(Kép: Sztephanosz Büzantiosz – Pi poleón, 1568. Basileae, Ex Officina Qrqriniana)

Így ne írjunk történelemről...

Marton Veronika blogjának legújabb gyöngyszeme a cikk, ami szerint magyar=pártus. A cikkben elkövetett módszertani hibák jobb felvezetése érdekében az utolsó bekezdéssel kezdem:

Byzantinus szerint a „szkíta” kifejezés jelentése „vas”; eszerint a „szkíta” merő fordítása a „vas” szónak. Ennek bizonysága a magyarországi Vas-megye neve. A logika szerint a földrajzi név általában a vonatkozó terület legjellemzőbb tulajdonságát, esetleg az ottani népek illetőségét tükrözi. Csakhogy Vas-megyében (sic!) sehol nincs vas, és vasércbányászat sem volt soha. Tehát marad a lakosok régi „vas” neve. A megyét a honfoglalás korában a besenyők lakták. A besenyő összetett szó, az első rész a „bes” nem más, mint a vas szónak a régiségben szokásos b-vel ejtett változata.  Magyarország megszállását, a magyarság tönkretételét szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkoásának (sic!) eredménye, hogy ezekről mitsem (sic!) tudunk, ezen ismeretek hiányoznak a tankönyvekből.

Csak ebben az utolsó részben minimum három szarvashiba van, megalapozatlan feltevések, hibás forráshasználat, és természetesen nem maradhat el, hogy aki nem így gondolja, az idegenek érdekében eltitkolja a „nagy” és „egyetlen igaz” tudást. Ezzel szemben az ebben az idézetben olvashatók merítik ki az abszolút felületességet, csak ezt mostanában könnyű azzal eltusolni, hogy aki ezt a felületességet felemlegeti, az hazaáruló, és már kész is az érvelés.

Először is a honfoglalás korában nem tudunk besenyőkről a Kárpát-medencében, nincs olyan forrás, amelyik azt állítaná, hogy a Kárpát-medence nyugati részén besenyők, vagy akár besenyőkhöz köthető töredékek éltek volna. Csak a 10. században költözött be egy részük a Kárpát-medencébe, korábban ők a keleti szomszédaink voltak, nem a nyugatiak.

A besenyő népnévnek számos magyarázási kísérlete van, az azonban biztos, hogy a bes- töve nem vasat jelent. Ha türk nyelvű nép volt, akkor az 5 számnév, vagy a fej jelentés, ha iráni, akkor esetleg az óind és avesztai pasu (bárány) jelenhet meg benne (van ilyenre is példa a türkök között, mint az akkojunlu és karakojunlu népe), de vas csak akkor lehetne, ha a besenyőket finnugornak gondolnánk, ami azért meglehetősen abszurd.

Igen vicces tévedés, hogy ha Vas megyében nincsenek vasbányák, akkor vas sincs. Drága Marton Veronika, hallott már a vasi Vasvárról? Arról a településről, aminek már a római neve is Castrum Ferreum, és a magyar név a szó szerinti fordításával azt mutatja, hogy még településkontinuitás is volt a római és a magyar települések közt. Valójában a Nyugat-Dunántúl igen gazdag gyepvasércben. Igen, ez nem bányászott vasérc, mert egykori mocsári környezetben a vasbaktériumok választják ki, iparilag nem hasznosítható, de a teljes földrajzi környezetet képes volt ellátni vassal bányák és bányászok nélkül is. A 13. században a pannonhalmi kovácsok Vasvárról szerezték be a vasat. Szóval Vas megyében bizony van vas, csak vasércbánya és vasérctelep nincs. Így máris nem kell a lakóiról elneveztetni a megyét, tehát a besenyőzésnek a maradék értelme is elveszett.

És végül... Sztephanosz Büzantiosz (latinosan Stephanus Byzantius – De Urbibus) egy 6. századi görög nyelvész, aki földrajzi nevek és népnevek etimológiáit gyártotta halomra, szokás szerint tévesen, hasonlóan a magyar sumerológusokhoz, legtöbbször a puszta hangalaki hasonlóság már elegendő volt ahhoz, hogy elméletet gyártson egy-egy név eredetére. Sztephanosznak még az se tűnt fel, hogy Hérodotosz szerint a szkíták első királya Szküthész lett volna, ami közelebb vihette volna a helyes megoldáshoz, és akkor talán nekünk is segíthetett volna a név értelmét megfejteni. Ehelyett a fent mellékelt kép alapján a Szküdrától a Szkóloszig terjedő részben, a ΣΚΎΘΑΙ címszó alatt olvasható: καί σκύθης, ό σίδηρος, „és szkíta, mint a vas”. Sztephanosznál ez egy hapax, soha másnál nem merült fel, hogy a szkíta név a szidérosz főnév származéka lenne, de itt is inkább jelző, főleg hogy ezt megelőzi még egy jó pár más jelző is. Marton Jerney Jánosnál találta ezt. Éppen Jerney volt az, aki kitalálta a pártus–magyar rokonságot, csak míg Jerney egy kiváló kutató volt, aki a kora embereként nem tudta átlépni az aktuális ismereti küszöböt, kétszáz évvel utána ugyanazt állítani már meglehetősen nevetséges. Kiragadni sok száz forrás közül azt az egyetlen egyet, ami látszólag alátámasztja az elképzelést, és negligálni az összes többit – ez maga az áltudomány.

A fent idézett néhány mondatban annyi tévedés van tehát, hogy majdnem flekknyi szöveget lehet mellé köríteni a legszükségesebb információkból, amik egyébként mindenki számára elérhető, nem titkos, nem eldugott tények. Csak kissé körültekintőbbnek kéne lenni, bár akkor meg nem lehetne pusztán a fantáziára bízni az eredetet. Így aztán nem csoda, ha ezt a maszlagot a történelemkönyvek nem tartalmazzák, mivel szemmel láthatóan szemernyi alapja sincs. Az önellentmondásokra már fel se kell hívni a figyelmet, miszerint a „sumerológus” egyszer azt állítja, hogy a sumer nyelv a rokonunk, aztán azt, hogy mi pártusok vagyunk, ugyanakkor még tiszta árják is. Ezek szerint az árják is sumerek voltak, a pártusok meg árják, és ennek az 5000 éves történelemnek, meg a Közel-Kelettől Belső-Ázsiáig terjedő területnek mi lennénk az egyetlen letéteményesei, akik egyébként a világ ősnyelvét beszélik a kontinens egy másik szegletében, ahonnan sose mentek el, de legalább visszajöttek.

Elképesztő katyvasz van ma az átlagos történelem iránt érdeklődő ember fejében, akiknek az érdeklődését sajnos ilyen hagymázak vezetik tévútra.

A fentiek után talán mondani se kell, hogy a középkori források névhasználata egyáltalán semmit nem jelent abból a szempontból, hogy a 3. században végleg megszűnő Pártus Birodalom, az egy évszázad múlva feltűnő európai hunok, és a még négy évszázad múlva megjelenő magyar törzsszövetség között hogyan lehet kapcsolat. Ezek a középkori krónikák váltakozva neveznek mindenfélének bárkit, minket is egyszerre neveztek türknek, baskírnak, madzsarnak, hunnak, avarnak, ogurnak, onogurnak, szkítának, pártusnak. Ráadásul a hunok eredetére nézve egy általánosan elterjedt nézet, hogy valóban a hsziungnuk származékai, akik persze a Pártus Birodalom teljes fennállása alatt Kína környékén tartózkodtak, tehát nem voltak pártusok. Mégis ezt az egész történelmi vegyigyümi-turmixot egyesek elejétől végéig képesek elfogadni, és hirdetni, hogy mi magyarok egyszerre vagyunk sumerek, akkádok, pártusok, subartuk, hsziungnuk, avarok, szkíták, hunok és onogurok, vagyis gyakorlatilag mindenki, aki csak megjelenik Eurázsia sztyeppéin az elmúlt 3000 évben, plusz még természetesen a legrégebbi ismert kultúrák, hiszen mindemellett még 40 ezer éve élünk a Kárpát-medencében.

Most kiválogatunk néhány krónikát, ami szerint pártusok vagyunk, és akkor néhány napig pártusok leszünk, mindaddig, amíg ki nem válogatjuk azokat a krónikákat, ami szerint hunok, vagy türkök. Eközben persze nem kell törődni azzal a krónikási hagyománnyal (amit a történettudomány természetesen tud), hogy mindenki szeretett archaizálni, a németeket teutonnak, a franciákat gallnak, az angolokat britonnak, a spanyolokat hispánnak nevezni, és bár a teutonok, gallok és britonok részt vettek az adott népek etnogenezisében, mégsem lehet egyikről se azt mondani, hogy közvetlen elődeik lennének. A vizigótokat annyira hispánnak nevezték, hogy a mai napig is az a nevük.

(Kép: I. András állítólagos imái 1046-ból)

Itt megérkezünk Marton Veronika egy másik vesszőparipájához, I. András állítólagos imáihoz. Nagy nehézség ugyanis a pártusozásban, hogy nincs olyan magyar szövegemlék, ami pártusnak nevezné a magyarokat. Ezt az egyetlen egyet lehet esetleg előhúzni. A szövegemlékként kezelt dokumentumról 1866-ban Szabó Károly bebiznyította, hogy Literáti Nemes Sámuel hamisítványa, aki egyébként elképesztően sok oklevelet hamisított, és a magyar oklevéltan jó darabig küzdött velük, talán még ma is van olyan, amiről nem derült ki, hogy az ő munkája. Azóta történettudomány konszenzusa, hogy ezek hamisak. A szerző jól ismerhette a Halotti beszédet, ami 1771-től publikus. Lehet azon púposkodni, hogy mindezek ellenére mégis eredeti, csak akkor bizonyítani kéne, amit nem elegendő azzal alátámasztani, hogy Szabó Károly egy mondatát félremagyarázva azt állítjuk, nem is látta a dokumentumot. Ez édeskevés ahhoz, hogy a tudományos konszenzussal szemben igazinak állítsuk be. Innentől már nem is annyira érdekes a „bardouſ” kifejezés, bár azért leszögezhető, hogy ez nem „bardus”, hanem a Halotti beszéd alapján „bardovs”, és nem feltétlenül népnév, hanem a mondat szerkezete szerint egy akármilyen jelző. Még ha eredeti lenne, akkor sem pártus, hanem akár „bárdos” is lehet. Az egyetlen pártust említő magyar dokumentumról ennyi mondható el.

(Kép: A Shami-szobor – Iráni Nemzeti Múzeum, Teherán – és a Szent László-herma összehasonlítása)

Végezetül már csak arra térnék ki, hogy egy pártus bronzszobor és a Szent László-herma állítólag mennyire hasonlít egymáshoz. Marton Veronikánál egy eltorzított, magasságban nyújtott kép látható, így valóban van valami hasonlóság, ám a szobor valódi, torzítatlan képével (a beillesztett képen alul) gyakorlatilag már nincs hasonlóság. Még az embertani csoport is más, a bajusz- és szakállviselet is. Mindkettő egy embert ábrázol, ebben ki is merülne, ha a hajviseletben nem lenne valami elvitathatatlan hasonlatosság. Ez azonban nagyon kevés. A szobor legkésőbb a 2. századból származik, a herma viszont az eredeti herma megsemmisülése után, valamikor Zsigmond idején készült emlékezetből. Senki sem rajzolta le előtte, hogy később majd pontosan helyre lehessen állítani, ha esetleg elégne egy tűzben. Zsigmond ötvöse ügyes munkát végzett, de semmit sem tudunk arról, hogy mi alapján alakította ki a hajviseletet. Talán éppen antik szobrok szerint. Mindenesetre az eredeti herma is körülbelül 1000 évvel a szobor után készült, a kettő között gyakorlatilag semmi kapcsolat nem tehető fel.