy az ott megadott uralkodási idők valósak-e. De még azt sem, hogy az említettek valódi történeti személyek-e egyáltalán. Biblián kívüli forrásaink alig vannak, azok is megerősíthetnek ugyan néhány nevet és általános jellemzőt, mégsem tudnak bizonyságul szolgálni a kronológiai állításaira. Az i. e. 9. századi Mésa-sztélé esetén is csak azt szokás emlegetni, hogy néhány biblikus nevet megerősít, azt már kevésbé, hogy kronológiailag ellentétbe kerül vele, hiszen a Biblia szerint Omri lázadása Jórám idején volt, míg a sztélé szerint Akháb alatt, pedig ez az egyetlen lenne, ami megerősíthetné a biblikus kronológiát. A Tel Dán-sztélén nincsen olvasható név, minden értelmező kiegészítése a Biblia alapján történt, majd a Mésa-sztélével együtt a Biblia alapján datálták.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Királyok könyveit és a Krónikák könyveit a fogság után szerkesztették egybe, és a szerkesztési folyamatnak adatok eshettek áldozatul. Minden alkalommal ez történik, amikor utólag próbálják összeszedni az ősökre vonatkozó információkat. A fogság előtti királyság(ok) története az i. e. 7. századtól visszafelé távolodva egyre kevésbé megbízható, és a Dávidra, Salamonra vonatkozó részek már olyan messzire vannak a forrás keletkezésének idejétől, hogy egyáltalán nem lehet vakon arra támaszkodni. Mégis ezt tesszük.

Még annak emlékét is megőrizte a Biblia, hogy Salamon után a királyság szétesett, hosszabb polgárháborús interregnum következett. Az viszont, hogy Roboám, Salamon fia stabilizálta volna a helyzetet, kizárólag annak az igénynek a megjelenítése, hogy az ezt követő zsidó uralkodókat Dávid leszármazottjának tarthassák. Dávid, Salamon és Roboám még ellentmondás nélkül helyezhető át az i. e. 14–13. századba, majd a hosszú pauzát egyszerűen lerövidítették azzal, hogy Abbija Roboám fia volt, mi pedig a hiányos listák, felsorolások és datálások alapján úgy háromszáz évvel rövidebbre számoljuk a héber történelmet.

Dávid valószínűleg tényleg Ehnaton kortársa volt. Máskor nem is nagyon lehetne elhelyezni azt a kánaáni államot, amelyik nem függ Egyiptomtól, és a kánaáni viszonyokban olyan fejetlenség, általános ellenségeskedés, szeparatizmus van. A kánaáni késő bronzkor gazdag, éppen olyan, mint amilyennek a Biblia leírja Dávid országát, miközben a kora vaskorban szegényes, és semmi nyoma nincs egy olyan jelentős államnak, amilyennek a leírás alapján lenni kéne. Ha Dávid államalapítását i. e. 1340 körülre tesszük, akkor unokája, Roboám lehetett még király i. e. 1271-ben, amikor II. Ramszesz az uralkodásának 8. évében kifosztotta Jeruzsálemet. Bár könnyen elképzelhető, hogy Salamon és Roboám között is kimaradt már egy-két uralkodónév a Bibliából.

Egyvalami biztos. Az egyiptomi kronológia biztosabb lábakon áll, mint a sehol nem ellenőrizhető, külső forrásból nem ismert biblikus kronológia. Ha valamit módosítani kell, az nagyobb eséllyel nem az egyiptomi, hanem a héber kronológia. Itt jön be az a momentum, amit éppen a kitalált középkor és Rohl hívei szoktak emlegetni, a berögzültség. Nehezen fogja rászánni magát a történettudomány, hogy Dávidot Ehnaton kortársának tekintse. Pusztán azért, mert az a Bibliát érinti, megkérdőjelezi, forrásértékét redukálja. Itt lesz a gond, nem az egyiptológusokkal.

Röviden: semmit.

Tapasztalatból tudom, ezzel máris felültem a puskaporos hordó tetejére. Nem csak azoknak, akik a krónikáinkat szó szerinti beszámolónak tekintik, de még a történészek számára is van egyfajta komfortzóna, egy jól bejáratott értelmezési hagyomány, amiből még kitekinteni is nehéz, nemhogy kitörni belőle. Megkaptam már címkeként, hogy hiperkritikus vagyok, holott nem érvek nélkül állítom az alábbiakat, hanem mert a történész első számú fegyverével, a forráskritikával felfegyverkezve nem az értelmezési hagyományt, hanem a forrásokat nézem. Ezért ezt a sommás megállapítást kicsit ki lehet, és ki kell fejteni. A honfoglalás tárgykörében nem csak magáról Álmosról, de annak anyjáról és apjáról is kazalnyi irodalom született, ám ezeket most ne tekintsük át, hanem csak nézzük meg szigorúan, mire támaszkodik az egész halmaz. Összesen két darab forrásra!

A kettő közül természetesen a fontosabbik Anonymus Gesta Hungaroruma. A másik pedig VII. Kónsztantinosz De administratio imperio (a továbbiakban DAI) című munkája, ami azonban egy feltételesen hozzá kapcsolható néven kívül nemigen tartalmaz érdemi információt. Minden más közép- és újkori említés e kettő valamelyikére, de döntő többségben Anonymusra vezethető vissza, ezért most semmi mást nem fogok használni, csak két forráskiadást, és megnézem, mit tudnánk Álmosról, ha nem lenne nemzeti prekoncepció a léte, illetve nem épült volna fel egy szilárd értelmezési hagyomány abban a tekintetben legalábbis, hogy történeti személy. A két felhasznált irodalom:

Moravcsik Gyula: Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio (Budapest, 1949. Magyar–görög tanulmányok)

Pais Dezső: Anonymus Gesta Hungarorum (MEK OSZK)

Annyiban azonban nem lehet elvonatkoztatni a történettudomány jelen állásától, hogy e két mű általános történeti forrásértékének megítélése szóba ne kerüljön. A DAI telis-teli van tévedésekkel. E tévedések egy része szimplán a másolások során keletkező szövegromlás, hiszen a valamikor 952 után írt művet már 979-ben lemásolták (X), majd ezt másolták tovább 1059–1081 között valamikor (P), ezt minimum hárman másolták (V, 1509, M, 1560–1586, Ba, 1711). A V másolatot igen hamar, 1509–1529 között tovább másolták (F), majd 1611-ben újra (Me), és végül a Ba-t 1840-ben (Be). Ezek közül a P, V, F, M teljes másolat, a többi kivonatolás. A V teli van másolási hibákkal, így lett a P ό Άλμούτζης kifejezéséből Σαλμούτζης, tehát nevek tekintetében a V és F megbízhatatlan. [Moravcsik: Critical Introduction] A DAI-ban több más okból keletkező hiba és tévedés is van, mint a császár által felhasznált források hibái, azok téves értelmezései, több forrás egybeszerkesztésével keletkező ellentmondások, és egyszerű tárgyi tévedések. Például szerinte a dunai bolgárok ellen vezetett hadat Árpád fia Λέοντος vezette (45P), miközben Árpád fiainak felsorolásakor elfelejti megemlíteni, sőt azt állítja, hogy négy fia van, akiket fel is sorol, de Λέοντος nincs köztük. Összességében a DAI más forrásokkal nem ellenőrizhető állításai igen-igen erős fenntartásokkal kezelendők, és csak akkor fogadhatók el feltételes módban, ha egyébként történeti kontextusba illeszkednek, illeszthetők.

Anonymus munkája a 19. század közepéig a honfoglalás első számú forrásának számított. A szövegben egyáltalán nem kételkedtek, állításait elfogadták. Akkor azonban a forráskritika éledezésével, azaz a történettudomány tudományos szintre emelkedésének kezdetével azonnal szembetűnő lett, hogy megbízhatatlan forrás. Azóta feltártuk az általa használt irodalom nagy részét, látjuk, mennyire szabadon kezelte azokat, és az írói képzelet gyakran elragadta. Szerinte 931-ben született az a Taksony, aki 947-ben hadjáratot vezetett Itáliába. A címe se véletlenül geszta, a középkor divatos irodalmi műfaja a történelemnek álcázott regény, aminek legfeljebb annyi történeti alapja van, mint egy mai közepes minőségű történelmi regénynek. Henryk Sienkiewicz Quo vadisa valószínűleg közelebb áll a valósághoz, mint Anonymus gesztája. Ennél nem is időznék sokat, a történeti forráskritika ide vágó szakirodalma bárki számára elérhető, ha eddig még nem találkozott volna vele.

A DAI-ban összesen kétszer szerepel az Álmos névvel kapcsolatba hozott névalak, az is egy gondolatban:

(170Be) Την περί εμέ σου σχέσιν τε καί προαίρεσιν μεγάλως έναποδέχομαι, καί την ευχαριστίαν ομολογώ σοι προσήκουσαν, έπεί δε άδυνάτως έχω προς την τοιαύτην αρχήν, ύπακοΰσαι ου δύναμαι, άλλά μάλλον έστιν έτερος ασι έμοϋ βοέβοδος, λεγόμενος Άλμούτζης καί υιόν κεκτημένος όνόματι Άρπαδήν εκ τούτων μάλλον είτε εκείνος ό 3Αλμούτζης, (111ΤΡ) είτε ο υιός αύτοϋ Άρπαδής ΐνα γένηται αρχών, καί έστιν υπό τον λόγον υμών.

Ez a szakasz a kazár kagán szavait idézi, amikor arról beszél a követségnek, hogy az Άλμούτζης nevű vajdájuk, vagy annak fia legyen a herceg, és engedelmeskedjenek az ő szavainak. Ennyi. Se több, se kevesebb. Άρπαδής (Arpadisz) nagy biztonsággal azonosítható Árpáddal. Árpád személyével nincs akkora probléma, mint Álmossal, őt inkább el lehet fogadni történetinek, hiszen a nevét Tormás és Bulcsú 948 körüli követjárásakor maguktól a követektől hallotta. Tormás információja arról, hogy a dédapja volt Árpád, a honfoglaló vezér elfogadható adat. A DAI hapax legomenonja Άλμούτζης-ről viszont nem ugyanaz a kategória.

Azt, hogy az Άλμούτζης név azonos lenne Álmossal, kizárólag annak alapján gondoljuk, hogy Anonymus szerint Árpád apját Álmosnak nevezték, tehát Άρπαδής apja Άλμούτζης azonos az Árpád apja Álmos meghatározással. Ha ez nem lenne, az Άλμούτζης nevet még véletlenül se olvasnánk Álmosnak. Az Άλμούτζης középgörög ejtése Almudzisz, ha Kónsztantinosz Almodziszt akart volna írni, akkor Άλμότζης-t írt volna. A végződés is problémás, mert a szó végi s-t simán szummával írta volna, ugyanezzel a betűkapcsolattal Termecsü, vagy Tarkacsu nevét írta le. A név, amit Kónsztantinosz le akart írni, Almucs(u) hangzású lehetett, de hogy honnan vette ezt a nevet, azt nem lehet tudni. A magyar neveknél a cs~s variancia jól látható (Termecsü~Tormás, Tarkacsu~Tarhos, Jutocsa~Jutas), de a DAI-ban nem az s-ses, hanem a cs-s változatok átírásai találhatók.

Ennek az olvasatnak Anonymus se mond ellent, aki Almus alakban írta a latin nyelvű munkájában Álmos nevét (illetve az a 13. századi másoló, akinek a másolata fennmaradt). Ugyanő Kadocsát Cadusa, Ócsádot Ousad alakban írja, tehát nála is az Almucs(u) olvasat egy lehetséges megoldás, és valamennyi általa használt személynév, amiben cs~s variancia tapasztalható, pontosan ugyanígy viselkedik.. A legtöbben nem tudják feltenni, hogy Anonymus olvashatta a DAI-t. Ám az egyáltalán nem volt titkos, személyes mű, az ő idejére már az X és a P másolatok is megvoltak. Honnan máshonnan ismerhette ezt a nevet, mint a DAI-ból? A sokak által feltett őskrónikának semmi nyoma, írásos magyar hagyománynak sincs nyoma, és ha már Tormás idején is csak a dédapa, Árpád szerepelt az elbeszélésében, akkor még több mint két évszázad múlva milyen szájhagyomány maradhatott fenn Árpád apjáról? Ez a névazonosság véletlenül nem állhat elő. Két lehetőség van, vagy azért azonos a két név, mert valódi történeti személy, és Anonymusnak rendelkezésére állt valamilyen általunk még nem ismert forrás, vagy azért, mert Anonymus a DAI-ból szerezte az információt. Harmadik lehetőség nincs, az utóbbi eset viszont azt jelentené, hogy Anonymus egyetlen név említését felhasználva egy teljes élettörténetet komponált Árpád apjának, hiszen a DAI-ban semmi más nincs, mint hogy Árpád apját Almucsnak nevezték. A DAI ismeretét egyébként a hét vezér említése is alátámasztja, hiszen a hét honfoglaló törzs felsorolása is benne van, a hét törzshöz pedig hét vezér is dukál, és megalkotta a hét honfoglaló vezér névsorát is. Sem a hetes számnak ez a jelentősége nem merül fel más forrásban, sem a DAI által közölt hét honfoglaló törzs nem igaz, így megint csak hatalmas véletlen lenne, hogy mind a DAI, mint Anonymus éppen erre a hetes számra lyukadt volna ki egymástól függetlenül.

Innentől a történésznek is két lehetősége van. Vagy vállrándítva rábólint, hogy nyilván voltak forrásai, amit nem ismerünk, vagy joggal kételkedik Anonymus minden állításában, ami Álmosra vonatkozik. Ha viszont ebben kételkedik, akkor azonnal Álmos történetisége is megkérdőjeleződik. Hogy ki melyik utat választja, egyéni habitusának kérdése, de a történetiség kétségbevonását nem lehet hiperkritikának nevezni, hanem a normál forráskritika egyik lehetséges végkimenetelének. Miután Anonymus szabad forráskezelését, írói vénájának megnyilvánulásait, költött és kitalált motívumait már jól ismerjük, az utóbbi megoldás nagyon is valíd.

Végezetül még annyit Anonymusról, hogy az ismeretlen személyazonosságú P. mester egy Béla nevű király jegyzője volt. I. Béla nemigen lehetett, IV. Béla pedig valószínűleg túl késői. A legvalószínűbb II. és III. Béla, az előbbi esetben 1150 körül, az utóbbiban 1200 körül írhatta a gesztáját. Ám akár Vak Béla, akár Nagy Béla volt az ő királya, akinek megrendeléséből megírta a művét, mindketten annak az Álmos hercegnek a leszármazottai, aki Kálmán idején mindenáron uralkodó akart lenni, akinek fiát Kálmán megvakíttatta, majd végül mégis ez a vak ember került trónra, és utána már csak és kizárólag Álmos herceg utódai voltak Magyarország Árpád-házi királyai. Ennek az ágnak a történelemhamisítását is jól ismerjük, amivel Kálmánt minden módon igyekeztek besározni, hogy elmondhassák, Álmos volt minden szempontból az alkalmas uralkodójelölt. Véletlen lenne, hogy az Árpád-ház Álmos ágának megbízásából éppen Álmos lett Árpád apjának is a neve? Sokkal inkább tűnik úgy, hogy Álmos itt Vak Béla uralkodási jogának legitimációja. A DAI-ból egyedül csak egy nevet tudunk meg, amit Anonymus kerekített komplex történelmi regénnyé.

PS

A reakciók alapján még egy mondatot írnék arról, hogy a DAI ismeretéhez Anonymusnak nem kellett Bizáncba mennie, sőt még görögül se kellett tudnia. III. Béla ugyanis Bizáncban nevelkedett, és mint bizánci trónörökös, egészen biztosan a kezébe nyomták a DAI-t. Akár az ő emlékezetében, akár kivonatok formájában a DAI információi tőle is származhattak.

Ismét belefutottam egy gyöngyszembe, ezúttal Szemerey István arról írt könyvet, hogy ki volt Jézus, és milyen nyelven beszélt. Az eredmény persze garantálhatóan az, hogy magyar volt, bár ezúttal nem a pártusokon, hanem a szkítákon keresztül. Belinkelem ugyan a videót, hogy ne a levegőben lógjon az, amit mondani szándékszom, de igazából senkinek nem ajánlom megnézésre, ahogy egyébként a VNTV és Jakab István egyetlen videóját sem.

Szemerey azzal kezdi, hogy egyszer csak megértette, mit jelent magyarul Jézus neve és utolsó mondata. Értsd: ez egy magyar név és magyar nyelven elhangzott mondat, csak persze rajta kívül senki sem érti meg. Egyelőre azonban még kíváncsian várjuk a konklúziót, mert a történeti háttér „elemzésével” folytatjuk.

Galilea neve azt jelentené, hogy az idegenek földje? Nem azt jelenti. A héber galíl (גָּלִיל) szó sok mindent jelent, csak idegeneket nem, a biblikus héberben egyszerűen „kerület, körzet, tartomány” jelentésű. A név nem véletlenül alakult így, hiszen bár a történeti Izrael királyság területe, az asszír hódításoktól kezdve mindig idegenek uralták (nem sokkal Jézus kora előtt még a szeleukidák uralták), és az asszírok ráadásul az eredeti lakosságát ki is telepítették. Ennek maradéka a szamaritánus nép, akik természetesen nem csak Szamariában laktak. Galileát a biblikus időkben nem héberek, hanem más középarámi nyelvű népek lakták, ami viszont akkor is a héber nyelv rokona, ha erről az önjelölt nyelvészek nem tudnak. Egyébként a héber nyelv magában Júdeában se volt általános, még a Holt-tengeri tekercsek egy része is arámi nyelven íródott, tehát önmagában az újszövetségi arámi nyelvhasználat sem jelenti azt, hogy az alkotóiknak semmi köze a környékhez, bár miután a zsidó és héber fogalmakat is keveri, ezen már nincs mit csodálkozni. Viszont rögtön ezután megtudjuk a szörnyű hírt: Galilea tulajdonképpen Adiabéné tartomány, amit fontos tudni.

A történelmi fantaszták állandó jelensége, hogy keverik a szezont a sezlonnyal. Adiabéné az egykori Asszíria törzsterületén, a Tigris felső folyásánál terült el, elhíresülését annak köszönheti, hogy Tigranész örmény király e területet akarta elfoglalni a pártusoktól, kirobbantva ezzel a római-pártus háborút. Galilea viszont ettől légvonalban szűk 1000 km-re délnyugatra helyezkedik el, köztük az Arab-sivataggal. Mit lehet kezdeni ekkora tudatlansággal? Hogyan írhat és adhat ki könyvet egy olyan ember, aki szerint Adiabéné és Galilea azonos?

Aztán gyorsan ide keverjük még Palesztinát, ami se nem Galilea, de főleg nem Adiabéné, hanem az egykori Megiddó, Ammon és Moáb Jordánon túli területei. Szemerey szerint az ettől a területtől keletre lévő térség viszonyait nagy homály fedi, mert ezt eltagadják és hamisítják a történetírók. Ezzel bele is eveztünk a konteó vizeibe. Szemerey itt nem a Galileától, hanem az Adiabénétől keletre eső területekről beszél, aminek a viszonyait elég jól ismerjük, csak ő nem ismeri, ezért aztán azt hiszi, senki sem ismeri. A Palesztinától keletre eső területek pedig a sivatagban vannak, ahol nem jöttek létre államok, csak karavánutak vezettek rajta keresztül, ezért nem is nagyon van mit ismerni rajta. A módszer a maszatolás. Mindent mindennel összekeverni, és a keverék egyes részeiből mindig csak azt emlegetni, ami a konteót erősíti. Hogy Szemerey itt valóban nem a sivatagra, hanem az Adiabénétől keletre eső területre gondol, azt a következő mondata támasztja alá, amiben az elhallgatott Pártus Birodalom kerül szóba. Ezért kell előre megfontolt szándékkal összekeverni Adiabénét Galileával, hogy Júdea közelébe helyezhesse a titokzatosnak vélt pártusokat. Így már össze is lehet tenni, hogy az idegen földet jelentő Galileában pártusok laktak. Miért épp ők? Csak mert ezt szeretné feltenni ahhoz, hogy Badiny rettentő ostobaságához megérkezzen.

E ponton aztán Jakab is belepancsol a képbe, rákérdezve végre Jézus utolsó mondatának értelmére (vonatkoztassunk el attól, hogy csak a Márk 27.46-ban leírtról van szó, a többi verzió most nem érdekes):

Éli, Éli, lámá sabaktáni?

Mi a megfejtés? A „sabaktáni” hasonlít a szabadításra, tehát azt is jelenti. A mat egy sumer szó, ami azt jelenti magamat, tehát egyértelmű. Lenne... Csak az a baj, hogy a sumer nyelvben nincs ilyen szó, de még fonéma vagy írásjel sincs MAT olvasattal, ráadásul a sumer nyelvben egyáltalán nincs tárgyeset. Miről van szó megint? A Badiny-féle kóklerkedésről, hiszen aki el akarja hinni ezt a sok zagyvaságot, az el fogja hinni, és soha nem fog utánanézni, hanem majd erre hivatkozik, hogy létezik egy mat sumer szó, ami magyarul is érthető. Nem mellékesen Jézus idején beszélt nyelvként már egy évezrede nem létezett a sumer nyelv, miért éppen sumerül szólalt volna meg? Hát azért, hogy Badinynak és Szemereynek egy füst alatt legyen érve a sumer–magyar nyelvrokonság és Jézus magyarsága mellett. Ez pedig már elég ahhoz, hogy a mondatot értelmezze is, a „lámá sabaktáni” jelentése „élő, élő, magamat kiszabadítani”... Nem az a baj, hogy egy ember ekkora marhaságot állít, hanem hogy ezrek eszik meg ezt a blődlit.

Következik India. Meg kell tudnunk, hogy Rómát csak a pártusok választották el Indiától, mintha a pandzsábi hellenisztikus királyságok, vagy a kusánok nem is léteznének Magadha és Andhra között. Az itt következő néhány perc olyan zagyvaság, hogy szavanként kéne elemezni, amire mazochizmus lenne vállalkozni, megint csapongunk Galilea és Adiabéné között, és a sumer és káld birodalmak is hirtelen szkíta királyságokká avanzsálnak, majd megtudjuk, hogy Jézus is szkítának vallotta magát, mert galileai, názáreti volt, tehát pártus, tehát szkíta. Közben Jakab többször megismétli, hogy a pártusokról semmit nem tudunk, pedig csak ő nem tud semmit róluk, és a hézagokat fantáziálással tölti ki. Ugyanúgy, ahogy mindketten a vallástörténeti és teológiai hézagjaikat agyalással egészítik ki.

Elképesztő, hogy ilyen ostobaságokat komolyan el lehet mondani manapság, több ezren megnézik, elhiszik, terjesztik.

A járványok végig kísérték az emberiség történetét. Az írott források azonban legtöbbször nem tájékoztatnak minket a tünetekről, a betegség lefolyásáról, így bár feltehető, hogy a pestis az első biztosan pestisként azonosított 541-es bizánci járvány előtt is létezett, a korábbi járványok mibenlétéről csak találgatások lehetségesek. Ilyen például az i. e. 859-ből ismert járvány, amikor III. Sulmánu-asaridu vezetésével Asszíria megtámadta Alimust, ám a szíriai védelmi koalíció Karkemis, Jahan és Szamal részvételével megvédte a várost. A győztes oldalon azonban a jahani Szapalulme eltűnt az asszír forrásokból, helyette a következő évben már Halparuntát nevezték jahani királynak az asszír évkönyvek, emellett III. Sulmánu-asaridu egészen a karkari csatáig (i. e. 853) nem tudott eredményeket elérni a levantei térségben. Joggal tehető fel itt is egy járvány, ami az ostrom idején a temetetlen halottak miatt tört ki, ismerjük a „döghalál” kifejezést az ókori forrásokból, de megbízhatóan nem azonosítható a betegség, amit így neveztek.

Hasonló a helyzet a legkorábbi járványleírással is. Ez a középső kronológia szerint i. e. 1321-ben kezdődött, az egyiptomi Horemheb uralkodásának kilencedik évében, amikor a hettita újbirodalom nagy hódítójának halála után járvány tört ki a hettita hadseregben, ami megölte a trónörököst is, így került trónra a vélhetően nem igazán királynak termett II. Murszilisz, I. Szuppiluliumasz harmadik fia. A források itt egyértelműen járványról beszélnek, amit a mélyen vallásos Murszilisz az istenek haragjának tartott. A hettita haderő megroppant, és Egyiptomnak módjában állt a a zavaros Amarna-periódus után helyreállítani a belső stabilitását, és a közel-keleti hegemón szerepét.

Erre a járványra a legfőbb forrás Murszilisz Betegség elleni imája, amit a hettitológia a CTH 378. számú dokumentumnak nevez. Tizenöt ismert példánya van, és bár mindegyik töredékes, kiegészítik egymást, így a teljes imaszöveg rekonstruálható. A felső képen a Bo 2803 példány látható, amit három másik példánnyal együtt Hattuszaszban találtak, jelenleg Isztambulban őriznek, és a KUB (Keilschrifttexte aus Boğazköy) 14.8 publikálta, katalógusszáma CTH 378.2.A. Leírja a járványt a csatatéren, az istenek haragját, majd az ennek hatására Egyiptomba küldött szerződést. Végül rituálékat ír elő, amellyel Murszilisz szerint az isteneket ki lehet békíteni, és segítéget kérni tőlük, ám végig fennmarad a belső tanácstalansága.

Számosan vannak, akik szerint ez a történelem első pestisleírása. Ez azonban közel sem biztos. Az egyiptomi forrásokban hettita betegségnek említett járvány tüneteit nem írták le olyan pontosan, hogy elkülöníthető legyen egy másik betegségtől, a tularémiától, amit magyarul néha nyúlpestisnek neveznek. Ez éppen úgy a nyirokcsomók gyulladásával jár, mint a bubópestis. A különbség az, hogy nem csak bolhák terjesztik, hanem bármely vérszívó élősködő (kullancs, szúnyog), és még az elhullott állatok, meghalt emberek is fertőzhetnek több napig, de a kikészített bőrök és egyéb állati termékek akár hónapokig. Az antibiotikumok előtt a fertőzés potenciálisan halálos az erős tünetek miatt. A lényeg azonban az, hogy birkák is lehetnek köztes gazdák, és a hettitáknál éppen a legelőváltó birkatenyésztés dívott, a háborúik alkalmával lábon vitték magukkal a birkanyájakat élelmezés céljából, így az új környezetbe kerülő birkák jó eséllyel elkaphatták ezt a kórt. Bár Murszilisz szerint az egyiptomi foglyok vitték országába a járványt az istenek büntetéseként, ez kevéssé elképzelhető, mivel Egyiptomból nem ismert ez a járvány.

Részletek Murszilisz imájából, melyet a Viharistenhez írt, aki a hettita panteon főistene, Tarhuntasz.

" Mit csináltál? Te vagy a korbács a hettiták földjén, Hattuszaszban.... Apám (I. Szuppiluliumasz) és a bátyám (II. Arnuvandasz) egymás után meghaltak. ... feltettem egy orákulumkérdést az istenek haragjáról... Két régi táblát találtam... És ebben a helyzetben a hettiták és az egyiptomiak esküt tettek a hattuszaszi viharistennek, az történt, hogy a hettiták bűnt követtek el: az apám gyalogosokat és szekereket küldött... Amikor a hadifoglyokat elvitték Hattuszasz földjére, azok között kitört a járvány: a halál aratott. Amikor a hadifoglyok beléptek a Hattuszasz földjére, azok a pestist oda (vitték)
A viharisten (ezt mondta): Az apa bűne hatással van a fiára. És nekem is bűnöm van apám bűnéből. Íme itt van előttünk Hattuszasz istene, a Vihar, az én istenem, az én uram kétségtelenül: így van; ezt csináltuk! És mert elismerte apám bűnét, ezért most a Vihar az én mesterem... a lélek visszatér pihenni.
... Vihar Istene, ments meg!"

Akár pestis volt, akár tularémia, akár bármi más, kétségkívül komoly hatásai voltak az ókori Közel-Kelet további történetére. A Hettita Birodalom megingott, nem tudta folytatni az újbirodalom megalapítójának művét, nem tudta kihasználni Egyiptom gyengeségét, és nem tudott a további tervei szerint Asszíria felé terjeszkedni sem. Ezzel Asszíria is túlélhette a középasszír kor leggyengébb periódusát, és a nem sokkal korábban I. Szuppiluliumasz által meggyengített Mitanni főhatóságát lerázva önálló politikát kezdhettek, sőt elfoglalták Mitannit, amit Murszilisztől II. Muvatalliszig a hettiták nem tudtak megtorolni.