Erdély önállóságáról, a történelemben betöltött szerepéről rengeteg tévhit kering. Elsősorban említendő, hogy a becsületes magyar embernek muszáj utálni a Habsburgokat, így minden tény annak rendelődik alá, hogy Habsburg szemszögből jó vagy rossz. Elöljáróban csak annyit, hogy aki egyszerre akarja Zrínyit és II. Jánost dicsőíteni, annak először tudni kéne, hogy amíg Zrínyi hősi halált halt Szulejmán seregeivel szemben, addig János éppen török védelem alatt Tokajt ostromolta. Ez a magyar tragédia.

(Kép: Szapolyai János [1487–1540])

Erdély – a közvélekedéssel ellentétben – a török-kor előtt nem volt önálló politikai, vagy közigazgatási egység, legfeljebb időlegesen és ad hoc módon. A honfoglalás idején az erdélyi gyulák hatalmi zónája nem terjedt ki a teljes földrajzi Erdélyre, sőt az ezredforduló idején annak csak töredékére. István királysága és az erdélyi fejedelemség határa a Maros völgye volt, amelynek emlékét a Maros déli és északi partján sorakozó földrajzi nevek, településnevek őrzik. A déli parton Kapus (falu Kolozsvártól nyugatra), Kapus (Szamosfalva határában), Mezőőr, Kapus (Berkenyes mellett), Kapushegy (Mezőszilvásnál), Őrhegy (Kozmatelke mellett), az északin Remetekapu (Magyarpeterd határában), Őrhegy (Tordánál), Őrke, Kapus (Marosludas mellett) és Mezőkapus.[1] Véleményem szerint ez inkább Erdély és Bihar határa volt eredetileg, 1028-ig fennállt Ajtony vezetésével egy olyan képződmény, amit akár önálló fejedelemségnek is nevezhetünk. Erdély valószínűsíthető 1003-as hódoltatása után negyed évszázadig délről István, északról Ajtony területeit választották el. Határjellegét e terület csak 1028 után vesztette el, de ennek a kérdés szempontjából nincs jelentősége.

Az István által hódoltatott fejedelmek és territóriumaik sorrendje határozta meg a megyeszervezet kiépülését, ahogyan azt a csanádi egyházmegye felállítása mutatja Ajtony legyőzése után. Erdélyben a közigazgatási és egyházi megyék kialakultak, de a földrajzi elszigeteltség szükségszerűvé tette az egyszemélyi irányítást. Az erdélyi vajda cím valószínűleg a gyulafehérvári ispán címéből alakult ki. A 12. század elején feltűnnek az oklevelekben Fehér, Torda, Küküllő és Hunyad megyék, de ispánjaik nem. Ezeket a megyéket feltehetőleg a gyulafehérvári ispán igazgatta. A vajda cím (amely azonos a későbbi erdélyi fejedelem címével) először 1111-ben tűnik fel Mercurius princeps Ultrasilvanus alakban. Makkai László szerint[3] ez kapcsolatba hozható egy 1097-es oklevéllel, melyben Vincurius comes Bellegratae szerepel. „A vajda és a gyulafehérvári ispán egyszerre, mint két külön személy nem fordulnak elő, a két tisztség azonossága tehát ebben is igazolást nyer.[4]” Az erdélyi vajda a 13. századig Délerdélyt kormányozta, hatásköre csak e század végére terjedt ki a teljes földrajzi Erdélyre, az Anjou-korban már jóval túlterjed Erdély földrajzi határain. Laczkfi Dénes vajda hatásköre 1366-ban túlnyúlt a Tiszán, északon Zemplénig terjedt.

Az első közigazgatási elkülönülés a későbbi IV. Béla erdélyi dukátusa volt, de ez nem tartott sokáig, és Erdély valójában csak földrajzi egység, semmi másban nem különbözik a királyság többi részétől, mint hogy egy személy, a vajda irányítja. „… (A 15. században) a  politikai küzdelmek teljesen lekötötték a tisztségviselő arisztokrácia figyelmét és tevékenységét, hivatalaikat már nem személyesen látták el, hanem familiárisaikra bízták (…) Erdélyben Stiboriczi Stibor vajda (…) 1395 és 1401, majd 1409 és 1414 között még megjelent időnként a vajdai teendők intézésére, utódjai azonban, Csáky Miklós és László (1415-1426, illetőleg 1427-1437) több mint két évtizeden keresztül feléje sem néztek Erdélynek, helyettük alvajdájuk, Váraskeszi Lépes Lóránd kormányzott (…) A tartomány politikai vezetését már azért sem tudta kezében tartani, mert mint alvajda nem rendelkezett a vajdáéhoz mérhető tekintéllyel.[5]” Ennek alapján Erdély azzal indult el az elkülönülés útján, hogy az egyszemélyi közigazgatás erélye hanyatlott le. Hozzátehető azonban, hogy az egyszemélyi irányítás egyik állandó problémája az irányító személye és a hozzá kapcsolódó slepp: éppen Lépes Lóránd testvére, Lépes György püspök visszaélései és Csáky László vajda 1437-es kompromisszumot nem ismerő hozzáállása vezetett végül a bábolnai felkeléshez. (Később ismét egy Csáky, Miklós püspök az egyik első áldozata az 1514-es parasztháború bosszúinak.)

Az ország többi részétől csak az 1437-es Budai Nagy Antal féle felkelés után kezdett különbözni. Míg a korábbi, többszöri lázadások (1366, 1380, 1382, 1400, 1408, 1417, 1430, 1433, 1434, 1435) sikertelenek és szervezetlenek maradtak, az 1437-es eredményes harcai az erdélyi nemességet lépésekre késztették.[6] A kolozsmonostori konvent kedvezményei csak Erdélyre vonatkoztak, a kápolnai közgyűlésen létrejött három (rendi) nemzet szövetsége (unio trium natiorum) csak az erdélyi nemzetekre vonatkoztak (magyar, székely és szász). Az unio 1467-ben már szeparatista jellegű politikát folytatott, ekkor Szentgyörgyi János vajdának felajánlották Erdély független, hercegi koronáját.

Mohács előtt

Nemzetközi és belső helyzet, haderő

1505: Rákosi végzés – nem választanak idegen házból uralkodót és nem ismerik el a Jagello leányági örökösödést. Az országgyűlés már itt nyilván Szapolyai Jánosra gondolt. „… a politikai jogaiért küzdő köznemesség benne – az alulról jött család sarjában – találta meg eszményképét. Hívei az 1505. évi rákosi országgyűlésen Szapolyai királysága érdekében fogadták meg, hogy idegen uralkodót nem választanak.[7]” Dobzse Ulászló nem ratifikálta, ezért nem nevezzük törvénynek. Szapolyai apja, István Mátyás halálakor Bécs kormányzója, és a hagyomány szerint „ura halálhírére fölkapta hároméves fiacskáját, s felkiáltott: - Lennél csak idősebb, most királlyá tennélek.[8]”

Mégsem 1505-ben, hanem 1491-ben kezdődik az a politikai helyzet, ami végül a kettős királyválasztáshoz vezet. 1491, 1506, 1515: dinasztikus szerződések a Jagellók és a Habsburgok között. Az első alkalmával még nem volt gyermeke Ulászlónak, a másodikban a Hunyadi-vagyon akkori birtokosa, Brandenburgi György őrgróf játszotta a főszerepet, valamint Ulászló félelme Szapolyaitól. Az előző évi rákosi végzés felnyitotta a szemét arra, hogy magyar trónkövetelő is akadhat. A harmadiknak nyilván a Dózsa-féle háború adta az okát, valamint Ulászló és a lengyel Zsigmond király félelme Szapolyaitól. Az 1514-es események megerősítették Szapolyai tekintélyét, hiszen egyfelől eleve ellenezte a Bakócz-féle keresztes hadjáratot, másfelől oroszlánrészt vállalt a mozgalom leverésében és a megtorlásban. Ebben az 1513-ban Szendrő ostrománál kipróbált hadserege volt segítségére. „…Végül csak egyetlen ember tudott tőkét kovácsolni magának abból, ami 1514 nyarán történt: Szapolyai János. (…) Az igazi nyereség a hatalom visszaszerzése volt.[9]”

 A helyzet „… a közvéleményben azt a meggyőződést keltette, hogy a bajok forrását az utóbbiak (Jagellók) idegen származásában kell keresni, s hogy csak nemzeti király vethetne véget az anarchiának (…) Az ország leggazdagabb arisztokrata-családja, a Mátyás kegyéből alacsonyról felemelkedett Szapolyaiaké, élére állt a köznemesség mozgalmának, abban a reményben, hogy így egyik tagjának, János erdélyi vajdának szerezheti meg a trónt. (…) Ferdinándban a magyar köznemesség a németet, a magyarság elpusztítására törő idegent látta.[10]” Hogy ezt honnan látták, az rejtély, hiszen Ferdinánd eddig semmi jelét nem adta magyarellenességnek, és a későbbiekben sem ilyen célok vezérelték. Az ezen nézetet képviselők egy kényelmes nézőponton vannak, amelyből szemlélve minden gondot és problémát jól lehet magyarázni az idegen uralkodókkal, akik elnyomják a magyarokat és nem törődnek az ország érdekeivel. Elfeledkeznek arról, hogy az Árpádok alatt sem volt éppen kiegyensúlyozottnak nevezhető a magyar nemesség egymáshoz és a trónhoz való viszonya, éppenséggel a főurak állandó pártoskodásai és pártütései tették instabillá az országot minden alkalommal, amikor valamelyik erősebb kezű Árpádfi rendet próbált teremteni. Az ország egyik fénykora pedig Anjou Károly uralkodására esik (Lajost már nem említeném ebben az összefüggésben), és az Árpádokon kívüli egyetlen magyar származású Mátyást a kortársai ki nem állhatták. Magyarország sokszor vált instabil politikai képződménnyé, melyet legtöbbször nem az idegen uralkodók, hanem a magyar főurak okoztak. A török kor „nagy romlása” is jórészt nekik köszönhető.

(Kép: I. Ferdinánd [1503–1564])

Sajátságos nemzeti látásmód – amely valahol érthető, de nem nevezhető objektívnek – mondatja Makkaival: „A neofiták lelkesedésével tette föl életét a nagy célra: a németséget a fenyegető török veszedelemtől megvédeni (…) Ez az utódaira is átöröklődő koncepció volt, az állandó pénzzavarok és a katonai tehetetlenség mellett az oka annak, hogy a Habsburgok közel két évszázadon keresztül nem Magyarországot, hanem Magyarországon német tartományaikat védték.[11]” (A kérdés financiális és igazgatási viszonyairól itt írtam: https://laszlovszkyandras.blog.hu/2019/08/10/a_tehetetlen_habsburgok_es_ami_mogotte_van) Makkai sem lát semmi kivetnivalót abban, amikor Magyarország királyai hasonló módon jártak el a magyar határvidékeken. 1211-ben II. András a kun támadások hatására elnéptelenedett Barcaságban telepítette le a német lovagrendet. Annak 1225-ös kiutasítása után a szász és székely székek kiváltságolásával alakított ki határvédelmi körzeteket. IV. Béla alatt Teodorik dominikánus rendfőnök irányításával létrehozott milkói egyházmegye és a szörényi bánság szervezése ugyancsak ütközőterületek kialakítását szolgálta. De leginkább a Havasalföldön és Moldvában a magyar királyok által létrehozott vajdaságok története ugyanaz, mint a török-kori Magyarországé. 1330-ban Basarab Havasalföldön, 1359-ben Bogdan Moldvában önállósította magát, pedig ez utóbbi területéről Lackfi Endre székely ispán éppen csak 1352-ben űzte ki az utolsó tatárt. Ettől kezdve II. Lajosig a magyar királyok fő törekvése egy ütközőállam-zóna létrehozása volt, melynek bukásával Magyarország ugyanerre a sorsra jutott a Habsburgok alatt. Önmagában tehát a fenti idézet még nem minősít egyetlen uralkodót sem konkrét tettek felsorolása nélkül. Ez viszont mindig elmarad, mivel Ferdinándról igazán magyarellenes tettet nem lehet felemlíteni. Sőt ha valakik miatt nem volt képes a saját királyságát hatékonyan megvédeni, akkor azok a magyar urak voltak, akik a török hódoltság teljes ideje alatt többet törődtek birtokaik sarcolásával, új birtokok szerzésével, királyok és fejedelmek elleni ármánykodással, mint a törökkel. A törökellenes harcokat mindig csak azok szorgalmazták, akiknek birtokait bekebelezte a török, vagy annak közvetlen veszélye fenyegette.

Az országban az 1520-as években három önálló hadsereg létezett, amely már önmagában mutatja a feudális széttagoltságot, a belső helyzet ziláltságát és a királyi tekintély igen mély voltát: Báthori István temesi ispán, majd nádor, Frangepán Ferenc horvát bán és Szapolyai János erdélyi vajda is saját haderejével vívta csatáit. A királyi Magyarország a legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb 25-30 ezer fős hadsereg kiállítására volt képes, a három főúr magánhadserege nagy mértékben apasztotta a király által elérhető erőforrásokat. E három személy közül Szapolyaié volt a legnagyobb vagyon és haderő, aki már 1510-ben nyilvánvalóan a nemesség alternatív király-jelöltje volt. Ezzel a haderővel már 1515-ben a déli végeken portyázott, ekkor még közösen Báthori István temesi ispánnal. Célzata egyértelműen nem török-ellenes hadjárat indítása volt, hanem az 1515-ös Habsburg-Jagello dinasztikus szerződés aláásása, hiszen sikereik esetén annak végrehajtása nyilván felháborodást vált ki. „A Fugger bankház magyarországi megbízottja (…) ezt írta főnökének: ha a vajda győz Zsarnónál, »úgy a magyarok visszakövetelték volna Annát… és a vajdának adták volna, és semmi sem lett volna a szerződésből (…) ha sikerült volna neki győzelmet aratnia, ezzel a dicsőséggel eljutott volna az uralkodáshoz is, és megkapta volna a király leányát feleségül«.[12]”

Ulászló halála után a gyermek II. Lajos mellé Bornemissza János és Brandenburgi György kerültek gyámnak, így a Habsburg-orientáció nem szenvedett csorbát a kormányban. Ámde az ország vezetésének többi résztvevője inkább Szapolyai híve volt, ezért az 1514-1526 közötti időszak belpolitikailag instabil, a központi hatalom gyenge, az országgyűlés határozataiból és törvényeiből mindenki csak azt tartja be, amit jónak tart.

1521-től állandó török haderő állomásozott a Szerémségben. A Zsigmond által létrehozott déli végvárrendszer teljes megsemmisülése zajlott le néhány év alatt; Szabács, Nándorfehérvár és Zimony elvesztése. Az ország területi integritása már 1521-től sérült, a török megyényi területeket birtokolt. Mégsem ez az első törökökkel kapcsolatos hadi esemény Magyarországon: már az 1396-os nikápolyi kudarcot hamarosan követte az ütközőállam, Havasalföld felszámolása, majd a török-párti vajdák segítségével egyre gyakrabban portyáztak törökök Erdély területén. 1420-21-ben Hunyad megyét és a Barcaságot sarcolták, 1432-ben a szász városokat Brassó és Szeben kivételével. 1434-ben a fogarasi oláhok szövetkeztek a törökkel és 1438-ban a Vaskapunál török-oláh-rác hadsereg nyomult be Magyarországra. A déli határvédelem újjászervezése Ujlaki és Hunyadi – macsói és szörényi – bánok nevéhez fűződik, akik a temesi ispán és erdélyi vajda címekkel kapták ezt feladatul. Mátyás alatt egyetlen próbálkozás történt török részről, amelyet Báthori és Kinizsi a kenyérmezei csatában, 1479-ben hárítottak el.

Mohácstól a fejedelemségig

Mohács és közvetlen következményei

1526-ban létrejött, és 1529-ig létezett a cognaci liga, amely a Habsburgok ellenségeinek szövetsége, mindenekelőtt a Pápai Állam, a Francia Királyság és Velence részvételével. A liga a Habsburg-irányítású országok elszigetelését tűzte ki célul maga elé, amely célnak részeként szoros kapcsolatban álltak a török szultánnal. 1526. augusztus 29-én lezajlott a mohácsi csata. „Szulejmán szultán serege döntő vereséget mért Mohácsnál Magyarországra.[13]” A vereség kétségtelen tény. Hogy döntő lett volna? Eleinte nem úgy látszott. Az ország legnagyobb hadereje, Szapolyai Jánosé érintetlen maradt. A király meghalt? Előfordult már ilyen, de a várnai csatát sem nevezzük döntő vereségnek. A mohácsi csata hosszú távú következményei között mégis elő kell számlálni a török hódoltsági terület kiterjedését, polgárháborút és végeredményben az ország kettészakadását. Ennek azonban Mohács csak egy lépcsőfoka volt, nem is az első, és nem is az utolsó, még akkor is, ha az ország közvetlenül a mohácsi csata után katasztrófa-hangulatban volt.

A szerdai ütközet után csütörtökön érkezett a csata híre Budára. A királyné és kísérete, Burgio pápai követ és a németajkúak azonnal a menekülést választották, míg a magyarok többsége Szapolyaiban bízva helyben maradt.[14] A menekülési hullám annak hírére eszkalálódott, hogy Szapolyai napok múlva még mindig Szegednél vesztegelt. Végül összesen 50 katona maradt Buda védelmére! Szeptember 11-én a törökök birtokba vették Budát, mindenféle harc nélkül. Szeptember 22-ig átkeltek a Dunán Pest városába, így minden török katona elhagyta a budai várat – szintén kardcsapás nélkül, végül október 13-án az országból is eltávoztak. A közhiedelemmel ellentétben a mohácsi csatával semmi sem került oszmán kézre.

A mohácsi csata igazi megítéléséhez egyfajta mérleg segít hozzá: 1 király, 28 báró és 2 főpap (az utóbbi két méltóság alkotja a királyi tanácsot!), megyés ispánok nagy része. Ezzel az államvezetés legfelső- és középszintje szinte kihalt. Ez azonnali közigazgatási és államvezetési válságot okozott. Nemcsak a magyarországi Jagello-ház halt ki, hanem az uralkodóhoz hű felső nemesség is, akik érvényt szerezhettek volna a Habsburg-orientációnak, a dinasztikus szerződések életbe léptetésének. A Ferdinánd-párt kihalásos alapon kisebbségbe került.

Az országnak nyilván új uralkodó kellett a meghalt II. Lajos helyett. Az uralkodói legitimitást három módon lehetett megszerezni, amelyből az első, legfontosabb (successio) nyilván nem teljesülhetett, mivel Lajos gyermektelen volt. A denominatio, azaz kijelölés elve szerint Ferdinánd tarthatott igényt a magyar trónra, mivel a Jagello-Habsburg dinasztikus szerződések őt tették meg Lajos örökösévé. A magyar köznemesség egyáltalán nem támogatta a Habsburg-ház behívását – hivatkozva a törvényerőre nem emelkedő rákosi végzésre –, a főnemesség Habsburg-párti ága pedig gyakorlatilag kihalt. A rendek kihasználva az alkalmat, királyt akartak választani, gyakorolni az Aranybullákban rájuk testált electio jogát. Szapolyai János erdélyi vajda „lemaradt” Mohácsról, így ő rendelkezett az aktuálisan legszámottevőbb haderővel az országban, de egyébként is ő volt a köznemesség egyetlen jelöltje. Már november 1-jén bevonult a törökök által gazdátlanul hagyott budai várba. Eltemettette Lajost – legalábbis akire ráfogták, hogy Lajos, hiszen temetni kellett a koronázáshoz – majd Székesfehérvár felé vette útját.

A mohácsi csatát nem sokkal követően Tokajban gyűltek össze a rendek, és döntés született az országgyűlés összehívásáról. A gyűlés elnöke Szapolyai István, és nem volt jelen Báthori István nádor. Szapolyai hatáskör nélkül hívott össze országgyűlést Székesfehérvárra, mivel sem király, sem nádor nem volt, „csak” erdélyi vajda. Az országgyűlést viszont ez a két említett méltóság hívhatta volna össze. „… a magyar törvények szerint ugyanis a király halála esetén csak a nádor hívhatott össze királyválasztó országgyűlést.[15]” November 10-én az országgyűlés királlyá választotta Szapolyait, majd 11-én megkoronázták. A koronázást Podmaniczky István nyitrai püspök, mint rangidős főpap végezte. Szapolyai királysága látszólag rendben van: egyetlen súlyos legitimitási problémája, hogy az országgyűlés maga volt törvénytelen, ezért ő – dacára az országgyűlési határozatnak, a korona birtoklásának és a rangidős pap koronázásának – illegitim uralkodó. Ezt csak egy szabályosan, Báthori István nádor által összehívott országgyűlésen lehetett volna korrigálni.

A Báthori nádor által decemberben összehívott pozsonyi országgyűlésen azonban Szapolyai nem jelent meg, ahogy a rendek – főleg a középnemesség – sem. A városban tartózkodott az özvegy királyné, Habsburg Mária. A kisszámú főnemes Ferdinándot, Mária bátyját választotta magyar királynak. Az országgyűlés új törvényt hozott, melyben a királyválasztás jogát törvényesítették. A Makkai–Mócsy-féle Erdély története Ferdinándot teketória nélkül ellenkirálynak nevezi. Annyiban igaz ez az állítás, hogy Ferdinánd királyságának legitimációjához is hiányzott egy momentum – a korona, amely Szapolyainál volt –, de nem igaz abban, hogy Ferdinánd egy törvényes uralkodó ellenében lett volna király, mert ilyen nem volt. 1526. decemberétől az országnak két illegitim uralkodója volt!

Szapolyai kormányzása: királyi tanács nádor nélkül. Példátlan, hogy egy magyar királynak ne legyen nádora, talán arra vezethető vissza, hogy új nádor kinevezése nyílt szakítást jelentett volna a törvényes Báthori nádorral. Uralkodását birtokadományozásokkal kezdte. 1527. évi budai országgyűlés – vagyondézsma, általános adókötelezettség. A terhek kivetése a török fenyegetés miatt történt, de sosem szedték be. 1527 tavaszán Szapolyai és Ferdinánd az olmützi szerződésben kölcsönösen elismerik az egymás uralma alatt álló területeket, de a megállapodás értelmében Szapolyai területei annak halála után Ferdinándra szállnak. Szapolyai házasságot tervezett Habsburg Máriával, melynek révén Habsburg rokonságba kerülne, és még közelebb lenne az önálló, igazi királysághoz.

Ferdinánd és János – két király, egy ország

V. Károly 1527. május 6-án elfoglalta Rómát, ami a VII. Kelemen által létrehozott cognaci liga vereségét és a Habsburgok viszonylagos presztízsnövekedését jelentette. A ligának nem sikerült a Német-Római Birodalmat elszigetelni és többfrontos háborúra késztetni. Még két évig fennállt ugyan a szövetség, de érdemi beavatkozásra többé nem volt képes. Szapolyai 1527. július 2-án csatlakozott a már de facto megvert cognaci ligához, és ezzel természetesen kénytelen egyfajta török orientációt is felvenni, és letenni Habsburgokkal kapcsolatos bármely tervéről. 1527. júliusában – nyilvánvalóan János király külpolitikai akciója nyomán – német birodalmi sereg hadjárata indult Magyarországon. Budát augusztusban foglalta el V. Károly. Eközben „Szapolyai János magatehetetlen bénultságában trónolt a budai várban (…) Buda várában és városában hallgatag elmével csodálkoztak János királyon, hogy tőle semmi megmozdulást nem lát a néptömeg (…) A székvárosát és országát nem védelmező király[16]” augusztus 15-én tényleges ostrom nélkül menekült el Budáról, egészen Tokajig hátrált. Itt vereséget szenvedett a 3000 landsknecht, 1300 könnyűgyalogos és 1000 lovas erejű seregtől szeptember 27-én. Debrecenbe, majd Erdélybe menekült, később Lengyelországba, miután a brassói népgyűlés és a marosvásárhelyi gyűlés is Ferdinánd mellett voksolt.

Az olmützi szerződés és a magyarországi német hadjárat alatt tanúsított viselkedése miatt a tekintélye összeomlott, még Perényi Péter koronaőr, a Szapolyai által kinevezett erdélyi vajda (1526-29) is elhagyta, aki magával vitte Ferdinándhoz a koronát. 1527. októberében már Ferdinánd tartott Budán országgyűlést, ahol kimondták Szapolyai alkalmatlanságát, rendeleteit eltörölték, majd november 3-án – mivel a Habsburg már teljes mértékben eleget tett minden feltételnek, amely számára a királysághoz kellett – megkoronázták. Ettől fogva az országnak egy legitim (Ferdinánd) és egy illegitim (János) királya volt.

Bethlen Elek és Apafi Miklós szintén távoztak Szapolyai táborából. A hívek nem az általában emlegetett ok miatt hagyták el Szapolyait – miszerint Ferdinánd nagyobb lehetőségekkel bírt a törökellenes küzdelmekhez –, hanem azért, mert belátták János király politikusi alkalmatlanságát, illetve elismerték a Habsburgot jogos uralkodónak. Már csak azért is, mert a törökök kivonultak az országból, a Szerémségen kívül más magyar területet nem birtokoltak, és nem is tűntek komoly ellenfélnek. Ezidőben nem a török veszedelem volt a főúri pártok legfőbb gondja, hanem a trón körüli viszályok és a polgárháború. Szapolyai kezén gyakorlatilag csak Fogaras vára maradt, melyet a következő tavaszig Tomori Miklós védett.

Tehát 1527 novemberétől 1528 májusáig a Magyar Királyság területileg gyakorlatilag sértetlen, egy uralkodó irányította, akivel szemben az országban nem tartózkodó ellenkirály lépett fel. E pillanatban lett volna meg a lehetőség az oszmán fenyegetéssel szembenézni.

„Az adott politikai helyzetben, amikor egyik kínálkozó párt sem ígérhetett orvoslást az ország súlyos betegségére, a megbízhatatlanság, a kétkulacsosság aligha mondható meglepőnek. Jól tükrözi a kilátástalanság érzésének általánosulását a két tábor ideológiájának kialakulatlansága…[17]” Az ország legsúlyosabb betegsége azonban nem a török volt, a gyógyítás módja pedig az lett volna, ha egyetlen legitim uralkodója van az országnak. A két uralkodó és a török veszély nem maga a betegség, hanem annak csak a tünete: a kór a főnemesség és a középnemesség teljes egyet nem értése.

A „kialakulatlanság” pedig Szapolyait is jellemzi, aki ekkor, I. Ferenc tanácsára kezd Szulejmánnal tárgyalni. A francia uralkodónak nem voltak aggályai e kérdésben, hiszen egyrészt korábban is kvázi-szövetségesi viszonyban volt Szulejmánnal, másrészt pedig Franciaországot Magyarország és a Német-Római Birodalom is elválasztotta az Oszmán Birodalomtól. Szulejmán természetesen kapott az alkalmon, hogy saját határvidékén tovább szíthatja a polgárháborús helyzetet és támogathat egy ellenkirályt, ezért 1528. január 27-én[18] nyélbe ütötték az isztambuli szerződést, mely tartalma szerint véd- és dacszövetség. Szapolyai 1528-as hadjáratai a polgárháború eszkalációját jelentik: tavasszal vereség (március 8. Szina), ősszel sárospataki győzelem. A két időpont között Szapolyai támogatottsága alapvetően megváltozott, melyet alkamasint Johann von Katzianer zsoldosvezér csapatainak erdélyi dúlása okozott. Az erdélyi szászok és magyarok külön is egymásnak estek, pártállástól függetlenül, csak etnikai alapon. „A gyűlölködés kölcsönös volt, a szászok »magyar farkasokat«, a magyarok »germán bestiákat« emlegettek.[19]”

Szapolyai a városi polgárságot, a mezővárosok parasztpolgárait és a jobbágyokat igyekezett megnyerni magának, bár az 1514-ben megszüntetett szabad költözködési jogot csak 1536-ban állította helyre. „A cívisek valóban kivívott rokonszenve s nyilván igénybe vett anyagi támogatása azonban nem helyettesíthette az elveszett hatalmi eszközöket. János király országrészében leplezetlenül visszatért a nagybirtok Mohács előtt már oly sok bajt okozó uralma. Török Bálint Veszprémben és Somogyban, Perényi Péter Baranyában és Zemplénben, Czibak Imre míg élt (1534-ig) Biharban, Werbőczy István Tolnában és Nógrádban, Maylád vajda (1534-40) Fogarasban és környékén, Petrovics Péter Temesben, a Kosztkák, Podmaniczkyak, Bebekek, Ráskayak más földeken uralkodtak, a király nevében, de jobbára saját tetszésük szerint.[20]” A jobbágyok és a parasztpolgárok viszont még nem felejtették el Szapolyai 1514-es tevékenységét…

1529: május 10-től török hadjárat. E török hadjárat hatására Rares Péter moldvai vajda – aki eddig Ferdinánd híveként dúlta Erdélyt – Szapolyai mellé állt. A Török Bálint temesi ispán vezetésével megérkező német haderőt június 22-én súlyos vereség érte a barcasági Földvárnál, melynek hatására a beérkező Szapolyai-haddal – melyet Báthori István[21] és Kun Kocsárd[22] vezetett – már fel sem vették a harcot, hanem ütközet nélkül feloszlottak. Szapolyai ekkor adományozta Rares Péternek Beszterce vidékét. Rares Beszterce ellen vonult, mert azok vonakodtak neki alávetni magukat, s egészen 1530. júliusáig kitartottak ellene, amikor Rares feladta az ostromot.

1530: augusztus 18: „mohácsi kézcsók”, ettől kezdve Szapolyai vazallus-királysága. Előzmény: augusztus 3: cambrai béke I. Ferenc és V. Károly között; a cognaci liga megszűnt, a Német-Római Birodalom déli és nyugati határai biztosítva vannak. Ennek ellenére az 1529-1536 közötti időszakra az jellemző, hogy Ferdinánd az erdélyi híveinek semmilyen formában nem nyújtott segítséget, azok kizárólag saját erejükből álltak ellen Jánosnak. A közvetlen török fenyegetés egyre több főurat késztetett Ferdinánd elhagyására, utolsóként a nagybirtokosok közül Majláth[23] István 1532 elején pártolt át. Őszzel német hadjárat indult Szapolyai ellen. Október 31-től december 20-ig eredmény nélkül ostromolták Budát. Decembertől Ferdinánd V. Károly társuralkodója lett, vagyis német király. Ennek a lépésnek oka az, hogy megalakult a schmalkaldeni szövetség V. Károly ellen a protestáns fejedelmek között. Erre válaszul karácsonykor Szapolyai Aloisio (Lodovico) Grittit nevezte ki kormányzóvá. 1531. január 21-én Ferdinánd és Szapolyai fegyverszünetet kötött.

1531: szeptember 8-án Buda elfoglalása: a korona visszakerült Szapolyaihoz. Az ostrom gyors befejezéséhez nagy mértékben hozzájárult a zsoldosok pánikja, akik elfogadták a török által hirdetett fegyverletételi ajánlatot. A Nádasdy Tamás által irányított védelem a mindössze 900 főnyi védősereg ellenére – egészen addig – jól működött.[24] Szeptember 22-én a török sereg már Bécset ostromolta, egészen október 15-ig, amikor a hadászati szezon végével a hadjáratnak is véget kellett vetni. Eközben Budán maradt Gritti – Ibráhim nagyvezír bizalmasa – és 3000 (vagy 8000) janicsár. December 21-én VII. Kelemen kiátkozta Szapolyait török kapcsolatai miatt. Ekkor már nem számított, hogy a cognaci ligában maga a pápa is kvázi-szövetségese volt Szulejmánnak.

1532: május 8-án Báthori István hívására Pozsonyban országgyűlés jött össze, a nádor azonban aznap meghalt, új nádor nincs, az országgyűlés érdemi tevékenység nélkül feloszlott. Buda ostromának bosszúhadjárata Kőszeg alatt megakadt, kérdés azonban, hogy a Jurisics Miklós vezette 800 katona volt-e az oka, vagy a Bécs alatt összegyűlt birodalmi hadsereg, amely számosságát tekintve messze meghaladta a Bécs védelméhez elengedhetetlenül szükséges erőt. December 30-án Ferdinánd és Szapolyai újra fegyverszünetet kötött.

A török-perzsa háborúkkal lefoglalt Szulejmán is békét kötött Ferdinánddal 1533. június 22-én. A béke két fő aktusa: 1. Szulejmán gyermekeivé fogadja Ferdinándot és Máriát, 2. kimondja, hogy Ferdinánd jogosan birtokolja az általa ellenőrzött területeket. Ezeket Grittinek kell kijelölni. Gritti viszont átállt Ferdinándhoz, majd 1534. szeptember 29-én Medgyesen meggyilkolták. Az ellene kitört lázadásnak Czibak Imre váradi püspök meggyilkolása volt a közvetlen indoka, azonban köpönyegforgatása és a sokak által felemlegetett kivagyisága és gőgös pöffeszkedése is nagy szerepet játszott ebben. Gritti haddal vonult Erdélybe, ahol Patócsy Ferenc[25] népfelkelést hirdetett ellene. A felkelő sereg élére Kun Kocsárd állt, melyhez csatlakozott a Gritti által segítségül hívott, de átpártoló Rares Péter vajda. Szapolyai a maga állította csapdába beleesett: Gritti a töröknek volt szívügye, országának viszont Czibak. A legegyszerűbb megoldást választotta: egyik oldalon sem avatkozott be. A Porta vizsgálatát Junisz bég vezette, aki Szapolyai bűnösségét állapította meg. János király másfél évig ingó trónon ült, mindenki arra számított, hogy kiesett Szulejmán kegyeiből. Végül 1536. március 15-e – amikor Szulejmán vezírje, és Gritti tulajdonképpeni főnöke Ibráhim kegyvesztett lett – megmentette. Ezidő alatt Szapolyai V. Károlynál már a saját lemondásáról tárgyalt. Erre már 1536. januárjában került sor. Ez a nápolyi egyezmény, melyben Szapolyai hajlandó lemondani a trónról három feltétellel. 1. a királyi cím megőrzése. 2. kárpótlás a királyi területeken fekvő családi birtokai után. 3. Habsburg hercegnővel kötendő házassága.

Fráter György korszaka

Czibak Imre Gritti általi lemészárlása megnyitotta az utat egy másik kalandor felemelkedése és politikai karrierje előtt. Ez György „barát” volt, aki megörökölte a váradi püspöki széket. Utyeszen(ov)ics György, akit Martinuzzinak is neveznek, de legtöbbször Fráter Györgyként emlegetik, az elkövetkező időszak legfontosabb, legbefolyásosabb politikusává nőtte ki magát, és kifejezetten történelemformáló erő lett.

III. Pál 1534 decemberében feloldotta Szapolyai kiátkozását a török elleni nemzetközi összefogás jegyében. Szapolyai ekkor lazítani igyekezett a török függőségen, és egyben a selyemzsinórt is szerette volna elkerülni, ezért hajlandó volt némi törökellenes szervezkedésre. 1535 őszén a régóta ostromolt Szeben is a fennhatósága alá került, így Erdélyben hegemónná vált.

1536-38-ban azonban az újabb francia-német háború megint megváltoztatta a Habsburg-helyzetet. A nápolyi egyezmény emiatt nem válhatott valóra, mivel V. Károly már nem tehette meg, hogy haderőt von el a nyugati hadszíntérről Magyarország megszállása miatt. Szulejmán és Szapolyai kapcsolatai rendeződtek 1536 folyamán, mint fentebb már említettem, Ibráhim márciusi kegyvesztése együtt járt a Gritti-ügy ejtésével.

Szulejmán újabb hadjárata menetrendszerűen érkezett a következő évben. 1537-ben a felvidéki német hadjárat Tokajnál elakadt, majd október 9: garai csata – török győzelem. Hans Katzianer negyvenezer fős serege alulmaradt a szendrői és boszniai bégek seregével szemben. Jelentős vereség volt, ami egy időre meghatározta Ferdinánd mozgásterét. Mindezek mellett le kell szögezni a tényt: a törökkel lepaktáló János király mellett Ferdinánd volt a török-ellenes háború egyetlen letéteményese, de egyszerre a polgárháborút és a török harcokat nem bírta, nem bírhatta. Azt vetették a szemére, hogy nem harcol a törökkel, miközben minden törökellenes akciójában magyar csapatok akadályozták, osztották meg erőit és gyengítették pozícióit.

1537 végére mindkét fél támogató nélkül maradt. 1538. február 24: titkos váradi egyezmény – egy ország, két király. Ezt a megállapodást már Fráter György hozta tető alá. A két fél kölcsönösen elismeri egymást királynak, ám az ország egységét minden körülmények között fenntartják. Az ország jövőbeni sorsára vonatkozóan: 1. a Korona Szapolyai halála után Ferdinándra száll (még akkor is, ha Szapolyainak fiúgyermeke születik), 2. a trón csak V. Károly és Ferdinánd örököseinek gyermektelensége esetén kerülhet vissza Szapolyai utódaihoz. Az egyezményt 1538. november 22-én, Toledóban V. Károly ratifikálta.

„Ebbe a békekötésbe mindkét tábor kizárólag azért egyezett bele, mert az konkrét ígéretet tett az ország egyesítésére. Csak igen kevesen voltak, akik gyanakodni mertek, őszinte volt-e I. János a váradi béke aláírásakor? Van-e értéke egy olyan megállapodásnak, melyben az egyik fél olyan országot kínál fel a másiknak, mellyel nem rendelkezik szabadon: a másik pedig nem létező hercegséget kínál föl érte cserébe?[26]” Sosem derül fény arra, hogy János király mennyire gondolta komolyan az ígéretét, az azonban bizonyos, hogy főemberei egy része egyáltalán nem. A másik probléma a fenti idézetben: az országot egyáltalán nem kellett egyesíteni: egyben volt az, csak két királlyal megáldva (melyből az egyik mindenképp illegitim). Az idézet szerzője egy oldallal alább ezt írja Balassa Imre és Majláth István összeesküvéséről: „ki akarták szakítani Erdélyt a Magyar Királyság területeiből, ezáltal függetleníteni azt a török háború növekvő veszélyeitől.[27]” Ha lehetett volna „kiszakítani”, akkor az nyilván még egyben volt.

(Kép: 1540-es évek eleje[28])

Ferdinánd 1540. október 21-től újra próbálkozott Buda vívásával, de Leonhard Vels serege novemberben dolgavégezetlenül távozott. „Buda védelmét Török Bálint, a csecsemőkirály gyámja s a magyar hadak főparancsnoka szervezi. Jól összeválogatott 4 ezernyi hadinépe van: ezer-ezer magyar és rác lovas, valamint kétezer gyalogos.[29]” A hadjárat eredménye német részről Esztergom, Visegrád, Vác és Pest városok elfoglalása volt.

Szapolyai Habsburg-házasságának reménye megszűnt a váradi egyezménnyel. Feleségül kérte Öreg Zsigmond lengyel király leányát, a nála 32 évvel fiatalabb, éppen húsz éves Izabellát. Az esküvő 1539. március 2-án vagy január 31-én[31] volt. 1540. július 7-én megszületett Szapolyai István[32]. Szapolyai 10 (vagy 14) nap múlva meghalt, a gyerek gyámjai Török Bálint, Petrovics Péter és Fráter György lettek. Szapolyai hívei három álláspontot foglalnak el: 1. a váradi egyezmény végrehajtása, 2. a váradi egyezményt csak akkor kell betartani, ha Ferdinánd erővel jön Magyarországra, 3. Szapolyai végakarata a döntő. Ez utóbbi álláspontot Fráter György képviselte, aki Szulejmántól kérte a gyermek pozíciójának (királyságának) megerősítését. Ugyanakkor – a fejlemények tükrében – könnyen elképzelhető, hogy Szapolyai végakarata nem egészen az volt, mint amit Fráter György állított. A rákosmezei országgyűlés szeptember 13-án királlyá választotta a kéthónapos csecsemő Szapolyai Istvánt, II. János néven. Uralkodói címe rex electus, non coronatus, amely az országgyűlés királyválasztó jogából eredő legitimitást hangsúlyozza a Szentkorona-elv ellenében. A rákosi országgyűlés azonban éppoly szabálytalan volt, mint az 1526-os székesfehérvári, ugyanazon okból. Mivel Szapolyai nem volt legitim király, országos hatáskörű nádort sem nevezhetett ki. Werbőczy Istvánnak – legyen bármily nagy jogtudós – nem volt joga országgyűlést összehívni. Ezenkívül a váradi egyezmény is világos és egyértelmű, ezért az országgyűlésnek hatásköre sem lett volna új uralkodót kinevezni. A gyermek Istvánt II. János néven kenték királlyá, amellyel nyilvánvalóan Szapolyai uralkodásának folytatólagosságára céloztak.

Ferdinánd a rákosmezei királyválasztás miatt mutatta be Szulejmánnak a titkos váradi egyezményt, amellyel a Szapolyai-hívek megbízhatatlanságát igazolta a Porta felé, majd 1540 késő őszén és telén, valamint 1541 kora tavaszán hadjáratokat vezetett II. János országrésze ellen. A törökök küldötte, Szinán csausz 1540. szeptember végén Majláth Istvánt ismerte el fejedelemnek. Ezt a döntést az erdélyi rendek azért nem fogadták el, mert ez szentesítette volna Magyarország kettészakadását (vagyis a korabeli emberek szemében is még mindig egyben volt!). Majláth ekkor Ferdinánd oldalára állt. Ferdinánd Majláth megsegítésére Nádasdy Ferencet és Horváth Gáspárt küldte, akik együttesen Dél-Erdélyt II. János ellen fordították. Északon „Bebek Imre, Izabella kormányának megbízottja sikerrel tartotta össze az ellenpártot”[33]. Ezzel 1540. év vége a polgárháború újabb kulminálásához vezetett, amikor azonban már nemcsak a Ferdinánd kontra II. János pártok esetek egymásnak, de sok nagyúr pártállásra tekintet nélkül, sőt a pártok közti állásfoglalás nélkül fosztogatta mások birtokait – így például Balassa Imre erdélyi főkapitány, vagy annak testvére, Balassa Menyhért, honti és barsi főispán[34]. Bornemissza Boldizsár – a ki nem nevezett erdélyi főkapitány – és Majláth István 1541. januárjában kötöttek békét, bár fegyvernyugvás nem volt. Májusban Szulejmán már határozottan utasította az erdélyi vezetést, hogy II. Jánost fogadják el uruknak, ellenkező esetben a török haderő is, és az oláh vajdák is Erdélyre törnek. Majláth Istvánt végül Rares Péter fogta el, s adta át a Portának, és Majláth élete végéig a Héttoronyban raboskodott eztán.

Budát 1541. augusztus 29-én foglalták el a törökök. Mivel Pest az előző év őszi hadjárat óta Ferdinánd kezén volt, Buda pedig II. Jánosén, érdekes hadihelyzet alakult ki. A törökök Pestet ostromolták márciustól, miközben Budáról tűzfedezetet biztosítottak nekik. Fráter György személyesen vezetett rohamokat vegyes magyar-rác-török kontingenssel április első három napján. Majdnem bejutottak, mikor április 4-én a török hadsereg egyszer csak szedte a sátorfáját és továbbállt.

Május harmadikán megérkezett Roggendorf Óbudára, és ostrom alá vette a II. János erői által védett Budát – ezúttal Pest támogatásával. Fráter Györgyöt 1541. júniusában nyíltan törökbérencnek nevezték a városi tanácsban. Ekkor érkezett a szultán levele, melyben kitartásra buzdított, mondván, hogy a felmentő sereg úton van már. Roggendorf az ennek hatására kialakult puccs kudarca után gyakorlatilag abbahagyta az ostromot, és a blokádra tért át.

Roggendorf ostromló hada teljesen felmorzsolódott a török „felmentő sereg” megérkezéséig Török Bálint csapatai és a várból kitámadó védők szorításában, dacára annak, hogy erős sáncművekkel védték állásaikat. A törökök elvileg II. János megsegítésére érkeztek, mégis foglalás lett belőle. Itt is megemlíthető, hogy Roggendorf admirális és Perényi Péter Habsburg csapatai egyesülve Török Bálint és Petrovics Péter seregével, akár eredményesen vehette volna fel a harcot a török haderővel. Ehelyett a Szapolyai hívek először legyűrték a magyar-német seregeket (török segítséggel), majd sopánkodtak, hogy nincs elég haderő a török ellen, és a behódolást választották.

„A török hódító szándéka, veszedelmes volta 1541-ben újra bebizonyosodott – de ugyanakkor az is, hogy a Habsburgok ereje csekély, komoly hadműveletekre Magyarországon nem képesek.[35]” A fentiek alapján talán az is világos, hogy miért. Eltekintve a Német-római Birodalom nyugati és déli helyzetétől, itt nemcsak a törökkel, de a magyarokkal is küzdeni kellett ahhoz, hogy a magyar óhajt teljesíthessék.

Augusztus 31-én Szulejmán felosztotta a Szapolyai-hívek által uralt magyar területeket – vagyis hegemónként viselkedett, nem szövetségesként: Izabella és II. János az Erdélyi Vajdaságot, Fráter György a Tiszántúlt, Petrovics Péter a Temesvidéket kapja. (Török Bálint már fogságban volt, Werbőczyt Budán megmérgezték). Fráter György ekkor még átadta volna az országot Ferdinándnak, feltéve hogy az megfelelő haderővel megjelenik Magyarországon – ez viszont az augusztusi fejlemények után elég valószínűtlen volt. Ez az első jele a majdani „független” Erdélynek: a kiosztott területek gyakorlatilag Erdélyt és a később pontosított Partiumot fogják le, vagyis a későbbi fejdelemséget. Eddig kínosan ügyeltek a felek arra, hogy az ország egységét fenntartsák a polgárháború ellenére, de most a ténylegesen birtokolt területek egy harmadik fél által elismert territóriummá váltak. (Lásd a térképen.)

Október 18-ám országgyűlés volt Debrecenben, melyet Fráter György hívott össze. Itt a török protektorátus alatt uralkodó II. János királyságát próbálta elfogadtatni, és részére önálló államszervezetet létrehozni. A szuverén keleti Magyarország gondolata ekkor fogalmazódott meg elsőként. Az országgyűlésen csak az erdélyi három nemzet és a tiszántúli nemesség vett részt.

December 29-én gyalui egyezményt újfent Fráter György hozta tető alá – az ország egésze Ferdinándot illeti, ha II. János a Ferdinánd-párti országrészben maradó Szapolyai család birtokai után birtok- és vagyonkárpótlást kap (Szepes és tartozékai), valamint Ferdinánd részt vállal a török-ellenes küzdelemből. Ettől függetlenül 1542. január 20-án a marosvásárhelyi gyűlésen megint azt hirdette, hogy II. János kormányzójaként a szultán akaratát hajtja végre, mire a gyűlés megszavazta a török fennhatóságot és Martinuzzi helytartói kinevezését. Statileo János erdélyi püspök halála is kapóra jött, Fráter teljesen magától értetődő módon vette kezelésbe a püspöki uradalmakat, és egy ideig új erdélyi püspököt nem is neveztek ki.[36] 1544-ig a birtokgyarapítás elsődleges céljai között szerepel: Nagylak, Csanád, Kisvárda erőszakkal került a birtokába, majd Drágffy Gáspár vagyonára is rátette a kezét, mint a kiskorú gyermek gyámja (Tasnád, Erdőd, Valkó). Fráter Györgyöt a szakma általában pozitívan értékeli, ezzel szemben az 1541-42 időszakban többször váltott pártállást, mint fehérneműt, és a vagyongyarapításon túl csak arra ügyelt, hogy mind Ferdinánd, mind Szulejmán a saját emberének tartsa. Rossz nyelvek szerint Török Bálint isztambuli fogsága is az ő műve. Ezt megerősíteni látszik, hogy a törökök Török Bálinton kívül egyetlen másik főurat sem börtönöztek be, elfogásának és fogva tartásának oka tulajdonképpen máig is rejtély.

1542 tavaszán meg is indult az eredetileg Martinuzzi által inspirált birodalmi sereg hadjárata – miközben a tordai gyűlés már az önálló Erdély államhatalmi szerveit és közigazgatását rendezte török függőségben. Ekkor Fráter újra felvette a kapcsolatot Ferdinánddal. Szeptember 28 – október 8: Buda sikertelen ostroma. Fráter György csak a besztercebányai országgyűlésen jelentette be a gyalui egyezményt. Ennek hatására az országgyűlés most Ferdinánd mellett voksolt. Az „ördöngös barát” politikai hátterét, és addigi hintapolitikájának eredményességét jól mutatja, hogy Ferdinánd is őt bízta meg Erdély kormányzásával.

A törökök az 1542. évi hadjárat megtorlásául 1543-ban, Szulejmán személyes vezetésével indítanak hadjáratot. Ennek esik áldozatul Pécs, Siklós, Valkó, Székesfehérvár, Tata, Esztergom. A török hadjárat hírére (vagy a Porta utasítására) Rares Péter vajda is betört Erdélybe, ahonnan Fráter György hadereje kiszorította. Besztercei győzelme után megújították a kápolnai uniót. A törökök Esztergom és Visegrád elfoglalásával már fizikailag is éket vertek a két országrész közé, szinte lehetetlenné téve a közlekedést – főleg a hadsereg kelet-nyugati irányú mozgását. Az egyetlen hadiút a két országrész között a Vág völgye maradt. Vélhetően ezért – és stabilizálódó erdélyi helyzete okán – az 1542. december 20-i tordai országgyűlésen Fráter György hivatalosan is szakított Ferdinánddal. A gyalui egyezményt felmondták és megszavazták a török adót. Közvetlen okként azt jelölte meg, hogy így kerüli el a török bosszúhadjáratot. Az 1544-es országgyűlés Martinuzzit Izabella királynő akarata ellenére főbírói címmel és kormányzói jogkörökkel ruházta fel. Fráter György ebben az időben már teljesen kiszorította a politikából az özvegy anyakirálynét.

1544-ben már nem a török főerő, hanem az itt állomásozó katonaság folytatta a hódítást: Ozora, Simontornya, Visegrád, Nógrád, Hatvan. Ennek elsődleges oka a török-perzsa háború, Szulejmán a főerőket máshol foglalkoztatta. Hogy Ferdinánd sem tudott hathatósan védekezni a csekély erejű török dúlás ellen, annak pedig a schmalkaldeni háború volt az oka és a magyar polgárháborús helyzet – 1545. november 10-én 15 éves fegyverszüneti egyezményt kötöttek a Habsburgok és a szultán Drinápolyban.

Az 1545. esztendő Martinuzzi hatalma és tekintélye csorbulásának éve. Az 1545. április 24-i tordai országgyűlés már Izabella és Fráter György vetélkedésének jegyében zajlott, minek hatására az országgyűlés nem választotta újra kormányzónak az utóbbit. Véglegesítették a nyugati országrésszel és Ferdinánddal történő szakításukat (amely Fráter politikájának ellenkezője), miszerint „megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, melyeket eddig legalább elvben meghagytak neki: a birtokadományozás és a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogát. János Zsigmondot mint II. János magyar királyt ismerték el uruknak, s megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson fönn külső hatalmakkal, beleértve Pozsonyt és Bécset.[37]” Az 1546-os kolozsvári országgyűlés már Fráter teljeskörű elszámoltatását követelte. Erre már csak azért is sor került, mert a Porta újabb területeket (Becse, Becskerek) követelt, és ezt Fráter törökbarát politikájának tudták be. A barátot csak az mentette meg a bukástól, hogy Izabella ígéretet kapott tőle a politikai életbe bevonásra.

Első drinápolyi (vagy sztambuli) béke (1547. június 19.) ötéves hatállyal, melyben

- mindkét fél elismeri a másik jogát az általa birtokolt országrészre (az Erdélyi Fejedelemség nem kerül szóba, sőt a Porta kifejezetten nem vonatkoztatja azt a keleti országrészre)

- Ferdinánd 30 000 arany éves adót vállal országrészéért (honorarium munus)

1547. március 31-én meghalt I. Ferenc francia király, amivel véget ért a francia-német háború. Április 24-én V. Károly Mühlbergnél legyőzte a protestáns fejdelmeket, sőt meghalt Hesseni Fülöp herceg is, akinek halálával a schmalkaldeni háború is befejeződött. A Német-Római Birodalom mentesült a fenyegetésektől, ezért a drinápolyi béke óriási felháborodást váltott ki a magyar társadalomban. Fráter György a kialakuló hatalmi vákuumot arra igyekezett kihasználni, hogy az országot ismét Ferdinánd jogara alatt egyesítse. Izabella is valami hasonlót tervezett, de Fráter mellőzésével vette fel a kapcsolatot Béccsel. Évek teltek el már a Martinuzzi kontra Izabella párharccal, miközben egyre világosabb lett az előbbinek célja: II. János anyagi kárpótlásával Izabella eltűnne a színről, Ferdinánd pedig úgy lenne az egyesített Magyarország királya, hogy közben ő maradjon Erdély élén. Az 1549-es nyírbátori egyezmény pontosan ezt a célt szolgálta. Tulajdonképpen nem más, mint a gyalui egyezmény megismétlése (a keleti országrészt megkapja Ferdinánd, feltétel elégséges török-ellenes haderő és II. János anyagi kárpótlása). Ezt kiegészíti az, hogy immár Izabella kárpótlásáról is rendelkezni kellett, valamint Fráter most már az esztergomi érseki címre és bíborosi kalapra is ácsingózott.

Izabella pártja erre a törökökhöz fordult. Kiszolgáltatták Szulejmánnak az egyezmény szövegét, és engedélyt kértek II. János koronázására. 1550-ben már Fráter György fejét követelte a Porta, miközben Erdély irányítását Izabellára és Petrovicsra bízta. Az oláh vajdák és Kászim budai pasa együttes erővel vonultak fel az ítéletet végrehajtani. Martinuzzi felkelést hirdetett a török ellen: „a székelyek kiverték a moldvai vajdát, Kendi János pedig a vöröstornyi szoroson benyomuló havaselveieket. Török Bálint fia, az apja sorsáért bosszút lihegő János Khászim előhadát szórta szét, míg Várad vitéz kapitánya Varkocs Tamás Petrovicsot otthonában támadta meg.[38]” (Török János és Kendi János Kendi Annán keresztül sógorságban voltak.)

1551 januárjában megérkezett a török engedély (atnáne vagy ahdname), de némiképp elkésett, mert a török-oláh támadás elhárítása után 1551. tavaszán Ferdinánd hadserege Giovanni Battista Castaldo vezetésével jelent meg Erdélyben, nyilvánvalóan a Fráter Györggyel kötött egyezség realizálására.

Izabella ezúttal hiába kért török támogatást. Meg kellett elégednie azzal, hogy életbe lépett Fráter György és Ferdinánd nyírbátori egyezménye: II. János a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségét kapta a címmel együtt, ezen kívül 100 000 forintot és éves apanázst 15 000 aranyforint értékben. 1551. július 19-én aláírták a gyulafehérvári egyezményt, melynek alapján 21-én Izabella átadta Ferdinándnak a koronát. 26-án, a kolozsvári országgyűlésen lemondott és Lengyelországba távozott, sőt az erdélyi rendekkel együtt felesküdött Ferdinánd hűségére. Martinuzzi Báthori Andrással együtt erdélyi vajda lett. Ezzel az országnak 1526 óta először 1551-ben egy királya volt, még ha területileg csonka is – vagyis Fráter György célkitűzése megvalósult.

 A török válasz nem késett, és ha nem is a főerők, de Szokollu Mehmed beglerbég vezetésével erős hadsereg indult Erdély felé. Castaldo 7000 főnyi zsoldosa korántsem volt elegendő ellenerő. Martinuzzi ezúttal is tanúbizonyságát tette kivételes politikusi képességeinek: a beglerbéggel elhitette, hogy ő Ferdinánd ellenében maradt Erdély ura, ezenkívül hajlandó volt II. János esedékes adóit megfizetni. A Portának ez elegendő volt. A beglerbég viszont Csanád és Lippa elfoglalása után Temesvárt kezdte ostromolni, mire Fráter Györgynek színt kellett vallania.

Legalábbis úgy tűnt, de ekkor is a hintapolitikát folytatta: a Lippánál összegyűlt magyar-osztrák hadak hadtápját akadályozta, miközben a várost védő pasát kitartásra bíztatta. „Castaldo még a lippai hadjárat előtt felhatalmazást kért Ferdinándtól, hogy a barát esetleges árulását a legmesszebbmenő ellenintézkedésekkel megakadályozhassa, s miután ehhez Ferdinánd hozzájárult, Csanád feladása, Pallavicini Erdélybe vonulásának halasztása s főleg a lippai események elég okot látszottak szolgáltatni arra, hogy (…) rászánhassa magát a legvégsőkre: a barát meggyilkolására.[40]” Makkai László fontosnak tartotta a „látszottak” szó beiktatását, és ez egyfajta vélemény-nyilvánítás. Így megkockáztatom a saját véleményemet: én kihagytam volna a látszólagosságra utaló jelzőt. Fráter Martinuzzi Utyeszen(ov)ics Györgyöt 1551. december 17-én gyilkolta meg Pallavicini, Ferdinánd hallgatólagos jóváhagyásával, holott alig néhány hónappal azelőtt még a bíborosi kinevezés és az esztergomi érseki cím várományosa volt. Előbb-utóbb minden kétkulacsos ember így jár.

Várháborúk kora

Beköszöntött a „várháborúk kora” (1552-1568). 1552-ben három irányú hadjárat indult Magyarország ellen. A hadműveleteket Ali budai pasa indította Szeged elfoglalásával, majd júniustól augusztusig Veszprém, Drégely és a Nógrád megyei várak voltak soron. A másik török hadtest Szokollu Mehmed vezetésével Castaldo erőit tartotta sakkban. E két hadmozdulat a Kara Ahmed szerdár által vezetett főerők támadását volt hivatva előkészíteni és segíteni: Temesvár, Lippa, Solymos, Lugos és Karánsebes váltak áldozataivá a jól átgondolt és kivitelezett hadjáratnak. Eztán Ahmed és Mehmed együtt Szolnokot ostromolták, majd ennek bevétele után Ali seregei is csatlakoztak, s ostromolták meg Egert. Eger kétségkívül hősies ellenállása a tél közeledte miatt bizonyult eredményesnek: október 18-án a törökök úgy döntöttek, az azévi hadviselést befejezik.

1553-ban Castaldo kivonult Erdélyből, helyére az egri hős, Dobó István érkezett vajdaként, s Kendi Ferenc lett az alvajda. Ferdinánd tárgyalásokat kezdeményezett a Portával. Erdélyben Dobó alatt nyilván nem a török-orientáció vált elsődlegessé, aminek folytonos török fenyegetés lett a vége. 1555. decemberében végül az országgyűlés újra Ferdinándhoz fordult segítségért. Ugyanezen gyűlés azonban – be sem várva Ferdinánd válaszát – Balassa Menyhértet főkapitánnyá választotta, és a teljes erdélyi haderőt rábízta. Ezzel nemcsak Dobó István vajdasága szűnt meg, hanem nyílt szakítás is volt Ferdinánddal, és ezt a Balassa által összehívott 1556. januári országgyűlés szentesített. 1556. június 14-én Ferdinánd lemondott Erdélyről, s tette ezt a török szultánnak írott levelében, miközben a budai pasa (Khádim Ali) már május óta Szigetvárt ostromolta. 1556. szeptemberben II. János – és Izabella – is visszatért. 1559-ig Izabella kormányzott, annak ellenére, hogy II. János már 1554-ben elérte a „törvényes kort”, és 1558-ban nagykorúsítani lehetett volna. Folytonos háború a Felső-Tiszavidéken, melyben egyik fél sem jutott számottevő előnyökhöz. Az 1565-ös szatmári béke zárja le ezt a polgárháborút, bár Szamosújvár – Dobó István parancsnoklásával – novemberig, Várad pedig a következő áprilisig kitartott Ferdinánd mellett.

(Kép: II. János [1540–1571])

1559 – Izabella halála. Izabella három év alatt kiépített kormányzata II. János haláláig gyakorlatilag nem változott. „A gyulafehérvári udvar nem az erdélyi fejedelem, hanem a választott magyar király udvara volt, a kormány nem Erdély önkormányzatát, hanem a Szapolyai dinasztiát képviselte.[41]” Feltűnt az udvarban a később sok zavart okozó Bekes Gáspár is, mellette a három Báthori fivér, Csáky Mihály, Hagymási Kristóf, Varkocs Tamás, Blandrata György. A keleti országrész, amely felett Izabella uralkodott területileg már megfelelt a későbbi Erdélyi Fejedelemségnek: a földrajzi Erdély, a Tiszántúl és a Temesköz alkotta. Ez utóbbi kettőt ezidőben kezdték Magyarország részeinek, azaz Partiumnak nevezni. II. János kezdetben még területe kiterjesztését tekintette céljának, egészen a Duna vonaláig akarta érdekszféráját bővíteni.

Ezidőben mindkét fél részéről az a cél formálódott ki, hogy az országot egy kéz irányítsa, de persze mindenki a saját kezét akarta ebben a pozícióban látni. II. János elszigetelődött, amikor Zay Ferencet kassai főkapitánnyá nevezték ki, valamint Székely Antal a moldvai vajda székébe segítette Héraklidész Jakabot. Ezen akció hatására Balassa Menyhért, az erdélyi hadak főparancsnoka is átállt Ferdinándhoz. Ennek viszont azonnali következményeként Nagybánya, Szatmár és Tasnád is elveszett, melyek elvágták a Tisza felső folyásának vidékét II. Jánostól, következésképp a Partium egy jelentős része máris Ferdinándé lett.

1562 Erdély szempontjából „fekete év” volt: március 4-én Báthori István vereséget szenvedett Hadad városánál Zay és Balassa seregeitől, a nyáron pedig kitört a székely lázadás. Ez utóbbit Báthori leverte, majd a török hadjárat közeledte ürügyével békét kért Ferdinándtól. A székely lázadás sem a székelyek, sem az uralkodói tekintély szempontjából nem járt előnyökkel: a székelyek véglegesen elvesztették kollektív kiváltságaikat és székeiket betagozták a vármegyékbe, II. János pedig a külső és belső sikertelenség miatt ekkortól – megfelelő kárpótlás fejében – hajlandó lett volna lemondani a rex electus címről. 1562. augusztus 2-án Ferdinánd és Szulejmán Isztambulban 8 évre békét kötöttek. A határokat ezúttal sem rendezték a török-magyar viszonylatban. 1563. nyarán török és lengyel csapatok kiverték Héraklidészt Moldvából, amivel az Erdély körül szorosra zárt gyűrű fellazult kissé. Mindemellett a török szál is szorosabbra fűződött: még 1564. nyarán a törökök elfoglalták Szatmárt, majd átadták II. Jánosnak.

János és Ferdinánd egyezkedése jó ideig a címhasználat körül forgott. Erdélyben a János, Magyarország és Erdély fejedelme címet szerették volna, míg Ferdinánd verziója a János Zsigmond, Erdély és Magyarország részeinek fejedelme volt. A különbségek beszédesek. A jánosi megfogalmazás Magyarország bevonásával a rex electus cím egész országra kiterjedő hatályát, valamint Magyarország egységét kívánta kifejezni. A ferdinándi már a Zsigmond név beemelésével is a lengyel dinasztikus vonalat hangsúlyozta, miszerint Jánosnak csak a Jagello-rokonsága jelent valódi jogcímet, valamint nem egész Magyarország, hanem csak a Királyi Magyarországtól a törökök által elvágott Részeinek elismerése. Ennek nem egyoldalú oka volt az osztrák fél, hiszen még Izabella kezdte meg a tárgyalásokat, és éppenséggel a lengyel király követe, Niezowski volt a megbízottja. E lengyel követ talán nem látta át a finom különbséget, ezért a ferdinándi álláspont kialakításában jelentős szerepe lehetett. Ferdinánd viszont 1564-ben meghalt.

Utódja, Miksa még abban az évben visszaszorította a Kassáig hatoló II. Jánost, majd elfoglalta Tokajt, ami megnyitotta számára az utat Erdély felé. A svájci zsoldosvezér, Schwendi Lázár 1565 tavaszán már Erdély határán állt. A szatmári békében (1565) II. János ellenszolgáltatás nélkül mondott le a rex electus címről, valamint Bihar kivételével minden magyarországi területről. Erdély birtoklásának fejében hűségesküt tett Miksának, és a szerződés értelmében utód nélküli halála esetén területeit Miksa örökli.

János visszaszorulása természetesen nem tetszett a Portának. Szulejmán megerősítette II. Jánost, és biztosította őt arról, hogy halála esetén Erdélyben szabadon választhatják meg a következő uralkodót. Mindez csak 10 000 aranyforint adóba került. 1566-ban újabb három irányú hadjáratba fogott Szulejmán: júniusban Arszlán budai pasa Várpalotát, Pertev pasa júliusban Gyulát, maga Szulejmán pedig augusztusban Szigetvárt vette ostrom alá. A szultán szeptember 6-án meghalt az ostrom közben, Zrínyi Miklós azonban ezt nem tudta, és 8-i kirohanása alatt hősi halált halt, s egyben elvesztette a várat. Szigetvár eleste megnyitotta az utat nyugat felé, a Habsburg örökös tartományok felé. Eközben II. János a török szélárnyékban Tokajt ostromolta, de ezt Szulejmán halálhírére gyorsan abbahagyta.

Az új szultán és a birtokaiban fenyegetett Miksa 1568. február 17-én Drinápolyban kötöttek békét, amelyben Miksa elfogadta a hódoltsági területek létét. Korhely Szelim 30 000 arany adó fejében Miksát II. János protectorának ismeri el. Miksa nem érhette el fő célját, a Partium visszaszerzését, II. János viszont nem szerezte vissza északon elvesztett területeit.

Drinápolytól Erdélyig

„A drinápolyi béke kiterjedt ugyan Erdélyre, de azért évekig eltartott, mig Miksa király és János Zsigmond fejedelem közt végleges béke köttetett. 1567-ben első sorban János Zsigmond súlyos megbetegedése szüntette meg a háborút. A fejedelem olyan veszélyesnek hitte állapotát, hogy végrendeletet tett, s a trónutódlás kérdését országgyűlés elé vitte. A rendek elhatározták, hogy üresedés esetén szabad választás útján, még pedig a János Zsigmond végrendeletében körülirt politika figyelembe vételével, töltik be a fejedelmi széket. János Zsigmondnak magának nem volt határozott jelöltje s hol egyik, hol másik tanácsosára, egyszer Hagymássy Kristóf váradi kapitányra, másszor Békés Gáspárra gondolt, mig a közvélemény figyelme mindinkább Báthory Istvánra fordult, ki diplomatiai és katonai téren egyaránt odaadással szolgálta urát. Mint jó katholikust ekkor még Bécsben is őt óhajtották fejedelemnek.[42]”

1570(71) – Speyeri egyezmény. 1570. december 1-én II. János, majd 1571. március 10-én Miksa is aláírta. II. János már Szatmárban, 1565-ben lemondott a rex electus címről, ekkor princeps, vagyis fejedelem lesz. Azaz mégsem fejedelem: a princeps fogalom magyarul herceget is jelent, de jelenti a báni és vajdai címet is, legelső előfordulása, azaz 1111 óta. II. János nem fejedelem lett a lemondással, hanem a királyság erdélyi vajdája. Legalábbis jogilag. Az egyezmény jelentősége, hogy tisztázták a jogi helyzetet, valamint a Partium meghatározását, kimondták hogy Erdély a Magyar Királyság elidegeníthetetlen része.

„A speieri egyezség szerint János Zsigmond lemond a választott magyar király cziméről s fenséges fejedelem czimet nyer; Erdélyen kivül megtartja Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna és Máramaros vármegyéket, a Szatmáron és Erdődön inneni – Erdély felé néző – földet, de Debreczen Miksa fenhatósága alatt is marad úgy, hogy a királyi, erdélyi és török főuralom egyaránt kiterjed rá. Miksa egyik unokahugát, Máriát, Albert bajor herczeg leányát szerzi meg feleségül a fejedelemnek, kivel külön titkos véd- és daczszövetség is köttetett a török ellen.[43]”

Ezzel  majdnem kialakultnak nevezhetnénk az Erdélyi Fejedelemséget – amelyben a fejedelem tulajdonképpen csak a magyar király vajdája (princeps) –, ha a speyeri egyezmény nem kizárólag a Szapolyai családról szólt volna. Szó sem volt azonban ebben arról, hogy Erdély olyan politikai önállóságot kapna, amelyben maga választhatná fejedelmét. Magyarország egységét most az kezdte ki, hogy II. János négy nappal a Miksa általi aláírást követően, 1571. március 14-én meghalt, így a speyeri egyezmény törvénybe iktatására és megtartására sosem került sor.

Nem a speyeri egyezmény, hanem Szulejmán athnaméja lépett életbe, amely annak idején szabad fejedelem-választást ígért Erdélynek.

Konklúzió

Erdély hosszú időre látszatfüggetlenséget kap, „ország”-ként kezd viselkedni, ráadásul az Erdélyi Fejdelemség megszűnte után a Habsburgok sem csatolják vissza Magyarországhoz, hanem önálló közigazgatási egységként kezelik. Nem egészen másfél évszázaddal a mohácsi csata után már úgy tekintettek Erdélyre a magyarok, mint egy Magyarországtól mindig is független, saját utakat járó, legfeljebb a magyar uralkodó alárendeltségébe tartozó területre. Bethlen János, Fejér megye főispánja, Erdélyország (sic) tanácsosa, kancellárja és Udvarhelyszék főkapitánya 1663-ban Apafi Mihály megbízásából írta meg négy évtized történetét. Ebben elég jellegzetes az Erdélyről gondolkodás kifejeződése: „Erdélyt kezdettől fogva Magyarország jeles királyai birtokolták. Miután azonban a törökök söpredéke a görögök hitszegése és széthúzása következtében Ázsiából átkelt Európába, és leigázta azokat, akiknek a segítségével átkelt, lassacskán egyre tovább hatolt, hatalmas dühvel megsemmisítette a szomszédos királyokat és népeket, és végül Magyarország királyainak is és birodalmának és az annak alárendelt Erdélynek is kezdett gondot okozni… Zápolya János – aki aztán a király nevet viselte – I. Ferdinánddal, a római császárral kötött szövetségét, amellyel magát és Erdély országát meghatározott feltételek mellett adófizetővé tette. S miután Erdélyország levált Magyarország koronájáról, Erdély fejedelmeinek (…) a viselt dolgait mind a külső, mind a polgárháborúkat ismeri Európa.[44]” Makkai Lászlónál még egy fejezetcím is ez: „Nemzeti királyság Erdélyben.[45]”

 Erdély valójában sosem volt önálló. Jogilag a Magyar Királyság vajdasága maradt, a fejedelem 1570-től viselt princeps címe azonos az erdélyi vajdák 1111 óta ismert címével. A Magyar Királyságot birtokló Habsburgok joggal tekintették a fejedelemséget országuk részének – más kérdés, hogy valódi befolyásuk nem volt e területen. A szuverén fejedelemség akkor született meg, amikor 1571. május 25-én Báthori Istvánt az erdélyi rendek megválasztották fejedelemnek, és Miksa nem lépett fel ellene tevőlegesen, csak Bekes Gáspárt tudta átirányítani zavarkeltésre. A fejedelemség valódi ura a török szultán volt, aki fermánokkal erősítette meg a fejedelmet, adót követelt. Ezért a „három részre szakadt ország” korában sem volt több egyetlen Magyarországnál, amely a csonka Magyar Királyság, Erdéllyel együtt, csak éppen Erdélyben úgy viselkedtek, mintha nem lett volna Magyarország része, a Magyar Királyság pedig ez ellen nem tudott semmit tenni.

 Az erdélyi fejedelemség látszat-függetlenségének kialakulását több, időben elhúzódó tényező tette lehetővé. Az egyik az, hogy a mohácsi csatát követően két királyt választottak, melyből mindkettő törvénytelen, illegitim királyválasztás volt. A polgárháború alatt egészen 1541-ig mindkét fél arra törekedett, hogy saját uralma alatt egyesítse az országot. Sőt 1541-43-ban Martinuzzi is az egyesítésre és a török elleni egységes fellépésre koncentrált, ezért paktált le Ferdinánddal. 1543-tól volt tudható, hogy a fennálló pillanatnyi helyzet, vagyis Magyarország igazgatási (nem jogi) szempontból történő kettéoszlása rögzül. Ekkor ugyanis Buda elfoglalásával a törökök éket vertek a két rész közé, ezzel gyakorlatilag lehetetlenné téve a polgárháború folytatását, sőt Erdélyt már saját ütközőterületükként kezelték. Török beavatkozás nélkül vagy az egyik, vagy a másik fél előbb-utóbb megszerezte volna a teljes országot, így viszont azok saját érdekeik mentén stabilizálták az instabilitást. Még így is további három évtizedig tartott, míg Miksa és Korhely Szelim között létrejöhetett a drinápolyi béke.

„… a török magatartása is maradt, amilyennek korábban megismertük. A szultánok Magyarország keleti felét elvileg a sajátjuknak tartották, s védenceik ottani uralkodását csak kegyes akaratuknak tulajdonították. Hűbéri adót követeltek tehát azoktól, s ragaszkodtak hozzá, hogy csak jóváhagyásukkal, s az általuk kibocsátott kinevező-beleegyező irat, az athname kézhezvételével kezdhessék meg kormányzásukat.[46]”

 A XVI. századi Erdély magyarja, akár a Habsburgok, akár a Szapolyaiak hívének vallotta magát, csak egyetlen magyar államot ismert s annak élén egyetlen koronás királyt; a két legitimitás küzdelmét átmeneti sorscsapásnak tartotta s rendületlenül bízott az állam egységének hamaros helyreállításában. Ezért csak gyakorlatilag beszélhetünk nyugati és keleti magyar királyságról, mint elhatárolt államalakulatról…[47]

Források

Bethlen János – Erdély története 1629-1663 (1663, Balassi Kiadó, 1993)

Szamosközy István – Erdély története (Európa, 1981 Pro Memoria – Rerum Transylvanarum Pentades; Hebdomades, Borzsák István fordítása)

Irodalom

A magyar nemzet története – Szilágyi Sándor szerk. (1894-98, Athaeneum)

A székely művelődés évszázadai – Balás Gábor szerk. (Panoráma, 1988)

Bak Borbála – Magyarország történeti topográfiája (MTA Történettudományi Intézet, 1997)

Barta Gábor – Az Erdélyi Fejedelemség születése

Barta Gábor – Keresztesek áldott népe (Móra, 1977)

Bertényi Iván, Gyapay Gábor – Magyarország rövid története (Maecenas, 1992)

Demény Lajos – Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438 (Gondolat, 1987)

Fodor Pál – Magyarország és a török hódítás (Argumentum, 1991)

Kulcsár Péter – A Jagelló-kor (Gondolat, 1981)

Makkai László – Erdély története (Renaissance Kiadó, 1944)

Makkai László, Mócsy András – Erdély története a kezdetektől 1606-ig (Akadémiai Kiadó, 1986) Szerzők: Barta Gábor, Bóna István, Makkai László, Mócsy András, Tóth Endre, Vékony Gábor

Oborni Teréz – Erdély fejedelmei (Pannonica, 2002)

Pálffy Géza – A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században (MTA, 2015)

Perjés Géza. Mohács (Magvető, 1979)

Sugár István – A budai vár és ostromai (Zrínyi Katonai Kiadó, 1980)

Szabó Péter – Az erdélyi fejdelemség (Kulturtrade Kiadó, 1997)

[1] Makkai adatai

[3] Makkai 44. old.

[4] U.o.

[5] Makkai 153-154. old.

[6] Demény

[7] Szabó 27. old.

[8] Barta 33. old.

[9] Barta 181. old.

[10] Makkai 172-174. old.

[11] Makkai 172-174. old.

[12] Barta 184. old.

[13] Makkai, Mócsy 409. old.

[14] Sugár 38-39. old.

[15] Szabó 27. old

[16] Sugár 49. old.

[17] Makkai, Mócsy 414. old.

[18] ugyanez az adat a Makkai-Mócsy-féle Erdély történetében február 29. (413. old.)

[19] Makkai 179. old.

[20] Makkai, Mócsy 413. old.

[21] Ez a Báthori István (élt 1477-1534) az ecsedi Báthori-ágból származik, 1529-34 között erdélyi vajda, és nem azonos az 1530-ban elhunyt somlyai Báthori Istvánnal (élt 1477-1530), a nádorral.

[22] E nevet a legtöbb irodalomban Kun Gotthárdként említik

[23] Ez a név sok helyen Maylád formájú

[24] Sugár 55-56. old

[25] Czibak Imre unokaöcse, Makkai, Mócsy 416. old.

[26] Makkai, Mócsy 418. old.

[27] Makkai, Mócsy 419. old.

[28] Alaptérkép: Bak Borbála – Magyarország történeti topográfiája, adatok Szabó Péter – Az erdélyi fejedelemség 33. oldala alapján

[29] Sugár 71. old.

[31] A januári dátum Oborni Teréz adata, a márciusi Makkai Lászlóé

[32] Az irodalomban általában János Zsigmondnak nevezett személy az István nevet bizonyosan születésekor kapta. A János és a Zsigmond elnevezések eredetéről ahány közlemény, annyiféle adat. Oborni Teréz szerint már a keresztelőn megkapta mindhárom nevet, mások szerint viszont a Jánost csak a koronázása alkalmával uralkodói névként kapta, a Zsigmondot pedig csak a Habsburgok használták, hogy a Jagello kapcsolatait hangsúlyozzák. Az alábbiakban az utóbbi szerint mindig II. Jánosként nevezem.

[33] Makkai 185. old.

[34] Ők Balassi Bálint nagybátyjai

[35] Makkai, Mócsy 421 old.

[36] Makkai, Mócsy 422. old.

[37] Makkai, Mócsy András 425. old.

[38] Makkai 194. old.

[40] Makkai 199. old.

[41] Makkai 212. old.

[42] A magyar nemzet története, II. fej.

[43] U.o.

[44] Bethlen 12. old.

[45] Makkai 172. old.

[46] Makkai, Mócsy 439. old.

[47] Makkai 221. old.