A tehetetlen Habsburgok – és ami mögötte van

A 17. századi Habsburg uralom alatt álló területek egy rendkívül bonyolult képződmény alkottak, ami egyáltalán nem úgy működött, ahogy azt az Osztrák–Magyar Monarchia, vagy akár az Ausztriai Császárság idején láthatjuk. A kor alapvető jellemzője a rendiség és az ehhez kapcsolódó kormányzási formák. A kora újkori történelem meghatározó eleme, hogyan volt képes a rendiség az újabb kor, újabb gazdaság, újabb politikai viszonyok követelményeinek megfelelni. Európa egy részén zökkenőmentesen ment át a korai tőkés társadalomba, legtöbbször valamiféle abszolutizmuson keresztül, máshol viszont – ahol az abszolutizmus nem tudta felbontani a középkor maradványait – befagyott, és még jó sokáig létezett.

(Kép: A stabilizált állapot az abszolutizmus idején, jelölve rajta a Német-római Birodalom határa, az osztrák és német örökös tartományok, valamint a Magyar Királyság is.)

A rendiség a középkori feudális rendszer fejleménye. A rendek az azonos jogállással és azonos rendi kiváltságokkal rendelkezőek csoportja, kiváltságaiknak csak a hűbéri társadalmi és gazdasági rendszerben volt értelme. Jellegükből adódóan azonban a kiváltságok és előjogok előnyei még az iparosodás korában is elég jelentősek voltak ahhoz, hogy a kiváltságosok nagy része ragaszkodjon ezekhez. Ekkor ugyan a társadalmi és gazdasági érdek megkívánta volna, hogy ezek a jogok megszűnjenek, de ez csak azokon a nagy mértékben iparosodott területeken ment végbe, ahol a rendi kiváltságok feladása a korábbi kiváltságosoknak közvetlen anyagi haszonnal járt. A Habsburg monarchia nem tartozott ezen szerencsések közé.

A középkor folyamán alapvetően két rend jött létre, a papság és nemesség, amelyhez az érett feudalizmusban csatlakozott a városi polgárság is. E három renden belül azonban hamarosan megindult a differenciálódás – elsősorban a nemességet érintve, amely fő- és köznemességre tagolódott. A kora újkorra egyes területeken a rendek száma akár tíz is lehetett. A „rendi dualizmus” – azaz az uralkodó és a rendek közös kormányzása – a kezdeti sikeres működés után mindenhol konfliktusok forrása lett; a rendiség a feudalizmusban haladó társadalmi alakulat volt, ám az újkorban a politikai, társadalmi és gazdasági fejlődés gátjává vált, mivel a rendi kiváltságokhoz ragaszkodás hátráltatta az új modellek bevezetését.

 Az újkorban a rendiséget felváltó berendezkedésnek két jól működő változata jött létre, az angol és francia modell. Angliában az alkotmányos monarchia kétkamarás rendi parlamenttel működtette az államot. Franciaországban az abszolutista királyi államvezetés megszüntette a rendi parlamentet, és létrejött egy központosított állam. Közép- és Kelet-Európában ezek a modellek nem jöhettek létre a térség sajátosságaiból adódóan. A Német-római Birodalom egymással laza kötelékben álló tartományhalmaz volt, ahol abszolutista átalakulásnak esélye sem lehetett. A jól működő parlament is képtelenség volt ugyanezen okból, a két vagy három kamarás rendi gyűlések többnyire csak a császári hatalom korlátozásában tudtak megegyezni, amely minden kiváltságos számára létfontosságú. Magyarországon a nemesség féltve őrizte a királyválasztási jogot, valamint az Aranybullában garantált ellenállási jogot, ami a 17. századra meglehetősen anakronisztikussá vált,[1] és minden erejükkel a Habsburg abszolutista törekvések ellen léptek fel.

 A Habsburg uralkodóház is különleges helyzetben volt, hatalmi bázisuk sokrétű, ám ennek következménye az uralmuk alatt álló területek sokféle berendezkedése is.  A Habsburgok birtokai és uradalmai több különböző jogcímen kerültek a dinasztia irányítása alá. Voltak szuverén uralkodóként (római király, német-római császár, magyar és cseh király, stb.) birtokolt területeik a Német-római Birodalomban és azon kívül, és voltak – szintén a birodalmon kívül és belül – olyanok, amelyeket tulajdonosként (osztrák örökös tartományok, német örökös tartományok). Német-római császárként a Német-római Birodalom területeinek hűbérurai voltak, a család személyes tulajdonát képező birtokok képezték az örökös tartományokat,[2] valamint Ausztria hódítmányai (Szilézia) a különböző jogcímek. Ezek közt Magyarország különleges helyet foglalt el abból a szempontból, hogy itt I. Ferdinánd egy dinasztikus szerződés révén jutott a magyar trónra, és ezt az 1526-os pozsonyi országgyűlés meg is erősítette. Azaz Magyarországon sem örökletes uralkodóként, sem hűbérúrként nem kormányoztak, csak választott királyok voltak (legalábbis amíg a magyar rendek a királyválasztás jogát el nem vesztették.)

A Habsburgok személyes birtokai közt az örökös tartományokon felül megtalálhatók a „német örökös tartományok”, amik a Habsburgok Német-római Birodalmon belüli birtokait jelentik, ebbe Cseh- és Morvaország is beletartozik.[3] A három Habsburg ág birtokai III. Frigyes halálával, 1493-tól kerültek egy kézbe, majd 1522-ben V. Károly és I. Ferdinánd szerződésével vált szét a spanyol és osztrák Habsburg birtoklás.[4] Az osztrák és német örökös tartományok, valamint a nem örökös egyéb birtokok jogállása, politikai berendezkedése különbözött egymástól, de még országcsoportokon belül is voltak jelentős eltérések.

Az osztrák örökös tartományok igazgatása bonyolult volt. 1498-tól a központi irányítás fő szerve az Udvari Tanács, amely azonban többször megszűnt, újra felállt, vagy hatásköre ütközött a Titkos Tanácséval. 1559-től Birodalmi Udvari Tanács néven működött, ezzel megszűnt a tanácsadói szerepe, de az igazságszolgáltatásban osztrák örökös tartományi és birodalmi kompetenciája is volt. A Német-római Birodalomban azonban volt egy hasonló hatáskörű szerv, a Birodalmi Kamarai Bíróság, amely rendi irányítás alatt állt.[5]

Az Udvari Kancellária is egyszerre volt birodalmi és örökös tartományi ügyintéző szerv. A kancellár két titkára a három országcsoport ügyeit vitte a peres ügyeket kivéve, a harmadik titkár felelőssége volt a pereskedés. Ferdinánd a kancelláriát központi szervvé akarta átalakítani, de centralizációja nem volt eredményes, így a kancellária döntéshozói jogkör nélküli „írnoki hivatallá” vált. Az 1559-ben felállított Birodalmi Udvari Kancellária bár illetékes volt osztrák örökös tartományi és birodalmi ügyekben is, a két területet elválasztotta egymástól a két részlegre osztása. 1620-tól az osztrák részleg önálló Osztrák Udvari Kancellária lett. Az Osztrák Főhercegség hivatalos iratait kiállító szerv azonban hamarosan átvette az udvaritól a diplomáciai levelezést, az uralkodócsalád levelezését, valamint legfelsőbb fellebbviteli szervvé vált. Mária Teréziáig állt fenn ez a helyzet, amikor megalakult az Államkancellária. Az Osztrák Udvari Kancellária 1749-ben szűnt meg, eddigre valamennyi feladatkörét átvette valamely más hivatal.[6]

A Német-római Birodalom

 A Habsburg monarchia a 17. század elején laza kapcsolatban álló, többé-kevésbé önálló országok halmaza. A rendek és rendi gyűlések mindenhol az önállóságot védték a központi kormányzattal szemben. Az osztrák főhercegséget alkotó Alsó- és Felső-Ausztria önálló képviselettel rendelkeztek a birodalmi gyűlésben is. A cseh rendek határozata szerint II. Miksa távolléte idején négy cseh tanácsos segítségét kell igénybe vennie a cseh ügyek intézésére. Rudolf Prágába tette a székhelyét, ekkor az idegen tanácsosai ellen emeltek szót. 1609-től a cseh rendek ratifikációjától függött az uralkodói döntések törvénnyé emelkedése. Ebben az időben más tartományok rendjei is kivívták ezt a jogot, így Rudolf határozatait birodalmi szinten kereken egy tucat rendi gyűlésnek kellett volna ratifikálni. Ezzel a jogukkal a rendek – ha máskor nem is, de – az adótörvények és katonaállítási tervek esetén éltek is.[7]

A birodalom kormányzásában – mint minden tisztességes parlamentarizmusban – a császár csak a birodalmi gyűlés jóváhagyásával hozhatott törvényt, az uralkodó törvényjavaslatait a rendek megtárgyalták és jóváhagyták. A birodalmi gyűlés törvényhozó és ügyintéző szerv, ahol a birodalmi rendek személyesen is megjelenhettek, vagy követet küldhettek maguk helyett. Birodalmi rendnek számított minden olyan testület és személy, amelynek szavazati joga volt a gyűlésben, kivétel a lovagság, amely ugyan a rendekhez tartozott, de nem rendelkezett a birodalmi gyűlésben szavazati joggal. A 16–18. században 200 és 400 között változott a számuk. Három kamarás, három kollégiumból álló gyűlés (választófejedelmi, fejedelmi és birodalmi városi kollégiumok). A szavazati jog szinte kizárólag egyes területek birtoklásából adódott, ritkán hivatali pozícióval járt.[8] 1663-tól nem kellett többé összehívni a birodalmi gyűlést, mert az ekkor összeülő parlament 1806-ig megszakítás nélkül ülésezett. Ez elősegítette a parlamentben a személyes megjelenés helyetti képviselőküldés elterjedését.[9] Minden tartományban más volt a rendi gyűlés összetétele, a városok minden tartományban a rendekhez tartoztak. Csehországban a katolikus klérus nem volt kiváltságos, Magyarországon a főnemesek és köznemesek a jogilag egységes nemességet alkották, az osztrák tartományokban a klérus és a nemesség határa mosódott el. Kialakult a két alapvető parlamenti rendszer, a két kamarás és a kuriális, valamint ezeknek kevert formái is. Magyarországon és Csehországban két kamarás, az osztrák tartományokban általában kuriális, míg Stájerországban a kúriák nem külön szavaztak, hanem egyszerre. Az osztrák tartományokban nem terjedt el a követküldés sem, a nemesség és a papság általában személyesen jelent meg.[10] 1614-ben több tartományt érintő általános rendi gyűlést hívtak össze, amelyen már az önálló rendi politizálás lehetősége is adott volt.[11] Emiatt ilyet többé nem hívtak össze, majd 1627-ben II. Ferdinánd meg is tiltotta, hogy összehívás nélkül ilyenek üljenek össze.[12]

 A 17. században a Habsburg törekvések a birodalomban is ellenállást váltottak ki, nem volt magyar sajátosság, 1618–48-ban lezajlott a harmincéves háború. A háborús vereség ismét lehetetlenné tette a központosítást a Német-római Császárságban, viszont Csehország örökös tartománnyá vált, s a Habsburg hatalom súlypontja a Duna-menti országokba helyeződött. A háború alatt a magyar rendiség többször is elismertette jogait az Erdélyi Fejedelemség segítségével (1621, nikolsburgi béke, 1645, linzi béke).

A vesztfáliai békét 1648. október 24-én írták alá, 1649-ben pedig örökös birodalmi alaptörvény született. A rendek és helyi hatalmak a Német-római Birodalomban is megerősödtek, a birodalom föderatív jelleggel alakult át. Ez 300-nál több egyházi és világi államot jelentett a 18. század végére. A Reichsmitglied (a birodalom tagjai) esetén közvetlen császári vagy tartományúri felügyelet valósult meg.[13] Központosított kormányzatról ezek után még annyira sem lehetett szó, mint korábban. A rendek még önálló szövetségi politikát is folytathattak, amelynek egyetlen kritériuma az, hogy nem irányulhatott a birodalom és a császár ellen. A békeszerződés – azaz a birodalom alaptörvénye – 1803-ig volt érvényben.[14]

A rendek elsősorban az uralkodóval küzdöttek: a központi hatalom az adók és egyéb törvények megszavazása fejében folytonosan engedményekre kényszerült. A kuriális rendszerben azonban egy vagy egynél több rend is kaphatott extra kiváltságokat, így a szavazás eredményét az udvar is befolyásolhatta (ami természetesen megint csak rendi térnyerés, de nem az összesé, hanem csak egyeseké). A két kamarás rendszerben az ügyek elhúzódása, a határozatképtelenség volt az udvar fegyvere, a döntés nélkül feloszló országgyűlések után a kancellária sokszor fogalmazhatott meg a rendek állásfoglalásától eltérő törvényeket. A követküldős rendszerek hatékonyabban működtek, mivel jóval kevesebben vettek részt a tárgyalásokon, nagyobb eséllyel alakult ki valamiféle konszenzus vagy kompromisszumos javaslat. Az állandó török háborúk korában a hadsereg fenntartásához szükséges pénz fejében a 17. század folyamán a rendek mindenhol jelentős engedményeket harcoltak ki.[15] A követküldős rendszer arra is alkalmas volt, hogy a bárói befolyást tovább erősítse. A követek gyakorlatilag utasításba kaphatták, hogy X vagy Y nagyúr véleményét kell képviselniük,[16] a városok – amelyek eleve kisebb létszámú követséggel rendelkeztek, mint a nemesség (kb. 50 000 polgár) – az alsótáblában utasításaikat a megyei nemességtől kapták.[17]

Az örökös tartományok

Ezzel szemben az osztrák örökös tartományokat Habsburg hercegek vagy más tartományurak vezették. Az osztrák hercegek birodalmi rendi státusszal, fejedelmi ranggal rendelkeztek, ezért a tartományúr hercegek „tartományfejedelem” címet viseltek. A tartományfejedelem a legfelső bírói hatalom (a birodalmi igazságszolgáltatásnak nem volt alávetve), a hadsereg főparancsnoka, a gazdaság irányítója, a legfelső törvényhozó, amelyben a tartományi rendek csak az adómegajánlásban korlátozták. Önálló szerződéseket köthetett más fejedelmekkel és a birodalmon kívüli szuverénekkel is. A tartományok saját kormányzattal rendelkeztek, ebben önálló kancellária, kamara és tartományi gyűlés is benne foglaltatik. A tartomány hatóságait a rendek működtették.[18] Az osztrák örökös tartományokban négy rend alkotta a tartományi gyűlést, az egyházi, a bárói, a lovagi és a városi rendek. Tirolban és Vorarlbergben a parasztságnak is volt képviselete. A tartományi gyűlésen azok a bárók és lovagok vehettek részt, akiket a kúria felvett a részvételi és szavazati joggal rendelkező tartományi rendi jogállásba. A gyűlések alapvetően azt a célt szolgálták, hogy a tartományfejedelem adóigényét megszavazzák, ám ha már összegyűltek, a rendi sérelmek fóruma is lett. A rendeknek ellenállási joguk volt a fejedelmi döntésekkel szemben.[19]

Az örökös tartományokban nemhogy nem sikerült megvalósítani a rendi egységet, de vallási kérdések mentén a három rendből hat lett. Magyarországon a rendi egység fennmaradt, sőt a nemesség politikai érdekekből a városok mellé állt az ellenreformációs intézkedések során. A magyar rendek álláspontja szerint a királyi városok nem az uralkodó tulajdonai, nem rendelkezhet velük úgy, mint jobbágyaival, tehát a vallásukat sem szabhatja meg. A városok a korona tulajdonai, amely az uralkodót és a rendeket együttesen jelenti.[20]

A Habsburg monarchián belüli tartományok rendjei sosem szövetkeztek szélesebb körben, annak ellenére, hogy már az 1608-as pozsonyi országgyűlés felszólította a többi tartomány rendjeit, hogy egyesüljenek az uralkodó ellen. Néhány tartomány csatlakozott, mások nem. Rudolf lemondása után néhány tartomány visszacsatlakozott Mátyáshoz. „Az 1608-as törvények ideig óráig gátat vetettek a dinasztikus politika érvényesülésének, ugyanakkor a rendi hatalom megnövekedésének káros hatása hamarosan megmutatkozott a városok vonatkozásában és a nemességnek kiszolgáltatott paraszti tömegek sorsának megnehezedésében.”[21]

Magyarország

 A magyar történetírás hagyományosan elítéli a Habsburg abszolutizmust, és a rendi ellenállást – mindenekelőtt a magyar nemesi nemzet ellenállását – hazafias, helyes magatartásnak tartja. Figyelembe kell venni azonban azt a körülményt, hogy a Habsburg birtokok összességében nem volt perspektívája egy angol mintájú parlamentarizmusnak. A tartományok rendjei még a Bocskai-felkelés idején sem voltak képesek egységesen fellépni, az egymással alig-alig érintkező tartományok rendjeinek eltérő privilégiumaik, eltérő céljaik voltak. Az uralkodók természetes módon mindent megtettek a hatalmukat korlátozó rendiség ellen, így a tartományok rendjeit egyenként fordíthatták egymás ellen különböző kiváltságokkal vagy a régebbiek megerősítésével.[22] A magyar rendek a birodalmon belül évszázadokig éltek abban a hitben, hogy Magyarország önállóságának záloga a rendi ellenállás, a Habsburgokkal szembeni fellépés. Ennek eredményei vitathatók, az bizonyos, hogy Magyarország sosem lett örökös tartomány.

Magyarországon a 17. század elejére a török háborúk és Bocskai felkelése miatt általános pusztulás mutatható ki. Nem „csak” a gazdaság vagy a lakosságszám tekintetében, hanem a rendi gyűlések szempontjából fontos köznemesség számának csökkenésében – a néhány jobbágyportával rendelkező kisnemes néhány adófizetője elvesztését is megérezte. Ez a folyamat az osztrák tartományokban is megfigyelhető, bár ott inkább az ellenreformációs törekvések eredménye. Magyarországon az egységes nemesség miatt a rendi gyűléseken a főnemesi arisztokrácia szavának erősödéséhez vezetett, míg a kuriális rendszerben ez nem okozott különösebb változást. Ez a megyei rendi gyűlések hanyatlásához, a köznemesség politikai aktivitásának csökkenéséhez vezetett. A részgyűléseken a főnemesség képviselői mondták ki a végső szót.[23] A nagybirtokos arisztokrácia kis létszámú, de gazdasági erejéből adódóan nagy befolyású csoport. A kiemelkedően magas jövedelem tette lehetővé a saját hadseregek felállítását is.[24] A köznemesség nagy számú, de vegyes vagyoni helyzetű csoport.[25]

A Habsburgok számára a parlamentarizmussal szemben az abszolutizmus segített volna kiépíteni birodalmukban az egységes hatalmi struktúrát, a hatékony központi irányítást és a Habsburg tartományok laza halmazát valódi országgá alakítani. Ennek ellenére a 17. század közepe előtt valódi abszolutista intézkedésekre nem került sor részükről,[26] sőt a központi szervek csakhamar tartományszintekre oszlottak.

A Habsburgok az örökös tartományokban, illetve Cseh- és Magyarországon a kormányzat egységesítésére és szakszerűsítésére törekedtek. Ezt a célt szolgálták az I. Ferdinánd idején kibocsátott „udvari államrend”,[27] Bécsben felállított központi kormányszékek: a legfőbb tanácsadó testületként működő Udvari Titkos Tanács, a rendelkezések írásba foglalásával és továbbításával foglalkozó Udvari Kancellária, a bevételeket kezelő Udvari Kamara, valamint a hadügyi-diplomáciai feladatokat ellátó Udvari Haditanács. Ezeknek a dikasztériumoknak rendelték alá az egyes tartományok kormányszerveit, Magyarország esetében a Pozsonyban működő Helytartóságot, Magyar Kamarát, a Bécsben felállított Magyar Kancelláriát, valamint a magyarországi főkapitányságokat. Valódi központosított szerv csak az Udvari Haditanács volt, amelynek nem voltak tartományi tagozatai.[28] A Habsburg udvar eközben a rendi szervek visszaszorítását is megkezdte: nem hívott össze országgyűlést és nem engedte a rendek által választott nádori tisztség betöltését, hanem helyére helytartót nevezett ki. A rendiség teljes felszámolására azonban nem tett kísérletet. I. Rudolf ellenreformációs politikája és felségsértési perei a magyar nemesség és a városok ellen irányult. Maguk a Habsburgok többnyire nem voltak bigott katolikusok, de politikai érdekből a 17. század első feléig felléptek a reformáció ellen. Az ennek következtében kirobbanó Bocskai-felkelés sikere a rendiség megerősödését jelezte. Az 1608-as pozsonyi országgyűlés a rendek győzelmét jelentette Mátyás főherceg királlyá választásával és a rendi kiváltságok megtartásának biztosítékaival.[29] Vagyis a királyválasztási jog gyakorlása és a kiváltságok megerősítése történt meg. Rudolf 1608-as lemondatása, majd a koronázási hitlevél (írásos királyi eskü a rendi alkotmány megtartására) szokásának kialakítása garantálta a rendi autonómiát.

Az a Habsburg törekvés, miszerint országaikat a rendi szervek felett álló központi hivatalok irányítják, már a 16. században megbukott. A rendi ellenállás pénztelenséghez vezetett, a pénztelenség a katonai potenciál csökkenéséhez, a gyengeség és pénzigény pedig erősödő rendi ellenálláshoz és pozíciókhoz. Ezért a Habsburgok a császári hadsereget sem tudták fenntartani, a déli határvédelmet nagy mértékben a rendek katonasága látta el. A rendektől független pénzpolitika is megvalósíthatatlan volt a rendi személyi keretek közt működő közigazgatás mellett. Rendi szellemiségtől független (általában polgári származású) tisztviselők nem voltak. Rudolf és utódai nem törekedtek centralizációra, erre csak a 17. század második felében került sor. Benda Kálmán szerint a Német-római Császárság feletti tényleges hatalom megszerzése és dinasztikus törekvések álltak érdeklődésük középpontjában, amelynek alárendelték az összes többi ügyet. „Különösen Magyarországon, amely joggal sérelmezte, hogy az uralkodó még a török elleni védekezést sem tudta megszervezni.”[30] Bár a sérelmezés jogossága vitatható olyan körülmények között, amelyet maga a rendi Magyarország teremtett a Habsburgok számára.

A rendiség és a Habsburgok konfliktusa mint a reformáció és ellenreformáció harca realizálódott a 16. század második felében, mivel a birodalom nagy része protestáns lett, az uralkodóház pedig ragaszkodott a katolicizmushoz.[31] A papság mint rend visszaszorulóban volt, a török hódításokkal elveszítették földbirtokaikat, a reformációval híveiket. Ez az egyik indoka a magyarországi erőszakos ellenreformációnak, mivel a vagyonvesztéssel politikai befolyásuk is csökkent.[32]

„Ne felejtsük el, hogy közben nagy anyagi és véráldozattal, de lényegében eredmény nélkül folyt a 15 éves háború. A háborús gépzet (sic!) táplálása anyagilag kimerítette az örökös tartományokat, a háború színtere, Magyarország pedig végső romlásra jutott. Az udvar 10 millión felüli adósságtól is nyomva, a pénzügyi összeomlás szélén állt, a fizetetlen zsoldoshadak garázdálkodása (…) minden képzeletet felülmúlt. Ennek a politikának csak egy következménye lehetett: az uralkodó elleni rendi felkelés…”[33] Másképp közelítve azonban ez a helyzet inkább a rendi berendezkedés tehetetlenségét és elavultságát mutatja. A banderiális hadseregek kis létszámú katonaságot tudtak felvonultatni, a központi hatalom viszont zsoldosok fogadására volt képtelen biztos anyagi háttér nélkül. A nemesi bandériumok önálló hadsereget alkottak, amely nem állt központi felügyelet alatt, így sem bevetésének célját, sem taktikáját vagy stratégiáját nem szabhatta meg. A szervezetlen, több parancsnok irányítása alatt álló banderiális hadseregek nem voltak képesek a legegyszerűbb taktikai feladatok megoldására sem, ugyanakkor a sereget alkotó magán haderők a királyi hatalmat csökkentették.

Az 1606-os állapot kialakulása gyakorlatilag 1505-ben kezdődött a rákosi végzéssel. A rendek megszavazták, hogy nem választanak idegen házból uralkodót és nem ismerik el a Jagello leányági örökösödést. Az 1514-es események megerősítették Szapolyai tekintélyét, hiszen egyfelől eleve ellenezte a Bakócz-féle keresztes hadjáratot, másfelől oroszlánrészt vállalt a mozgalom leverésében és a megtorlásban. Ebben az 1513-ban Szendrő ostrománál kipróbált saját hadserege volt segítségére. „…Végül csak egyetlen ember tudott tőkét kovácsolni magának abból, ami 1514 nyarán történt: Szapolyai János. (…) Az igazi nyereség a hatalom visszaszerzése volt.”[34]

Az országban az 1520-as években három jelentősebb önálló hadsereg létezett, amely már önmagában mutatja a feudális széttagoltságot, a belső helyzet ziláltságát és a királyi tekintély igen mély voltát: Báthori István temesi ispán, majd nádor, Frangepán Ferenc horvát bán és Szapolyai János erdélyi vajda is saját magánhaderejével (bandériumaival) vívta csatáit. A királyi Magyarország a legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb 25–30 ezer fős hadsereg kiállítására volt képes, a három főúr magánhadserege nagy mértékben apasztotta a király által elérhető erőforrásokat. 1526 után Ferdinándnak egyszerre kellett harcolnia a törökökkel és a magyar rendekkel. Az utóbbiak egy része Szapolyai vagy a törökök oldalán állt, és miközben sikerrel akadályozták Ferdinánd hadműveleteit, arról beszéltek, hogy Ferdinánd nem tud Magyarország érdekében cselekedni. Az egész 16. század lényegében arról szólt, hogy a magyar rendek elvárták a Habsburg segítséget a törökkel szemben, ugyanakkor a törökkel (is) szövetkezve sikerrel akadályozták a Habsburg törekvéseket.

A parlament hatáskörét a 16. század elejéig törvényben nem szabályozták, ez mindig a rendek és az uralkodó közti hatalmi erőviszonyoktól függött. 1526-tól rögzítették a magyar országgyűlés hatásköreit, amely szélesebb volt, mint a többi Habsburg tartományé.[35] Csak az 1608. évi I. tc. határozta meg, kik a kötelezően meghívandók, ezzel a két tábla összetételét is megszabta.[36] Az országgyűlés elismerte a bécsi békét.[37] A magyar nemesség alkotmányos felfogása szerint a magyar királyt a rendek választják, a címek és tisztségek adományozásába beleszólási joguk van. Az oligarchia mellett az uralkodónak valódi hatalma alig van. A bécsi béke eredményeképp a rendi kiváltságokat Rudolf megerősítette, kivonta a német haderőt Magyarország területéről, szabad vallásgyakorlatot engedett, majd a zsitvatoroki békével még a török háború is leállt.[38]

Az Aranybulla „ellenállási záradékára” a Bocskai-felkelés idején hivatkoznak először a rendek.[39] A magyar rendi felkelés végül a törökökkel szövetségben ment végbe. Ennek eredményeképpen 1606-ban véget ért a török háború (vagyis az addig a törökök által meghódított területek török kézen is maradtak), befejeződött az ellenreformáció erőszakos periódusa és a rendek számos kiváltságot kaptak. 1607-ben mégis az uralkodói szuverenitást védelmező Rudolf ellen fordultak a rendek, majd 1608-ban a magyar, osztrák és morva rendek egyesültek. Rudolf teljesen támasz nélkül maradt, lemondott és Mátyás főherceg lett az uralkodó. „Annak okát keresve, hogy a rendi ellenállás miért Magyarországon jutott el a fegyveres felkelésig, nem elegendő csak arra rámutatni, hogy Rudolf uralma a legnagyobb súllyal Magyarországra nehezedett, s hogy a rendi ellenállás itt támaszkodhatott leginkább az önálló államiság hagyományaira. Utalnunk kell mindenekelőtt arra, hogy a birodalomban Magyarország volt az egyetlen, amely fegyverben állt. Az állandó török harcok következtében nálunk (és csak nálunk) minden nagyúr külön, csak tőle függő, kisebb nagyobb számú fegyveressel rendelkezett, azon kívül, hogy a végvárakban és mezei hadakban több tízezer ember szolgált állandóan. Kéznél volt tehát az a fegyveres erő – sőt a török személyében a külső szövetséges is –, amelyet, ha a rendek a maguk oldalára tudtak állítani, sikerrel fordulhattak szembe a központi hatalommal. (…) a magyar rendiség nem csak a legerősebb, de legöntudatosabb is volt a Habsburg monarchiában. A magyar főrendek hozzászoktak az önálló cselekvéshez.”[40]

A 17. század második felében változott meg a Habsburg politika, amely jórészt a törökellenes háborúk következménye. I. Lipót számára ürügyként szolgált a Wesselényi-féle összeesküvés („jogeljátszás elmélete”) ahhoz, hogy a rendi kiváltságokat megnyirbálja. Az újabb rendi mozgalom, Thököly Imre vezetésével engedményekre késztette ugyan (1681. soproni országgyűlés), de a török kiűzése után az udvar Magyarországot háborúval megszerzett tartományként kezelte. Az 1687-es országgyűlésen a rendek lemondtak az Aranybullában garantált ellenállási jogról, valamint a szabad királyválasztásról is a Habsburgok férfiágának javára. Ez az 1608-as rendi vívmányok teljes felszámolását jelentette, és bevezette a 18. századra jellemző Habsburg–magyar konfliktust. Erdély a Partiummal külön tartományként tagolódott be a birodalomba (1690. Diploma Leopoldinum), hasonlóan a déli területeken kialakított katonai Határőrvidékhez, valamint Horvátországhoz, ill. az 1718-ban visszaszerzett Temesközhöz.

(Kép: Diploma Leopoldinum, amelyben Erdély önálló kormányzóválasztási jogot kapott, és önálló tartományként tagozódott be a birodalomba)

A végvárak financiális viszonyai

 A fent vázolt helyzet egyik következménye a végvárrendszer finanszírozásának nehéz kérdése. 1642-ben 88 végvár volt az országban, egy részük magánkézen, más részük királyi tulajdonban. Az utóbbiakban helyőrségekké alakuló bandériumok állomásoztak, egyben az egyetlen állandó katonaságot képezték. A magánhadseregek méretére jellemző, hogy az egyik legnagyobb Eszterházy Miklósé volt ezer gyalogossal és ezer lovassal. A földesurak jobbágytelkeik száma után voltak kötelesek katonát állítani, de ez a rendszer már nem sokáig működött, a hadkiegészítés a vármegyék feladatává vált – ez a „megyei felkelés”.[41] A kassai főkapitánysághoz 9 vár tartozott, összesen mintegy 2000–2500 katonával, a körzethez tartozó hajdúvárosok Eszterházy Miklós becslése szerint további 6000 katonát állíthattak ki.[42] Horváth Mihály tovább részletezi: 1000 lovas, 1500 magyar és 500 német gyalogos alkotta az állományt.[43] Horváth adatai táblázatban:

 Eszterházy Miklós kimutatása szerint e 88 várban 16 230 katonának kéne lenni, de a létszám szinte sosem volt teljes.[44] Ezek a számok nagyon kevésnek tűnnek, ennyi várra elosztott, tehát átlagban váranként 185 katona, de még ennyi katona is komoly gondot jelentett az államháztartásnak. A végvári katonák zsoldja 1,4–1,6 millió rajnai forint, egyéb hadi kiadások 0,4–0,5 millió forint, a Habsburgok bevételei 1,9–2,1 millió forint, Magyar Királyság jövedelmei 0,8 millió forint. Bevétel összesen 2,6–2,9 millió forint, kiadás csak a határvédelemre 1,8–2,1 millió forint. A bevételek szinte soha nem haladták meg a kiadásokat, 90–100%-ot emésztett fel csak a végvárrendszer.[45] A Királyi Magyarország jövedelmei már az építkezéseket sem tudták finanszírozni. 1556–1566 között a német fejedelemségek rendszeresen hozzájárultak a végvárrendszer fenntartásához és bővítéséhez. 1566-tól már nem volt rendszeres, 1571–1576 között egyáltalán nem volt.[46] A Királyi Magyarország adója 1684-ig lassan kétmillió forintra emelkedett, 1685-ben hárommillió, 1686-ban 4,5 millió.[47] Egyes főurak jelentős összegeket áldoztak a végvárakra és katonáira.[48]

 A nemesség is adózott, amelynek mértéke a a jobbágyok, azaz a jobbágytelkek számától függött. A királyi adó 1541–1590-ig 2 aranyforint volt általában. A portánkénti kapuadó a porták számának csökkenésével fordított arányban folytonosan nőtt, 1622–1630-ban 3 forint, 1647–1659-ben 10 forint. 1557-ben a velencei követ jelentése szerint a bányák és a harmincad jövedelem 350 000 ft-ot tett ki, a megyék portális adózása 50 000-et. Az 1542, 1552 és 1553. évi törvényekből ismert a zsold mértéke: egy lovas 36 ft, egy gyalogos 24 ft zsoldot kapott. Az egyéb juttatásokkal együtt nagyjából 42 és 30 ft-ra tehető a teljes költségük. 8000 lovas és 4000 gyalogos zsoldja és juttatásai már 456 000 ft kiadást jelentettek a büdzsének. 1563-ban a velencei követ szerint 530 000 forint volt a királyi kamara bevétele, de hadikiadásai meghaladták a 900 000 forintot.[49]

Megjegyezhetjük, hogy e helyzetben az egyetlen szerencse, hogy a török oldal 1575-ig szintén deficites, 1553-ban például 22 millió akcsével kellett a budai vilájet költségvetését kiegészíteni.[50] Ettől kezdve önellátóak, legalábbis nem érkezik több udvari kiegészítés a portáról, vagyis kénytelenek annyit költeni, amennyi bevételük keletkezett.[51]

A magyar forint (később magyar dukát) és dénár megmaradt, sőt Európában széles körben használták. 1533-ban Ferdinánd megtiltotta az osztrák tartományokban a használatát. 1559-től a rajnai forintot felváltotta a rajnai dukát. Egy akcse 2–2,5 dénárt ért, de árfolyamát mesterségesen leszorították.[52]

Irodalom

Ágoston Gábor: A magyarországi török végvárak fenntartásának és ellátásának néhány kérdése, Studia Agriensia, 14. Eger, 1993.

Bérenger, Jean; Kecskeméti Károly – Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon, Budapest, 2008.

Barta Gábor – Keresztesek áldott népe, Budapest, 1977.

Benda Kálmán – Magyarország történeti kronológiája 1981–1982.

Fekete Lajos: Budapest (sic!) a török korban, Budapest, 1944.

Kenyeres István: A királyi Magyarország bevételei és kiadásai a 16. században, Levéltári Közlemények, 74. (2003.) 1–2.

Orthmayr Tivadar: A horvát-slavon-magyar határörvidék kifejlödésének logikája, Temesvár, 1871.

Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora, Budapest, 1965. 44–130. o.

Poór János (szerk.) – A kora újkor története, Budapest, 2001.

Salamon Ferencz: Török uralkodás Magyarországon, Budapesti Szemle, VII. köt. 35–73. o.

Várkonyi Ágnes, R: Környezet és végvár, Studia Agriensia, 14. 1993. 12, 15.

Várkonyi Ágnes, R: Magyarország visszafoglalása 1683–1699, Budapest, 1987.

Végvár és ellátás, Eger, Dobó István vármúzeum, 2001.

Zöllner, Erich – Ausztria története, Budapest, 2000.

[1] Benda, 418. o.

[2] „A Habsburg-dinasztia ausztriai ágának (családi) birtokai, amelyek közé Alsó- és Felső-Ausztria, Stájerország, Karinthia, Krajna, Tirol és Elő-Ausztria tartozott. Ezen birtokok alkották a 16. század eleje óta a német-római birodalom úgynevezett osztrák kerületét. Az 1620. évi fehérhegyi csatát követően Cseh- és Morvaország is noha királyságként, de az ausztriai Habsburgok tartományává vált. Magyarország azonban három részre szakadása, a török elleni védelem megszervezéséhez szükséges Habsburg segítség és egyúttal befolyás ellenére mindvégig elkerülte, hogy az örökös tartományok közé süllyedjen.” Kereszt és félhold: A török kor Magyarországon.

[3] Poór, 257. o.

[4] Poór, 262. o.

[5] Poór, 267. o.

[6] Poór, 268–270. o.

[7] Benda, 405–406. o.

[8] Poór,180–181. o.

[9] Poór, 182.

[10] Benda, 407. o.

[11] Benda,  406. o.

[12] Poór, 265. o.

[13] Poór, 173. o.

[14] Poór, 171. o.

[15] Benda, 408. o-

[16] Benda, 416. o-

[17] Bérenger, 23. o.

[18] Poór, 263. o.

[19] Poór, 264. o.

[20] Benda, 418. o.

[21] Benda, 425–427. o.

[22] Benda, 427. o.

[23] Benda, 409–410. o.

[24] Bérenger, 20. o.

[25] Bérenger, 22. o.

[26] Benda, 412. o.

[27] Zöllner, 145. o.

[28] Zöllner, 146. o.

[29] Benda, 404. o.

[30] Benda, 412. o.

[31] Benda, 413. o-

[32] Bérenger, 18–19. o.

[33] Benda, 414. o.

[34] Barta, 181. old.

[35] Bérenger, 32. o.

[36] Bérenger, 25. o.

[37] Bérenger, 51. o.

[38] Bérenger, 49–51. o.

[39] „Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.” 1222. évi XXXI. tc. 2.§

[40] Benda, 415. o.

[41] Salamon, 65. o.

[42] Perjés, 44. o.

[43] Horváth, 343. o.

[44] Orthmayr, 63. o.

[45] Kenyeres, 59–103. o.

[46] Várkonyi (Három évszázad…), 30. o.

[47] Várkonyi (Mo. visszafoglalása), 72. o.

[48] Orthmayr, 66. o.

[49] Orthmayr, 62. o.

[50] Fekete, 250. o.

[51] Ágoston, 322.

[52] R. Várkonyi (Három évszázad…), 123. o.