Összefutottam Marton Veronika A suméroktól a magyarokig című videójával. Az előadás már két évesnél régebbi, a feltöltés viszont nem régi. A videóhoz nem lehet kommentelni, a személyes blogon pedig előzetes moderáció van, így nem túl sok esélye van bármit megvitatni. Ezért inkább leírom ide magamnak. Négyszemközt önmagammal tán kissé hosszabb is lehetek, mint egyébként lennék.

A több mint másfél órás előadás első harmada teljesen érdektelen, a szokásos tudománytörténeti összefoglalón felül nem sok minden van benne. Az meg ahogy mindig, most is arról szól, hogy mindenkit kirúgtak, eltiportak, elhallgattattak, aki nem volt finnugrista. Ezen már nincs mit megrágni és kiköpni, elég fárasztó anélkül is. Aki tudománytörténettel foglalkozik, az azt is tudja, hogy maga Hunfalvy is felvetette a sumer nyelvi kapcsolatokat, és később az általa alapított, és sokáig főszerkesztett Nyelvtudományi Közlemények nem válogatta meg a tudományos közlemények tematikáját, kizárólag a kor színvonalának megfelelő tudományos hozzáállást. Így az NYK-ban az iráni-perzsa, török, indoeurópai írások is helyet kaptak, szemben minden ellenkező állítással, amit nagyon egyszerűen le lehet csekkolni, mert az MTA digitalizálta és elérhetővé tette (ingyenesen) az NYK összes megjelent számát. Az egy ezen valamennyire túlmutató momentum – amit fentebb említettem – az, hogy a Trefort-idézet valóságát tagadja. Ezt pozitívnak értékelem, ám mivel az internet összes közösségi felületén gátlástalanul terjed a hamis idézet, amit ott is cáfolnak sokan, mégis nagyon sokan elhiszik és újra és újra terjeszteni kezdik, ennek nem sok hatása lesz. Ráadásul persze az uráli elmélet ekézése közben mindig ott motoszkál az a kicsi hiányérzet, hogy miért éppen az uráli elmélet a célpont, amikor a világ összes mértékadó, releváns nyelvésze szerint a sumer egy szigetnyelv? Nem kéne inkább Marija Gimbutast, vagy Thomas Gamkrelidzét, netán Colin Renfrew-t is elővenni egy kis irgumburgumért? Esetleg még Szergej Sztarosztyint is, amiért még a nosztrába se vette bele a sumert. A 19. században meglehetősen természetes volt, hogy a frissen felfedezett sumer nyelvet a világ minden egyes nyelvével megpróbálták rokonítani, aztán egyik se járt sikerrel. A magyar sem.

Fél óra után jutunk el a sumerekig. Egyből az arcunkba kapjuk a kijelentést, hogy az Ubaid-kultúra az özönvíz előtti embereké, az Uruk-kultúra a horezmieké, akik Szúzán keresztül érkeztek – ők építették a zikkuratokat –, a Dzsemdet Naszr pedig az erdélyieké – mert ugye Tatárlaka... –, majd ennek a háromnak a keveredésével jött létre a sumer kultúra. És itt az ember rögtön dob egy hátast.

Itt nem is az okozza az elsődleges problémát, hogy a zikkuratokat éppen az Ubaid-kultúra utolsó periódusára alakította ki a kultúrahordozó Eridu városa, vagy hogy a tatárlakai korongok írása ezen elképzelés szerint 2000 évvel a sumer írás megjelenése előtt már fejlettebb lett volna, mint ahogy az uruki archaikus korpuszban az megjelenik – tehát az írás eleve az Uruk-kultúra, és nem a Dzsemdet Naszr terméke –, hogy Szúza csak az Uruk-periódus közepén kezdett gazdagodni, sőt az sem, hogy özönvíz nem történt sosem. Hanem hogy ez a három kultúra sem különböző eredetű népeket, nyelveket, sem későbbi összeolvadást nem is feltételez és nem is bizonyít. Az már csak hab a tortán, hogy a vélelmezett eredeztetési helyükkel egyébként semmi releváns kapcsolat nem mutatható ki. Nem is nagyon értelmezhető, hogy miért az Aral-tó vidékéről ide érkezők építettek volna toronytemplomokat, hiszen ezek a hegyek tiszteletére utalnak, és azon a vidéken nincsenek hegyek. Ellentétben a Zagrosszal, ahol valóban feltehető a sumerek származási helye. Az említett három kultúra egymást követi BP 8000-től egészen a sumer városkirályságok koráig, és át is fedik egymást. Még egy kis szimplifikáció is van, hiszen a Szamarra-, Haszuna- és Halaf-kultúrák említésre se kerülnek. Bonyolult viszonyok vannak a kultúrák között, amiket viszont már több évtizede ismerünk, Szamarrában 1913-ig ásatott Ernst Herzfeld.

(Kép: A Halaf- és a Haszuna-Szamarra-kultúrák kiterjedése, amelyek a legkorábbi ismert mezopotámiai kultúrák.  Közöttük már 8000 évvel ezelőtt is kereskedelmi és kulturális kapcsolatok voltak. Forrás: Wikimedia Commons)

Az észak-mezopotámiai Szamarra-kultúra 7200–7000 éve már eridui hatásokat mutat, de magát a kultúrát mégsem az Uruk-, vagy az Ubaid-kultúra, hanem a Halaf váltja fel. A Halaf már Kilíkiától Szíriáig és Nyugat-Iránig terjeszkedett. A Halaf megjelenése már az Ubaid 1 korszakra esik, amikor az eridu-áru még nem terjedt el egész Mezopotámiában. Az Ubaid 3 és 4 periódust összefoglalóan északi Ubaidnak is nevezik, ez keleten Kelet-Iránig megtalálható, az uruki műveltség pedig újra behatolt Észak-Szíriába is. Mindezek jól mutatnak egyfajta kultúrális expanziót, amely egyben feltehetően népesség-vándorlással is járt, de arra nem ad még információt sem, nemhogy bizonyítékot. Az Ubaid-kultúra első megjelenésétől számítva Mezopotámiában semmiféle – sem etnikai, sem kultúrális – törést nem találhatunk. Az Eriduból kiinduló divathullámok többszáz évig gyűrűztek, és a korábbi divatot mindig átfedésekkel váltották fel. Vagyis például az Ubaid 1 korszakot jellemző, az Eridu városbeli XIX-XV. rétegben található eridu-árut BP 6700-ig lehet kimutatni, holott az Eridu XIV-XII. rétegben jelentkező, az Ubaid 2 korszakot jelző Hadzsi Mohamed áru már BP 6800-ban megjelent. Ez az Eridu városból érkező divat domináns felülrétegződését jelenti, nem pedig etnikumváltást.

A régészeti kép egyértelműen megmutatja, hogy Eridu valóban elképesztően nagy hatással volt a művelődésre. Majd' két évezreden át (BP 7400–5700) töretlenül fejlődött. A Folyamköz történeti hagyományai szerint Eridu adta az első királyokat, és első főhegemónként – azaz a városkirályságok közti legfőbb hatalom – szerepelt. BP 6500 táján szinte bizonyosan politikai hatalma is volt, melyet az Ubaid 3 korszak árujának terjeszkedése mutat, 19 kultúrrétege közül a XI-VIII. fémjelzi az aktív és alkotó Ubaid 3 korszakot. Itt jelenik meg a lassú fazekaskorong is. A gyors fazekaskorong és a fémművesség már a korai Uruk kor terméke. Ekkoriban dominánsan felülrétegződött a még létező Szamarra–Halaf kultúrát képviselő településeken is, de fokozatosan szorítva ki a helyi elemeket. A korszak közepén a kereskedelme uralta a mezopotámiai piacot. Utolsó korszakában nagy méretű, impozáns templommal rendelkezett. A hegemónia gyengülését az „uruk áru” megjelenése és fokozatos térhódítása jelzi, majd az „eridu áru” BP 5650-ben teljesen megszűnt. Két emberöltő alatt Eridu lehanyatlott. Ennek oka lehetett Uruk megerősödése is, de elképzelhető, hogy a gazdag tengeri kikötő kezdett feltöltődni, ezért az áruforgalom áttevődött egy közeli folyóparti kikötőbe – alkalmasint Urukba.

Elámban is az Eridu-korszak a folyamközi hegemónia megteremtője, a Szúza a, b, c és d, e (vagy A) jelű kultúrák szoros kapcsolatokat mutatnak az egykorú Ubaid 1-2-3-4 korszakokkal. A Szúza B a korai Uruknak felel meg, míg a Szúza C és D a késői Uruknak és a Dzsemdet Naszr-kornak. Ebből a C réteg az, amelyikben Szúza jelentősen kiterjed, megerősödik.

Uruk városa már BP 6800 körül lakott település volt, de Uruk alapítását mégis kábé BP 6000-re teszik, Eridu VII. rétegével egykorúra. Itt így feltehető a lakosságcsere, vagy legalábbis valamilyen külső, expanzív hatás. Uruk valószínűleg kapcsolatban volt az északi hegyvidékekkel, ugyanis itt mutatható ki először a fémművesség a Folyamközben. A kőrézkor BP 6200 körül az Urmia-tó vidékén adatolható, majd dél felé terjeszkedett. Könnyen elképzelhető, hogy az Ubaid 3 korszak expanzív idejében a folyamköziek felhatoltak a Kaukázus vidékére, ott gyarmattelepeket alapítottak, majd innen származott vissza a fémművesség, de már csak a megfelelő fáziskéséssel, az Uruk korban. Erre mutat természetesen az is, hogy rézlelőhelyek a Folyamközhöz legközelebb itt találhatók.

(Kép: 7000 éves halafi termékenyég-figura, ami meglehetősen hasonlít a videóban bemutatott sumer szoborhoz. Walters Art Museum) 

A sumer etnogenezis főbb szakaszai ilyen módon úgy 8500 évre vezethetők vissza. A sumer nép végleges kialakulása esetleg a Folyamközbe tehető, ám a népességet alkotó elemek minden bizonnyal kapcsolatba hozhatók a Szamarra kultúrával (BP 7600). Úgy rekonstruálható a képlet, hogy a Szamarra-népesség gyarmatosította Halafot, majd innen települtek tovább Eriduba. Eridu további önálló kultúrákat hozott létre, melyek egy idő után a szülőkultúra elemeit is kiszorították. A Szamarra-Halaf keverék-kultúra csak az Eridu 3 expanzív szakaszában válik kimutathatatlanná. BP 7400–7000 között a Szamarra szüntelen terjeszkedése figyelhető meg Mezopotámiában, BP 6800-ig még nem Eridu terjeszkedése, hanem a Halaf kultúráé adatolt. Ekkor azonban Eridu már önálló gyarmatosítást is végzett: ez az Ubaid korral egyidős, és azzal tagadhatatlanul rokon Szúza a kultúra bizonysága. BP 6800-tól Eridu erőteljes expanziója indult meg, és talán ennek folyamán alapították (újra) Uruk városát is. Eridu politikai hegemóniája BP 6500-5700 között szinte bizonyosra vehető – bár hogy a hegemón szerepkörben Eridu mennyiben felelt meg az „államiság” kritériumainak, azt nem tudni.

(Kép: 8200–7700 éves szamarrai kerámia a szvasztikával, amit a videó néhány ezer évvel későbbi kerámia sajátosságának állít. Vorderasiatisches Museum, Berlin.)

Na mindebből persze Marton Veronikánál egy kukkot se fogunk hallani, pedig a sumer nép és kultúra kialakulásában ez a fontos. Ezek azok a tények, amiket a világ minden komoly tudósa elismer, nem az, hogy a Dzsemdet Naszr Erdélyből származik. A tatárlakai leletek egyébként is megérnének egy külön írást, de röviden megállapítható, hogy két különböző írást tartalmaznak, amiből az egyik egy korai ékírásra, a másik pedig a luvi írásra hasonlít. Maga a lelet datálhatatlan, mivel szerves anyagot nem tartalmaz, a leletkörnyezet nem segít a datálásban, mert egy utólagos beásott gödörben találták őket. Az egyetlen dolog, ami biztos velük kapcsolatban az, hogy fiatalabbak, mint a környező kultúrréteg, mert később ásták abba bele. A datálás egyetlen módja a tipológia, ennek alapján pedig 5000 évesnél régebbi semmiképpen nem lehet, tehát ezek alapján nem lehet azt állítani, hogy a sumerek bármely része, de főleg az írást kitaláló és importáló része Erdélyből származna.

A sumerek releváns története és származása helyett kapjuk a képeket, amik valamilyen módon kapcsolatosak lennének a magyar kultúrával. A bemutatott edényfestményekkel nem foglalkozom különösebben, bárki, aki látott már a világ bármely pontjáról származó neolit, kőrézkori, vagy rézkori edényt, láthatja, hogy nincs bennük semmi olyan, ami kizárólag csak a magyarokra és a sumerekre lenne jellemző. Nem lehet azonban szó nélkül elmenni az imdugud-jelenség mellett, ami egy egyszerű kijelentés, hogy ez a sumer madár a magyar turullal lenne azonos. A bemutatott képen már eleve látszik, hogy nem igazán sólyom az illető, de még csak nem is bármely ragadozó madár, hanem egy kiméra. Ragadozó madár alkatú, de oroszlánfeje van, egyébként is az éppen emlegetett koroktól évezredekre van, alig 4500 éves, amikor elvileg még mindig az Ubaid kultúránál járunk a sumer művészet ismertetésében. Az IM.DUGUD^HU felirat olvasható felette.

A sumer nyelvet nem ismerők számára elmondom, hogy ez az írásmód azt jelenti, hogy a két írásjel, ami a szót alkotja, ebben az összetételben ismeretlen kiejtésű (azaz nem tudjuk, mi volt ennek a lénynek a sumer neve, az akkádban anzu). Az írásjelek értelme: IM = eső, vihar, DUGUD = erős, nehéz. A felső index elvileg a kiejtésben részt nem vevő determinatívumot jelenti, ami ebben az esetben szemantikai komplementum. Ha tényleg HU lenne ez a determinatívum, akkor annak a jelentése sas, így tényleg egy sasfélét jelenthetne. Csakhogy a HU már csak azért került oda, hogy turulozni lehessen, mert az ismert szövegekben IM.DUGUD^MUŠEN szerepel (Bendt Alster: Contributions to the Sumerian Lexikon, Revue d'Assyriologie et d'archæologie orientale, Vol. 85, No. 1 (1991)), ahol a determinatívum csak egyszerű madárra, azaz szárnyas lényre utal. Azt már hozzá se kell tenni, hogy az elejére meg egy diĝir is dukálna, mert isteni lényről van szó.

(Kép: Éannatum buzogányfeje az imduguddal és a helyes ékírásos alakjával, aminek az átírása: ^dIM.DUGUD^MUŠEN, a bal fül felett Ki földanya istennő neve olvasható.)

Leonard Woolley ásatásai semmiféle özönvizet nem bizonyítanak. Ő maga persze felvetette a gondolatot, de az általa is leírt vízben keletkező rétegek nem általános özönvízre mutatnak, hanem minden településen különböző időkben bekövetkező folyammeder-változásokat. Amíg a mezopotámiai folyamszabályozások, gátak nem álltak készen, addig a folyók gyakran váltottak medret egy-egy áradás után. Ez Mezopotámia jellemzője, a rengeteg hordalék, ami a folyókon érkezik fel is tölti a régi tengeröblöt, és maguk a folyók is állandóan szigeteket építenek, mint egy rendes alsószakasz-jellegű folyóhoz illik.

A Subat-Puabi kérdéshez elegendő annyi, hogy nem „csináltak” belőle Puabit, hanem a Subat név írására szolgáló két írásjel akkád olvasata Pú-abi. A képeken látható SU.Bad írásforma annyira értelmezhetetlen, amennyire csak lehet. Ha az írásjelek olvasata ismeretlen, akkor SU.BAD, ha a kiejtés ismert, akkor su-bad, normalizált alakban Subad/t. Valójában a pù és az ad ejtésű írásjelekkel írták, így a Pùad is épp olyan jó hangzósítás lenne, mint a Subad, tehát a Puabi akkádos forma se hibás.

(Kép: konkrétan nem igaz az állítás, hogy Hammurapi előtt ne lett volna ékírás. Az illusztráció Uruinimgina egy írása, ami bő fél évezreddel Hammurapi előtt keletkezett. Louvre, AO 4598)

A KI.EN.GI is megér egy kis foglalkozást. A szót a KI+EN+ĜIR₁₅ írásjelekkel írták. Ebből a ki egyértelműen determinatívum, tehát ez a szó nem népnevet, hanem helynevet (földrajzi nevet) jelöl. Az en jelentése úr, a ĝir₁₅ pedig helyit, őslakost jelent. A szó tehát ^KIen-ĝir₁₅ alakban írandó át, és nem Kiengir, hanem Enngir az ejtése. Tudniillik itt a ĝ egy nazális g-t takar. A szó vélelmezhető jelentése az őslakosok által uralt (lakott) terület. A videón látható felirat újasszír írásjelekkel (tehát nem valami sumer emlékről másolva, hanem Labat lexikonából összeszedve az éppen kívánt írásjeleket) a ki-en-gi sumer olvasat lenne, a gi (Mesopotamisches Zeichenlexikon 141, Borger, 2004) nem az a szótag, ami ide illik, mert ide helyette a Borger 810 kéne, az a ĝir₁₅. Az EN szótag E1 személyes névmásnak olvasása egy abszurdum.

Ezt az abszurdumot aztán az Enlil istennév elemezgetésében is megismétli, tehát – bár bíztam benne néhány percig, hogy egy magát sumerológusnak aposztrofáló ember ilyet legfeljebb véletlenül mondhat – szándékosan értelmezi félre. Az en szó alapjelentése az úr, ebből később a pap fogalma is leszármazott, ami világos és érthető jelentésváltozás. E1 személyes névmási jelentése soha nem volt. Nem csak a modern szótárak (PSD, CDLI) nem tudnak róla, de még a Badiny-tanítványok által előszeretettel használt Labat- (1948) és Deimel-szótárak (1928) sem. A sumer E1 személyes névmásnak két formája van, a ĝa₂-e (ngáe) és a ĝe₂₆ (nge), ez pedig nem en, és nem én. Nehéz lenne ezt nem szándékos hazugságnak nevezni. Ezek után Enlil neve természetesen nem az „én lélek”, hanem a lil₂ rendes, szótári jelentésének megfelelően a „levegő ura”. Az en-lil₂ kifejezés a szóelemek szerint azt jelenti, hogy „levegő ura”, „szél ura”. Egyes elképzelések szerint úgynevezett sumerizált szubsztrátum-istenség, azaz a sumerek előtti nép nyelvéből – és mitológiájából – lett sumeresítve. A sumerek előtti nép nyelvéről azonban semmit sem tudunk, így ez már nem tartozik e tárgyba. Nevének értelmezése hagyományosan a lil₂ = šāru etimológiából származik. Más elképzelések szerint a név eredete sémi, az *il-ilī származéka. Ennek jelentése „(minden) istenek istene”. Ennek egyik alátámasztása egy eblai istenlista, amelyben a ^den-lil₂ = i-lu-lu sor szerepel. Ez azt jelentené, hogy az Enlil név jóval később, már az akkádok megjelenése után sumerizált névalak, majd onnan került vissza a sémi mitológiába sumer néven. Ezen álláspont cáfolatára azt hozzák fel, hogy a ^di-lu-lu nem mehetett át a sumerbe *il-il alakban, legfeljebb ^den-E₂ lehetett volna belőle, aminek viszont yē/īn-lil a kiejtése, vagyis az Enlil név inkább eredeti sumer szó, és Eblában látták el saját etimológiával a tanulás könnyítése érdekében. Mindenesetre a lil₂ szél jelentése egyenesen vezet a levegő, a szellem, sőt a betegségek fogalma felé is, hiszen tudjuk, hogy akkoriban vagy a levegőben terjedőnek gondolták a betegségeket, vagy különböző istenek közvetlen behatásának, mint például Utu napisten nyilai a dögvész hozói. Másfelől Enlil elvezet a későbbi korok „viharisteneinek” képzetéhez is, ahogy a későbbi korokban a hettita és az újhettita–arámi főistenekhez. Így nem csoda, hogy az arámi kor termékei, a héberek Enlilhez hasonló dolgokat képzeltek az istenről, és írták az le a Bibliában. Ráadásul Enlil nem az a teremtő isten, akit Marton Veronika itt megpróbál leírni, hiszen a sumer teremtéseposz szerint a világot lépésekben teremtették, istenek generációi – csakúgy mint a görög mítoszokban – apránként hozták létre a ma ismert világot, és ebben Enlil apját, Ant követve a már létező ősvizekben és égbolt alatt létrehozta a földet. És ez az Enlil a nevében rejtőző „betegség” jelentéssel összhangban haragos, betegségeket hozó isten, akit az emberek idegesítenek.

(Kép: René Labat: Manuel d'épigraphie Akkadienne, 83. oldal, 99.. sorszámú bejegyzése az en szóról. A 83² oldalon folytatódik az összetételeivel.)

Meglepő a Bau-dug-asan és a Boldogasszony összevetésének elutasítása, már-már tudományos kritikai módszert vélhetnénk felfedezni, ám az örömöt hamar üröm váltja fel. Teljesen értelmezhetetlen – egyébként kontextusba sem illő, egyszerűen odavetett – kijelentés következik, miszerint a sumereket alkotó mindhárom nép „szkíta fajú”, sőt az állítás szerint mindenki, aki a sumerekkel foglalkozik, ezt a szkíta fajt mondaná. Bődületes böszmeség. Valójában aki a szkítákkal érdemben foglalkozik, az tudja, hogy a szkítaság nem nép, nem faj, nem nyelv, de még csak nem is fajta, hanem kizárólag az i. e. 1. évezred folyamán a Közel-Kelet és az Égeikum látóterébe került eurázsiai sztyeppevidék életmódjára, a nagyállattartó, lovagló, nyilazó, nomád és félnomád („lovasnomád”) népekre vonatkozik. Ők az íjfeszítők, nyelvtől és etnikumtól függetlenül. Ezek éppen azok a jellemzők, amik a földműves, letelepült, nem túl harcias sumerekre abszolút nem jellemzők.

Nem tértem ki mindenre, amit itt hallhatunk. Szerintem elég lesz ennyi is. Zárásként csak a legvégéhez fűzök néhány mondatot. Az ott említett könyv a Marczali Henrik által szerkesztett Nagy képes világtörténet, amelynek első része az Ó-kor, keleti népek címet viseli, és nagyrészt Fogarassy Albert fordítása Gaston Maspero műveiből. Az inkriminált előszó a kháldeai műveltséget és babyloni sírokat említi, ahol Fogarassy a fordítás helyett aktualizálta Maspero művét. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen egyrészt Maspero egyiptológus volt, másrészt 1899-ig sok minden történt a régészetben a magyar kiadásig. Persze annyi nem, hogy Leonard Woolley már szóba kerülhetne. Másrészt Fogarassy éppen azt akarta elérni, hogy a magyarsággal is kapcsolatba hozható turáni nézeteket is beleszőhesse a történetbe, mert arra természetesen Maspero ki se tért. Tehát itt sem Maspero nem hazudott (nem is említi), sem Fogarassy, aki nem azért nyúlt hozzá az eredetihez, hogy kivegye belőle a turáni dolgokat, hanem hogy beleírja. A mai magyarkodók pedig Fogarassynak ezen 1899-es megállapításaiból készpénznek veszik azt, ami beleillik a fantáziájukba, és szemet hunynak afölött, ami nem. Rá kéne pedig jönni, hogy 1899 óta nagyon sok dolgot tudunk, amit akkor nem, ezekre az elméletekre és modellekre már egyáltalán nem lehetne támaszkodni. Tudománytörténetileg messzemenően jelentős kor volt ez, ötvözve a romantikus-humanista történetírást a pozitivizmussal. Idézek egy bekezdést a műből, és rögtön látható lesz, miként alakul a 19. század végének elképzelése önkényes szétszerkesztéssel és a modern tudomány eredményeinek elhanyagolásával a magyarizmus kellékévé (120–121. oldal):

Az ős hagyomány szerint, a nagy hódító népek föllépése előtt, tizenötszáz évig egész Ázsia a skythák kezén volt. A skythák »a legrégebbiek az emberek között«, legalább részben azokhoz a turáni népfajokhoz tartoztak; a melyek Finnország mocsaras vidékeitől egész az Amur folyó partjáig, ma is Európa északi részén és Ázsiában laknak. A turáni néptörzseknek, a mennyire ma ismerjük, nincs egységes faj jellegük. Úgy látszik, hogy a fehér és sárga faj kereszteződéséből létrejött keverékfaj. Egyes törzsek a fehér népek minden megkülönböztető jelét magukon viselik, mások egészen a sárga színű népekhez ütnek. E két szélsőség között többféle változat észlelhető, mint ugrás nélkül, fokozatos átmenetben a legtökéletesebb európai typusból a valódi chinai typusba csap át. Azonban ezen külsejükben elütő népségek eredeti nyelvegysége nyelvjárásaik rokonságából ma is meglátszik. A turáni nyelvcsalád a maga  különböző változataiban nem annyira megállapodott, mint inkább alakulófélben lévő nyelvjelenség. (...)

Ennyit arról, mit ér az a kijelentés, hogy a sumerek állítólagos három eredete ugyanolyan turáni lett volna.

Ajánlott irodalom:

A. Leo Oppenheim (1982): Mezopotámia, Bp. Gondolat

Josef Klíma (1983): Mezopotámia, Bp. Gondolat

Robert K. Englund & Hans J. Nissen (1988): Az írás eredete. Scientific American (4), 52-59. o.

Harriet Crawford (2004): Sumer and Sumerians, Cambridge University Press

Joan Oates: Babilon, Bp. General Press

Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie (1922–2017)