Az elsőnek csak a címe volt igazából az, ami erről szólt, mert a szóvá tett videó címét vettem át. Ebben nem is az ott előadott sumer rokonság elméletével foglalkoztam leginkább, mert meglehetősen hosszú lett volna egy blogcikkben minden egyes állítást, minden egyes táblázat minden adatát elemezni. Egy dolgot valóban megemlítettem, miszerint a videó készítője meglepetésemre nem követte el azokat a leggyakoribb módszertani hibákat, amiket a sumerosok szoktak. Ezek a hibák a nyelvek keverései – a sumer, az akkád és a biblikus héber szokott előfordulni –, a fonológiai lehetetlenségek feletti elsiklás, nem létező sumer szavakkal, vagy nem létező jelentésekkel operálás. Ezek a szóhasonlítások ilyen szempontból korrektek voltak, de ez nem jelenti azt, hogy semmi más gond nincs az elmélettel. Az, hogy a kérdés egyik vizsgálója nem csinál az újbabiloni (az akkád nyelv eufráteszi nyelvjárásának késői változata) Nabú-kudurri-usur nevének sumer olvasatából (ANAG.NIG2.DU.ŠEŠ) „A Nagy Sas” magyarítást (ne tessék röhögni, teljesen komoly állításként találkoztam vele), nem jelenti azt, hogy az elmélete is helyes lesz.
(Kép: Apollón, akinek valóban van köze a sumerekhez, itt Apaliun néven egy hettita táblán, CTH 76B. Forrás: Silvin Košak: Konkordanz der hethitischen Keilschrifttafeln - Suchergebnis, KBo 19,74, Mainzi Egyetem, az Alakszandusz és Apaliun név kiemelése tőlem)
Erre a blogcikkre Varga Géza úgy csapott le, mintha éppen az emtéját borította volna fel (sajnos egyébként már nincs rá szükség), és diadalmasan közölte, hogy én elismertem a... mit is? Semmit. Két dolog ugyanis nem tűnt fel Varga Gézának. Az egyik az, hogy ha én azt állítom, hogy az eurázsiai nyelvek három nagy csoportjában is megtalálhatók sumer jövevényszavak, akkor az nem jelenti azt, hogy ettől a magyar nyelv sumer lenne, vagy akár bármely más eurázsiai nyelv lenne sumer. Azt hiszem, ez teljesen tiszta. Másfelől viszont ha az egyes módszertani hibáktól mentesség automatikusan igazolása lenne egy elméletnek, akkor Varga Géza elismerte egyúttal, hogy a finnugor elmélet a helyes, hiszen abban módszertani hibát viszonylag keveset találni. Tehát Varga Géza nem csak luftot rúgott, de egyúttal öngólt is, ami szép teljesítmény.
A második linkelt bejegyzésem egy nappal ezután készült, ez mutatja azt, mennyire értek egyet bármivel, ami a sumer–magyar rokonsággal kapcsolatos fantazmagóriákban van. Konkrétan semmivel. De nézzük meg, hogy maga Varga Géza mennyire kompetens a sumer–magyar kérdésben, mert ha észt oszt benne, akkor talán értenie is kell(ene) hozzá ahhoz, hogy a pálya széléről megítélhesse, melyik játékosnak van igaza. Ezt most csak egyetlen szó alapján teszem meg, mert nem vállalkozom hipp-hopp a valóban tekintélyes mennyiségű életmű teljes mélyelemzésére. Ez pedig „Az isten szavunk eredete” című cikke alapján legyen az „isten” szó. Idézem a cikket:
A „nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: „Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.”
Lépjünk át azon, hogy mekkora arc kell a nyelvtudomány kifejezés idézőjelbe tételéhez. Világos, hogy átvette Zakartól, és se neki, se Zakarnak nincs fogalma arról, hogy ilyen sumer szó nincs is. Ezért nem szerepel a sumer szövegekben. Anton Deimel korának egy nagyon kiváló orientalistája volt, de az 1928-ban második kiadású jellistás kézirata – Šumerisches Lexikon – mára természetesen elavult. De nem csak mára, hanem már Zakar 1973-as írása idején is, mivel akkor már Labat frissebb volt, és természetesen a szakirodalom a megfelelő szakfolyóiratokban folyamatosan bővült. Deimel lexikonában az AŠ nevű írásjel az 1. sorszámot kapta, és a következőképp néz ki a leírás:
(Kép: P. Anton Deimel: Šumerisches Lexikon, 1928. 11. oldal, átvéve az 1928-as második kiadás 1961-es reprintjéből, 1961)
Azért volt elavult, mert René Labat jelentősen kibővítette, érthetőbb és átláthatóbb formába rendezte a listát, és 1947-ben szintén kéziratban kiadta.
(Kép: René Labat: Manuel d'épigraphie Akkadienne, 1947. 43. oldal)
Labatnál – nem véletlenül – ismét az 1. sorszám alatt szerepel, és bár Badiny tanítványai Labat szótárát is szeretik, azt gyakorlatilag egyikük se tudja, hogy itt az aláhúzott szavak akkád nyelven szerepelnek. Vagyis Labat már különbséget tett az ékírásos írásjel sumer és akkád neve, fonetizálása és jelentése között. Már itt is világosan látható, hogy az ištēn szó akkád, amit az akkádok a sumer AŠ nevű írásjellel írtak, és ugyanennek az írásjelnek még egy csomó más sumer és akkád fonetizálása és jelentése is van, sőt van akkor még nem ismert kiejtésű jelentése is.
Ezen a ponton szokott minden önjelölt „sumerológus” elbukni.
A tudományuk kimerül a szótárazgatásban, és ha valami magyarnak látszó szóra akadnak, gondolkodás nélkül ragadnak tollat, papirost, klaviatúrát. Nem baj, hogy nem is sumer a szó, nem baj, hogy nem is azt jelenti, Deimel és Labat nevét elegendő hivatkozási alapnak gondolják, hiszen úgyse néz utána az állításaiknak senki azok közül, akiket ezzel meg lehet vezetni. Ahogy ők maguk se néznek utána semminek, egyik írásból kerül a másikba a hibás állítás, hibás forráshivatkozással, mert még az is elmaszatolódik kézen-közön. Vegyük észre, hogy Deimelnél nincs ištēn kifejezés, vagyis Zakar is vélhetően Labattól ismeri, de hasból beírja Deimelt, talán mert jobban hangzik, vagy tudja, hogy ott az aláhúzott akkáddal hamarabb lebukna, vagy a jóisten tudja, miért. Még maga a forráshivatkozás se értelmezhető, mert Deimel nem 1934-ben jelent meg, összesen 124 írásjel jelentését gyűjtötte össze, tehát 139. jelről nem lehet szó, viszont a 139. oldalon egészen más van. Ezek az állítások úgy terjednek, mint a hamis idézetek Treforttól, Glatztól, Woolley-től, Drechslertől. Valaki kitalálja, az áltudós másolja.
Az 1947-es szótár óta természetesen még tovább léptünk, Rykle Borger 2004-ben kiadta a saját jellistáját Mesopotamisches Zeichenlexikon címmel, és az interneten is számos megbízható szótár található, mint például a Pennsylvania Egyetemé. A sumerben három kifejezést ismerünk az 1 számnévre, különböző írásjelekkel írták őket, és az akkádok valamennyit ištēn formában 1 számnévként alkalmazták.
Tehát a helyzet az, hogy az ištēn szót emlegetők valamennyien abszolút inkompetensek sumer nyelvi kérdésekben, gyakorlatilag ismérve a dilettantizmusnak, ha az akkád ištēn szót a magyar isten szóval próbálják párhuzamosítani, hacsak... hacsak nem akarják a magyar nyelvet egy sémi nyelvvel összehozni. Tehát se Varga Géza ne nagyon akarjon ebbe beleszólni, se a teológus Zakar András sületlenségeit ne akarja mások torkán lenyomni.
Mind a sumerek, mind az akkádok az isten fogalmát egy másik írásjellel, az AN nevű sumer szójellel írták. Ennek van an és diĝir hangzósítása is, csak épp isten nincs. Ha még azt is hozzávesszük, hogy bár a mezopotámiai istenvilág a Közel-Keleten és az Égeikumban gyakran visszaköszön – még a görögben is, hogy mást ne említsünk, Apollónnak még a neve is levezethető Nergal isten aplu jelzőjéből –, ugyanakkor a magyar mondavilág teljesen más, nyoma sincs sumer eredetnek, miközben egyesek szerint annyira magyar lett volna a sumer, hogy még az isten szó is ugyanaz, maga az abszurdum.
Összefutottam Marton Veronika A suméroktól a magyarokig című videójával. Az előadás már két évesnél régebbi, a feltöltés viszont nem régi. A videóhoz nem lehet kommentelni, a személyes blogon pedig előzetes moderáció van, így nem túl sok esélye van bármit megvitatni. Ezért inkább leírom ide magamnak. Négyszemközt önmagammal tán kissé hosszabb is lehetek, mint egyébként lennék.
A több mint másfél órás előadás első harmada teljesen érdektelen, a szokásos tudománytörténeti összefoglalón felül nem sok minden van benne. Az meg ahogy mindig, most is arról szól, hogy mindenkit kirúgtak, eltiportak, elhallgattattak, aki nem volt finnugrista. Ezen már nincs mit megrágni és kiköpni, elég fárasztó anélkül is. Aki tudománytörténettel foglalkozik, az azt is tudja, hogy maga Hunfalvy is felvetette a sumer nyelvi kapcsolatokat, és később az általa alapított, és sokáig főszerkesztett Nyelvtudományi Közlemények nem válogatta meg a tudományos közlemények tematikáját, kizárólag a kor színvonalának megfelelő tudományos hozzáállást. Így az NYK-ban az iráni-perzsa, török, indoeurópai írások is helyet kaptak, szemben minden ellenkező állítással, amit nagyon egyszerűen le lehet csekkolni, mert az MTA digitalizálta és elérhetővé tette (ingyenesen) az NYK összes megjelent számát. Az egy ezen valamennyire túlmutató momentum – amit fentebb említettem – az, hogy a Trefort-idézet valóságát tagadja. Ezt pozitívnak értékelem, ám mivel az internet összes közösségi felületén gátlástalanul terjed a hamis idézet, amit ott is cáfolnak sokan, mégis nagyon sokan elhiszik és újra és újra terjeszteni kezdik, ennek nem sok hatása lesz. Ráadásul persze az uráli elmélet ekézése közben mindig ott motoszkál az a kicsi hiányérzet, hogy miért éppen az uráli elmélet a célpont, amikor a világ összes mértékadó, releváns nyelvésze szerint a sumer egy szigetnyelv? Nem kéne inkább Marija Gimbutast, vagy Thomas Gamkrelidzét, netán Colin Renfrew-t is elővenni egy kis irgumburgumért? Esetleg még Szergej Sztarosztyint is, amiért még a nosztrába se vette bele a sumert. A 19. században meglehetősen természetes volt, hogy a frissen felfedezett sumer nyelvet a világ minden egyes nyelvével megpróbálták rokonítani, aztán egyik se járt sikerrel. A magyar sem.
Fél óra után jutunk el a sumerekig. Egyből az arcunkba kapjuk a kijelentést, hogy az Ubaid-kultúra az özönvíz előtti embereké, az Uruk-kultúra a horezmieké, akik Szúzán keresztül érkeztek – ők építették a zikkuratokat –, a Dzsemdet Naszr pedig az erdélyieké – mert ugye Tatárlaka... –, majd ennek a háromnak a keveredésével jött létre a sumer kultúra. És itt az ember rögtön dob egy hátast.
Itt nem is az okozza az elsődleges problémát, hogy a zikkuratokat éppen az Ubaid-kultúra utolsó periódusára alakította ki a kultúrahordozó Eridu városa, vagy hogy a tatárlakai korongok írása ezen elképzelés szerint 2000 évvel a sumer írás megjelenése előtt már fejlettebb lett volna, mint ahogy az uruki archaikus korpuszban az megjelenik – tehát az írás eleve az Uruk-kultúra, és nem a Dzsemdet Naszr terméke –, hogy Szúza csak az Uruk-periódus közepén kezdett gazdagodni, sőt az sem, hogy özönvíz nem történt sosem. Hanem hogy ez a három kultúra sem különböző eredetű népeket, nyelveket, sem későbbi összeolvadást nem is feltételez és nem is bizonyít. Az már csak hab a tortán, hogy a vélelmezett eredeztetési helyükkel egyébként semmi releváns kapcsolat nem mutatható ki. Nem is nagyon értelmezhető, hogy miért az Aral-tó vidékéről ide érkezők építettek volna toronytemplomokat, hiszen ezek a hegyek tiszteletére utalnak, és azon a vidéken nincsenek hegyek. Ellentétben a Zagrosszal, ahol valóban feltehető a sumerek származási helye. Az említett három kultúra egymást követi BP 8000-től egészen a sumer városkirályságok koráig, és át is fedik egymást. Még egy kis szimplifikáció is van, hiszen a Szamarra-, Haszuna- és Halaf-kultúrák említésre se kerülnek. Bonyolult viszonyok vannak a kultúrák között, amiket viszont már több évtizede ismerünk, Szamarrában 1913-ig ásatott Ernst Herzfeld.
(Kép: A Halaf- és a Haszuna-Szamarra-kultúrák kiterjedése, amelyek a legkorábbi ismert mezopotámiai kultúrák. Közöttük már 8000 évvel ezelőtt is kereskedelmi és kulturális kapcsolatok voltak. Forrás: Wikimedia Commons)
Az észak-mezopotámiai Szamarra-kultúra 7200–7000 éve már eridui hatásokat mutat, de magát a kultúrát mégsem az Uruk-, vagy az Ubaid-kultúra, hanem a Halaf váltja fel. A Halaf már Kilíkiától Szíriáig és Nyugat-Iránig terjeszkedett. A Halaf megjelenése már az Ubaid 1 korszakra esik, amikor az eridu-áru még nem terjedt el egész Mezopotámiában. Az Ubaid 3 és 4 periódust összefoglalóan északi Ubaidnak is nevezik, ez keleten Kelet-Iránig megtalálható, az uruki műveltség pedig újra behatolt Észak-Szíriába is. Mindezek jól mutatnak egyfajta kultúrális expanziót, amely egyben feltehetően népesség-vándorlással is járt, de arra nem ad még információt sem, nemhogy bizonyítékot. Az Ubaid-kultúra első megjelenésétől számítva Mezopotámiában semmiféle – sem etnikai, sem kultúrális – törést nem találhatunk. Az Eriduból kiinduló divathullámok többszáz évig gyűrűztek, és a korábbi divatot mindig átfedésekkel váltották fel. Vagyis például az Ubaid 1 korszakot jellemző, az Eridu városbeli XIX-XV. rétegben található eridu-árut BP 6700-ig lehet kimutatni, holott az Eridu XIV-XII. rétegben jelentkező, az Ubaid 2 korszakot jelző Hadzsi Mohamed áru már BP 6800-ban megjelent. Ez az Eridu városból érkező divat domináns felülrétegződését jelenti, nem pedig etnikumváltást.
A régészeti kép egyértelműen megmutatja, hogy Eridu valóban elképesztően nagy hatással volt a művelődésre. Majd' két évezreden át (BP 7400–5700) töretlenül fejlődött. A Folyamköz történeti hagyományai szerint Eridu adta az első királyokat, és első főhegemónként – azaz a városkirályságok közti legfőbb hatalom – szerepelt. BP 6500 táján szinte bizonyosan politikai hatalma is volt, melyet az Ubaid 3 korszak árujának terjeszkedése mutat, 19 kultúrrétege közül a XI-VIII. fémjelzi az aktív és alkotó Ubaid 3 korszakot. Itt jelenik meg a lassú fazekaskorong is. A gyors fazekaskorong és a fémművesség már a korai Uruk kor terméke. Ekkoriban dominánsan felülrétegződött a még létező Szamarra–Halaf kultúrát képviselő településeken is, de fokozatosan szorítva ki a helyi elemeket. A korszak közepén a kereskedelme uralta a mezopotámiai piacot. Utolsó korszakában nagy méretű, impozáns templommal rendelkezett. A hegemónia gyengülését az „uruk áru” megjelenése és fokozatos térhódítása jelzi, majd az „eridu áru” BP 5650-ben teljesen megszűnt. Két emberöltő alatt Eridu lehanyatlott. Ennek oka lehetett Uruk megerősödése is, de elképzelhető, hogy a gazdag tengeri kikötő kezdett feltöltődni, ezért az áruforgalom áttevődött egy közeli folyóparti kikötőbe – alkalmasint Urukba.
Elámban is az Eridu-korszak a folyamközi hegemónia megteremtője, a Szúza a, b, c és d, e (vagy A) jelű kultúrák szoros kapcsolatokat mutatnak az egykorú Ubaid 1-2-3-4 korszakokkal. A Szúza B a korai Uruknak felel meg, míg a Szúza C és D a késői Uruknak és a Dzsemdet Naszr-kornak. Ebből a C réteg az, amelyikben Szúza jelentősen kiterjed, megerősödik.
Uruk városa már BP 6800 körül lakott település volt, de Uruk alapítását mégis kábé BP 6000-re teszik, Eridu VII. rétegével egykorúra. Itt így feltehető a lakosságcsere, vagy legalábbis valamilyen külső, expanzív hatás. Uruk valószínűleg kapcsolatban volt az északi hegyvidékekkel, ugyanis itt mutatható ki először a fémművesség a Folyamközben. A kőrézkor BP 6200 körül az Urmia-tó vidékén adatolható, majd dél felé terjeszkedett. Könnyen elképzelhető, hogy az Ubaid 3 korszak expanzív idejében a folyamköziek felhatoltak a Kaukázus vidékére, ott gyarmattelepeket alapítottak, majd innen származott vissza a fémművesség, de már csak a megfelelő fáziskéséssel, az Uruk korban. Erre mutat természetesen az is, hogy rézlelőhelyek a Folyamközhöz legközelebb itt találhatók.
(Kép: 7000 éves halafi termékenyég-figura, ami meglehetősen hasonlít a videóban bemutatott sumer szoborhoz. Walters Art Museum)
A sumer etnogenezis főbb szakaszai ilyen módon úgy 8500 évre vezethetők vissza. A sumer nép végleges kialakulása esetleg a Folyamközbe tehető, ám a népességet alkotó elemek minden bizonnyal kapcsolatba hozhatók a Szamarra kultúrával (BP 7600). Úgy rekonstruálható a képlet, hogy a Szamarra-népesség gyarmatosította Halafot, majd innen települtek tovább Eriduba. Eridu további önálló kultúrákat hozott létre, melyek egy idő után a szülőkultúra elemeit is kiszorították. A Szamarra-Halaf keverék-kultúra csak az Eridu 3 expanzív szakaszában válik kimutathatatlanná. BP 7400–7000 között a Szamarra szüntelen terjeszkedése figyelhető meg Mezopotámiában, BP 6800-ig még nem Eridu terjeszkedése, hanem a Halaf kultúráé adatolt. Ekkor azonban Eridu már önálló gyarmatosítást is végzett: ez az Ubaid korral egyidős, és azzal tagadhatatlanul rokon Szúza a kultúra bizonysága. BP 6800-tól Eridu erőteljes expanziója indult meg, és talán ennek folyamán alapították (újra) Uruk városát is. Eridu politikai hegemóniája BP 6500-5700 között szinte bizonyosra vehető – bár hogy a hegemón szerepkörben Eridu mennyiben felelt meg az „államiság” kritériumainak, azt nem tudni.
(Kép: 8200–7700 éves szamarrai kerámia a szvasztikával, amit a videó néhány ezer évvel későbbi kerámia sajátosságának állít. Vorderasiatisches Museum, Berlin.)
Na mindebből persze Marton Veronikánál egy kukkot se fogunk hallani, pedig a sumer nép és kultúra kialakulásában ez a fontos. Ezek azok a tények, amiket a világ minden komoly tudósa elismer, nem az, hogy a Dzsemdet Naszr Erdélyből származik. A tatárlakai leletek egyébként is megérnének egy külön írást, de röviden megállapítható, hogy két különböző írást tartalmaznak, amiből az egyik egy korai ékírásra, a másik pedig a luvi írásra hasonlít. Maga a lelet datálhatatlan, mivel szerves anyagot nem tartalmaz, a leletkörnyezet nem segít a datálásban, mert egy utólagos beásott gödörben találták őket. Az egyetlen dolog, ami biztos velük kapcsolatban az, hogy fiatalabbak, mint a környező kultúrréteg, mert később ásták abba bele. A datálás egyetlen módja a tipológia, ennek alapján pedig 5000 évesnél régebbi semmiképpen nem lehet, tehát ezek alapján nem lehet azt állítani, hogy a sumerek bármely része, de főleg az írást kitaláló és importáló része Erdélyből származna.
A sumerek releváns története és származása helyett kapjuk a képeket, amik valamilyen módon kapcsolatosak lennének a magyar kultúrával. A bemutatott edényfestményekkel nem foglalkozom különösebben, bárki, aki látott már a világ bármely pontjáról származó neolit, kőrézkori, vagy rézkori edényt, láthatja, hogy nincs bennük semmi olyan, ami kizárólag csak a magyarokra és a sumerekre lenne jellemző. Nem lehet azonban szó nélkül elmenni az imdugud-jelenség mellett, ami egy egyszerű kijelentés, hogy ez a sumer madár a magyar turullal lenne azonos. A bemutatott képen már eleve látszik, hogy nem igazán sólyom az illető, de még csak nem is bármely ragadozó madár, hanem egy kiméra. Ragadozó madár alkatú, de oroszlánfeje van, egyébként is az éppen emlegetett koroktól évezredekre van, alig 4500 éves, amikor elvileg még mindig az Ubaid kultúránál járunk a sumer művészet ismertetésében. Az IM.DUGUDHU felirat olvasható felette.
A sumer nyelvet nem ismerők számára elmondom, hogy ez az írásmód azt jelenti, hogy a két írásjel, ami a szót alkotja, ebben az összetételben ismeretlen kiejtésű (azaz nem tudjuk, mi volt ennek a lénynek a sumer neve, az akkádban anzu). Az írásjelek értelme: IM = eső, vihar, DUGUD = erős, nehéz. A felső index elvileg a kiejtésben részt nem vevő determinatívumot jelenti, ami ebben az esetben szemantikai komplementum. Ha tényleg HU lenne ez a determinatívum, akkor annak a jelentése sas, így tényleg egy sasfélét jelenthetne. Csakhogy a HU már csak azért került oda, hogy turulozni lehessen, mert az ismert szövegekben IM.DUGUDMUŠEN szerepel (Bendt Alster: Contributions to the Sumerian Lexikon, Revue d'Assyriologie et d'archæologie orientale, Vol. 85, No. 1 (1991)), ahol a determinatívum csak egyszerű madárra, azaz szárnyas lényre utal. Azt már hozzá se kell tenni, hogy az elejére meg egy diĝir is dukálna, mert isteni lényről van szó.
(Kép: Éannatum buzogányfeje az imduguddal és a helyes ékírásos alakjával, aminek az átírása: dIM.DUGUDMUŠEN, a bal fül felett Ki földanya istennő neve olvasható.)
Leonard Woolley ásatásai semmiféle özönvizet nem bizonyítanak. Ő maga persze felvetette a gondolatot, de az általa is leírt vízben keletkező rétegek nem általános özönvízre mutatnak, hanem minden településen különböző időkben bekövetkező folyammeder-változásokat. Amíg a mezopotámiai folyamszabályozások, gátak nem álltak készen, addig a folyók gyakran váltottak medret egy-egy áradás után. Ez Mezopotámia jellemzője, a rengeteg hordalék, ami a folyókon érkezik fel is tölti a régi tengeröblöt, és maguk a folyók is állandóan szigeteket építenek, mint egy rendes alsószakasz-jellegű folyóhoz illik.
A Subat-Puabi kérdéshez elegendő annyi, hogy nem „csináltak” belőle Puabit, hanem a Subat név írására szolgáló két írásjel akkád olvasata Pú-abi. A képeken látható SU.Bad írásforma annyira értelmezhetetlen, amennyire csak lehet. Ha az írásjelek olvasata ismeretlen, akkor SU.BAD, ha a kiejtés ismert, akkor su-bad, normalizált alakban Subad/t. Valójában a pù és az ad ejtésű írásjelekkel írták, így a Pùad is épp olyan jó hangzósítás lenne, mint a Subad, tehát a Puabi akkádos forma se hibás.
(Kép: konkrétan nem igaz az állítás, hogy Hammurapi előtt ne lett volna ékírás. Az illusztráció Uruinimgina egy írása, ami bő fél évezreddel Hammurapi előtt keletkezett. Louvre, AO 4598)
A KI.EN.GI is megér egy kis foglalkozást. A szót a KI+EN+ĜIR15 írásjelekkel írták. Ebből a ki egyértelműen determinatívum, tehát ez a szó nem népnevet, hanem helynevet (földrajzi nevet) jelöl. Az en jelentése úr, a ĝir15 pedig helyit, őslakost jelent. A szó tehát KIen-ĝir15 alakban írandó át, és nem Kiengir, hanem Enngir az ejtése. Tudniillik itt a ĝ egy nazális g-t takar. A szó vélelmezhető jelentése az őslakosok által uralt (lakott) terület. A videón látható felirat újasszír írásjelekkel (tehát nem valami sumer emlékről másolva, hanem Labat lexikonából összeszedve az éppen kívánt írásjeleket) a ki-en-gi sumer olvasat lenne, a gi (Mesopotamisches Zeichenlexikon 141, Borger, 2004) nem az a szótag, ami ide illik, mert ide helyette a Borger 810 kéne, az a ĝir15. Az EN szótag E1 személyes névmásnak olvasása egy abszurdum.
Ezt az abszurdumot aztán az Enlil istennév elemezgetésében is megismétli, tehát – bár bíztam benne néhány percig, hogy egy magát sumerológusnak aposztrofáló ember ilyet legfeljebb véletlenül mondhat – szándékosan értelmezi félre. Az en szó alapjelentése az úr, ebből később a pap fogalma is leszármazott, ami világos és érthető jelentésváltozás. E1 személyes névmási jelentése soha nem volt. Nem csak a modern szótárak (PSD, CDLI) nem tudnak róla, de még a Badiny-tanítványok által előszeretettel használt Labat- (1948) és Deimel-szótárak (1928) sem. A sumer E1 személyes névmásnak két formája van, a ĝa2-e (ngáe) és a ĝe26 (nge), ez pedig nem en, és nem én. Nehéz lenne ezt nem szándékos hazugságnak nevezni. Ezek után Enlil neve természetesen nem az „én lélek”, hanem a lil2 rendes, szótári jelentésének megfelelően a „levegő ura”. Az en-lil2 kifejezés a szóelemek szerint azt jelenti, hogy „levegő ura”, „szél ura”. Egyes elképzelések szerint úgynevezett sumerizált szubsztrátum-istenség, azaz a sumerek előtti nép nyelvéből – és mitológiájából – lett sumeresítve. A sumerek előtti nép nyelvéről azonban semmit sem tudunk, így ez már nem tartozik e tárgyba. Nevének értelmezése hagyományosan a lil2 = šāru etimológiából származik. Más elképzelések szerint a név eredete sémi, az *il-ilī származéka. Ennek jelentése „(minden) istenek istene”. Ennek egyik alátámasztása egy eblai istenlista, amelyben a den-lil2 = i-lu-lu sor szerepel. Ez azt jelentené, hogy az Enlil név jóval később, már az akkádok megjelenése után sumerizált névalak, majd onnan került vissza a sémi mitológiába sumer néven. Ezen álláspont cáfolatára azt hozzák fel, hogy a di-lu-lu nem mehetett át a sumerbe *il-il alakban, legfeljebb den-E2 lehetett volna belőle, aminek viszont yē/īn-lil a kiejtése, vagyis az Enlil név inkább eredeti sumer szó, és Eblában látták el saját etimológiával a tanulás könnyítése érdekében. Mindenesetre a lil2 szél jelentése egyenesen vezet a levegő, a szellem, sőt a betegségek fogalma felé is, hiszen tudjuk, hogy akkoriban vagy a levegőben terjedőnek gondolták a betegségeket, vagy különböző istenek közvetlen behatásának, mint például Utu napisten nyilai a dögvész hozói. Másfelől Enlil elvezet a későbbi korok „viharisteneinek” képzetéhez is, ahogy a későbbi korokban a hettita és az újhettita–arámi főistenekhez. Így nem csoda, hogy az arámi kor termékei, a héberek Enlilhez hasonló dolgokat képzeltek az istenről, és írták az le a Bibliában. Ráadásul Enlil nem az a teremtő isten, akit Marton Veronika itt megpróbál leírni, hiszen a sumer teremtéseposz szerint a világot lépésekben teremtették, istenek generációi – csakúgy mint a görög mítoszokban – apránként hozták létre a ma ismert világot, és ebben Enlil apját, Ant követve a már létező ősvizekben és égbolt alatt létrehozta a földet. És ez az Enlil a nevében rejtőző „betegség” jelentéssel összhangban haragos, betegségeket hozó isten, akit az emberek idegesítenek.
(Kép: René Labat: Manuel d'épigraphie Akkadienne, 83. oldal, 99.. sorszámú bejegyzése az en szóról. A 832 oldalon folytatódik az összetételeivel.)
Meglepő a Bau-dug-asan és a Boldogasszony összevetésének elutasítása, már-már tudományos kritikai módszert vélhetnénk felfedezni, ám az örömöt hamar üröm váltja fel. Teljesen értelmezhetetlen – egyébként kontextusba sem illő, egyszerűen odavetett – kijelentés következik, miszerint a sumereket alkotó mindhárom nép „szkíta fajú”, sőt az állítás szerint mindenki, aki a sumerekkel foglalkozik, ezt a szkíta fajt mondaná. Bődületes böszmeség. Valójában aki a szkítákkal érdemben foglalkozik, az tudja, hogy a szkítaság nem nép, nem faj, nem nyelv, de még csak nem is fajta, hanem kizárólag az i. e. 1. évezred folyamán a Közel-Kelet és az Égeikum látóterébe került eurázsiai sztyeppevidék életmódjára, a nagyállattartó, lovagló, nyilazó, nomád és félnomád („lovasnomád”) népekre vonatkozik. Ők az íjfeszítők, nyelvtől és etnikumtól függetlenül. Ezek éppen azok a jellemzők, amik a földműves, letelepült, nem túl harcias sumerekre abszolút nem jellemzők.
Nem tértem ki mindenre, amit itt hallhatunk. Szerintem elég lesz ennyi is. Zárásként csak a legvégéhez fűzök néhány mondatot. Az ott említett könyv a Marczali Henrik által szerkesztett Nagy képes világtörténet, amelynek első része az Ó-kor, keleti népek címet viseli, és nagyrészt Fogarassy Albert fordítása Gaston Maspero műveiből. Az inkriminált előszó a kháldeai műveltséget és babyloni sírokat említi, ahol Fogarassy a fordítás helyett aktualizálta Maspero művét. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen egyrészt Maspero egyiptológus volt, másrészt 1899-ig sok minden történt a régészetben a magyar kiadásig. Persze annyi nem, hogy Leonard Woolley már szóba kerülhetne. Másrészt Fogarassy éppen azt akarta elérni, hogy a magyarsággal is kapcsolatba hozható turáni nézeteket is beleszőhesse a történetbe, mert arra természetesen Maspero ki se tért. Tehát itt sem Maspero nem hazudott (nem is említi), sem Fogarassy, aki nem azért nyúlt hozzá az eredetihez, hogy kivegye belőle a turáni dolgokat, hanem hogy beleírja. A mai magyarkodók pedig Fogarassynak ezen 1899-es megállapításaiból készpénznek veszik azt, ami beleillik a fantáziájukba, és szemet hunynak afölött, ami nem. Rá kéne pedig jönni, hogy 1899 óta nagyon sok dolgot tudunk, amit akkor nem, ezekre az elméletekre és modellekre már egyáltalán nem lehetne támaszkodni. Tudománytörténetileg messzemenően jelentős kor volt ez, ötvözve a romantikus-humanista történetírást a pozitivizmussal. Idézek egy bekezdést a műből, és rögtön látható lesz, miként alakul a 19. század végének elképzelése önkényes szétszerkesztéssel és a modern tudomány eredményeinek elhanyagolásával a magyarizmus kellékévé (120–121. oldal):
Az ős hagyomány szerint, a nagy hódító népek föllépése előtt, tizenötszáz évig egész Ázsia a skythák kezén volt. A skythák »a legrégebbiek az emberek között«, legalább részben azokhoz a turáni népfajokhoz tartoztak; a melyek Finnország mocsaras vidékeitől egész az Amur folyó partjáig, ma is Európa északi részén és Ázsiában laknak. A turáni néptörzseknek, a mennyire ma ismerjük, nincs egységes faj jellegük. Úgy látszik, hogy a fehér és sárga faj kereszteződéséből létrejött keverékfaj. Egyes törzsek a fehér népek minden megkülönböztető jelét magukon viselik, mások egészen a sárga színű népekhez ütnek. E két szélsőség között többféle változat észlelhető, mint ugrás nélkül, fokozatos átmenetben a legtökéletesebb európai typusból a valódi chinai typusba csap át. Azonban ezen külsejükben elütő népségek eredeti nyelvegysége nyelvjárásaik rokonságából ma is meglátszik. A turáni nyelvcsalád a maga különböző változataiban nem annyira megállapodott, mint inkább alakulófélben lévő nyelvjelenség. (...)
Ennyit arról, mit ér az a kijelentés, hogy a sumerek állítólagos három eredete ugyanolyan turáni lett volna.
Ajánlott irodalom:
A. Leo Oppenheim (1982): Mezopotámia, Bp. Gondolat
Josef Klíma (1983): Mezopotámia, Bp. Gondolat
Robert K. Englund & Hans J. Nissen (1988): Az írás eredete. Scientific American (4), 52-59. o.
Harriet Crawford (2004): Sumer and Sumerians, Cambridge University Press
Joan Oates: Babilon, Bp. General Press
Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie (1922–2017)
(Kép: Atilla és Leó, miniatúra a Képes Krónikából)
Rövden: nem!
Kicsit bővebben: azok sem nevezik hunnak a magyarokat, akiknél a magyar népnév, vagy az országnév a hun- szótaggal kezdődik. Ezek nincsenek is olyan sokan, mint elsőre gondolnánk, lényegében a középkori latinból (hungarus) közvetlenül az angolba kerülő hungarian, és még a francia hongrois van, bár az utóbbiban sem hun, hanem hon. A többi nyelvben vagy jövevény a nagyobb nyelvekből, vagy nem hun- a kezdet, hanem a h nélküli alak. A francia nyelvben is valószínűsíthető az utólagos hatás, középkori szótárban olvasható az ogre alak, ami a magyarokra utal. Ám még ahol a latin hungarus származékai vannak, ott is tisztában vannak vele, hogy ez nem a hun népnévből jön, mégis a magyar közvélemény egy jelentős része meg van győződve arról, hogy minket az egész világ hunnak nevez és hun utódnépnek tart. Ez konkrétan nem igaz.
Ha megnézzük a más alakú magyar népneveket, leszámítva azokat, amik a magyar önelnevezésből származnak, lényegében még két formát találunk, a germán ungar és szláv venger különböző variációit. Már ennyiből is világos, hogy ezek az elnevezések összefüggenek a latin hungarusszal, de egyrészt éppen a minket körülvevő természetes nyelvek mégsem hun- kezdettel látják el a nevet, másrészt a szláv névalakok a latin h kezdet eredetiségét is kizárják. A szláv nyelvekben ugyanis nem szokás a h>v hangzócsere a szó elején. Erre csak azt az egyetlen ellenvetést lehetne felhozni, hogy az ungar és venger nincs kapcsolatban a hungarusszal, ez viszont nem is logikus, és forrásokkal cáfolható.
A hunok birtokait Hunnorumnak, vagy Hunniának nevezték az egykorú források. Ha valaki azt állítja, hogy a Hungaria szónak köze van Hunniához, akkor nem elegendő az egyszerű hasonlóságra hivatkozni, hanem meg kell magyarázni a közepére beugró -gar- részt is. Ennek a magyarázata mindig elmaradt, leginkább azért, mert nem lehet hihető magyarázatot találni rá. Még a latin nyelvű források is – elsősorban a Karoling források – eleinte az ungar különböző változatait használták, miközben megfigyelhető, hogy a korai forrásokban az avarokat azonosították a hunokkal, majd később a magyarokat az avarokkal, eközben a magyarokat végig ungarnak nevezve. A latin nyelvű nyugati források hungarus alakja csak egészen későn, a 11. században alakult ki.
Az 5. századtól egyszerűen megszűnik a hunok emlegetése. A források az egykori hun törzsszövetséget alkotó különböző néprészek (népek) saját neveit kezdik használni, Iordanes állítása szerint a hun maradványok dél felé menekültek Atilla (szándékosan írom így ezt a nevet, erről talán majd később) halála után, betelepedtek a Római Birodalom dunai limesétől délre a birodalomba, legkeletebbre éppen Irnik került a Scythia Minor nevű tartományba, ami a Duna deltája a mai Romániában. Ez után a hunok teljesen eltűnnek a forrásokból, és eltelik több mint három évszázad, amikor egy e térségtől lényegesen keletebbre élő népet emlegetni kezdenek a források, a Volga vidékén élő ungrikat.
Az első forrás Jeórjiosz Amartolósz (ógörögös, talán ismertebb néven Geórgiosz Hamartólosz), aki 837-ben írta le ezt a népnevet. Vegyük észre, hogy ez már gyakorlatilag megegyezik a ma használatos germán névvel. Ő aztán sok kompilátor célpontja lett, mint mondjuk Szimeon Logothétisz (Szümeón Logothetész). Ez a név jelenik meg a Karoling annalesekben (pl. Saint-Bertin), vagy a salzburgi évkönyvekben. Ez a név vált a latinra fordított, vagy eleve latinul írt krónikákban hungarusszá, vagyis a h betoldása egyrészt a latinizálás terméke, másrészt viszont az akkoriban nagyon divatos archaizáló írásmódé. A latinizált hungarus névbe azonnal belelátták a hun népnevet népetimológiai szinten, ezért terjedt el nagyon gyorsan. Akkoriban ugyanis hunnak nevezni valakit nem jelentett dicsőséget, éppen ellenkezőleg, nagyon durva pejoratív, a „barbár” kifejezéssel egyenértékű jelző volt. Talán ezért ment át a 10. század bizánci történetírása a türk név használatára, amit Jeórjiosz Kedrinósz (Geórgiosz Kedrénosz) használt utoljára.
Itt kell kitérni, mit is jelent ez az ungri népnév. Ha ez az eredetibb névalak, akkor nem hunokat. A jelenlegi legelfogadottabb nézet szerint az onogurok nevéből ered. Ennek tulajdonképpen független megerősítése a szláv venger név, mivel a „tíz ogur” jelentésű összetételnek a köztörök nyelvekben on-ogur a megfelelője, a csuvas vun (10) számnév alapján pedig az ogur alakja *van-ogur lenne. A türk nyelvek egyik sajátossága, hogy ha egy összetételben három szótagú szó keletkezik, akkor a közepéről kiesik egy magánhangzó és két szótagra redukálódik. Ebből pedig az következne, hogy az onogurok külső neve volt az ungar, a belső neve pedig venger (a hangrendi párok sokszor megvannak, jellemzőek a türk nyelvekre, vö. megyer-magyar). Vagyis a germánok köztörök kapcsolatokkal, a szlávok pedig onogur kapcsolatokkal kezdték használni e népnevet.
A fent leírt folyamat a név kialakulásának minden elemét megmagyarázza, nem úgy, mint a Hunnia = Hungaria kijelentgetés, ami semmit sem magyaráz. Ez tényekre támaszkodik, az pedig egy szimpla hasonlóságra, amely hasonlóságot némiképp szándékosan a középkori történetírók alakítottak ki a középkori latin irodalomban.
A kérdés már csak annyi lehet, hogy nekünk – a honfoglalóknak – mi közünk lehet az onogurokhoz, de ennek a kutatása lényegesen értelmesebb, mint az utólag h-val ellátott, majd visszafelé hunnak magyarázott hungarus népnév alapján a hunok felé orientálódni. Gesztahagyományaink pedig már Anonymus korában a hungarus sufnietimológiájából kiindulva tették fel a hun rokonságot, ehhez az alapfeltételezéshez írtak mítoszt, ehhez igazították a meglehetősen szabadon használt forrásaikat, és kreáltak egy több száz éve fennálló hiedelmet, tévhitet, történelmi prekoncepciót.
Bármit is tartsunk a hun rokonság lehetőségéről, az tény, hogy közvetlen kapcsolat források alapján nem tehető fel. Az a legkevésbé, hogy hitelt kéne adni az Álmost Atillára visszavezető krónikási hagyománynak. Amennyiben a magyaroknak bármi köze van a hunokhoz, az annyi, hogy a hun törzsszövetség egykor magába foglalta az eurázsiai sztyeppék jelentős részét, a magyarok elődei, akik ebben a térségben éltek, feltétlenül alattvalói vagy szövetségesei voltak, tehát egy hun népnek nevezhetők. De ettől a hunok nem lesznek magyarok, csak a magyarok lesznek a hun törzsszövetség alkotói, ha akarjuk, akkor hunok. Ahogy hun volt mindenki más is, aki Atilla alattvalója volt a gótoktól a permiekig. Valamennyien pont ugyanennyi erővel és joggal állíthatnák, hogy ők a hunok leszármazottai. A hunok pont olyan törökös kultúrájú népek voltak, mint akkoriban a sztyeppe minden népe, pont ugyanúgy nem ismerjük a hun nyelvet, mint bármely más akkori, írásmentes kultúra népének nyelvét (ha volt is hun írás, nem maradt fenn), ám ismert személyneveik 90%-a a türk nyelvekkel hozható párhuzamba. Semmi gond nincs azzal, hogy az évszázadokkal későbbi magyarok is törökös kultúrájú, törökös nyelvű népet hoztak a Kárpát-medencébe, de a kapcsolat a hunok és magyarok közt pont annyira megalapozatlan, mint ha a sztyeppén élő népek bármelyik másikával próbálkoznánk.
Egy dolog viszont tény: rajtunk kívül a világon senki sem nevezi hunnak a magyarokat.
Ezt a videót úgy kezdtem nézni, hogy majd nagyon megmondom a magamét. A profdoktor Révész Péter ugyanis matematikai és informatikai szakember, ennek nem szokott jó vége lenni. A végére kicsit változott ez, de azért mégis van egy-két hozzáfűznivalóm, ugyanis nagyon erős tévedésekkel kezd. A sumer rokonságot Ezékiel könyvével, Góg és Magóg emlegetésével vezeti fel, mégpedig Iosephus Flaviusra utalással. Legyen, azonosítsuk Gógot a Gügész néven ismert lüd uralkodóval, hiszen a kizárólag asszír forrásokból Gugguként (szolga) ismert lüd király alig egy-két generációval Ezékiel előtt élt. Feltételesen fogadjuk el, hogy a térképen Tubalnak mondott, egyébként az újhettita arámi-muskhi-luvi keveredésű királyságok egyikeként létrejött Tabaal államszövetség pedig Magóg földje – bár ez már egy alaptalan feltevés –, ettől még nem lesz a még Ezékiel után is hat évszázaddal élő Iosephus állításának semmi relevanciája, ugyanis itt olyat állít, amit Hérodotosz se. Önkényes megállapítás, hogy az általa magógitáknak nevezett nép azonos lenne a szkítákkal. De ha nagyon akarom, még lehet benne valami csírája az igazságnak, hiszen a szkíták Asszíria bukása előtt asszír szövetségben ott kalandoztak a Közel-Keleten, eljutottak Egyiptomig is, tehát volt közük a térséghez. Mindezt Iosephus a szkíták feltűnése után nyolc évszázaddal állítja, ennél sokkal relevánsabb forrás lehetne Hérodotosz, aki viszont Szküthésznek nevezte a szkíták első királyát, nyilvánvalóvá téve, hogy fogalma sincs róla, mi volt a neve. Innentől kezdve az első szkíta király Magógnak nevezése Anonymusnál természetesen nem tartható. Iosephus kábé ugyanannyira volt időben a szkíták első említéseitől, mint Anonymustól, mindkettőtől egy évezrednyire. Iosephus egy évezreddel a szkíták feltűnése után kitalált valamilyen elméletet, majd ezt Anonymus átvette, és ettől ezt készpénznek kell venni?
(Kép: László Gyula: Hunor és Magor című képe)
Mi az alátámasztása? Az, hogy a Magóg névből le lehet vezetni a magor → magyar népnevet. Hát gratulálok ehhez a nyelvészeti leleményhez, bár ma az úgynevezett „magozók” mindannyian ugyanabban a tévedésben vannak, ugyanis
a Magor névből nem lehet levezetni a magyar népnevet!
Tudom, ezt külön meg kellene magyarázni. Ráadásul azt is tudom, hogy akinek eddig a g>gy hangváltozás nem okozott problémát, annak ezután se fog. Pedig tény, a magyar nyelvben nincsen, soha nem is volt g>gy hangváltozás. A jelenségnek elsősorban fonológiai problémái vannak. A g hang egy torokhang, a gy pedig egy palatális (lágyított, jésített) d. Torokhangok gyakorlatilag soha nem palatalizálódnak, legfeljebb köztes állomásokon keresztül (azaz több hangváltozással), aminek viszont nincs nyoma. A magyar nyelvet használók e hangtani problémák nemismerése miatt pusztán abból, hogy a gy hangot a g+y kettősbetűvel írjuk, vonják le a mag és magy- szavak rokonságát, holott ha az írásban a gy hangot egy megfelelőbb betűvel írnánk (például dy, dj, ɗ), akkor máris senkinek nem jutna eszébe g-ből gy-t képezni, mert annyira távol állnak egymástól. (Na jó, itt tekintsünk el azoktól a bolondoktól, akik bármilyen hangugratást el tudnak képzelni.)
Annak, hogy ezt a hangot épp így jelöljük, írástörténeti oka van, mert a korai írásokban a gy hangot a g betűvel jelölték. Erre persze lehetne azt válaszolni, hogy azok akkor még g-k voltak, azért írták így, később lettek gy-k, csak ez nem igaz. Ezt a Halotti beszéd vimagguc szóalakja egyértelműen bizonyítja, mert itt egy hasonulást, az imád→imádjuk, kiejtve imággyuk szót is g-vel írt. Itt egyértelműen a d+j találkozásából automatikusan létrejövő gy hangot írta g-vel, tehát nem későbbi hangváltozásról van szó, hanem arról, hogy az íráshagyomány a g betűhöz kötötte a gy hangot. Ennek az okáról lehet vitázni, nekem is megvan a véleményem róla, de a tény az tény. Ebből pedig az következik, hogy ha Anonymus egy Magor nevű emberről írt, akkor azt Magyornak írta, csak másképp nem ment. A krónikák szövegeivel a török hódoltság, majd a Habsburg fennhatóság kezdetén nem annyira foglalkoztak, így feledésbe merült, hogy a g betű gy-t is jelenthet, azt majd újra fel kellett fedezni a tudományos kutatások során, ezért olvasták betű szerint a krónikák Magor nevét. Következésképp a magyar népnév soha nem volt magar, magor, vagy hasonló, így a Magógos képzelgést is nyugodtan lehet kukázni. Ezt már Anonymus is benézte.
(Kép: a Halotti beszéd és könyörgés részlete az „imádjuk” szó több előfordulásával)
Megjegyzem, hasonló hangtani problémák máshol is akadnak. Ilyen például a szabir népnév. A VII. Kónsztantinosz által közölt σαβαρτοι ασφαλοι név középgörög olvasata szavartoi aszfaloi. tehát szavarok és nem szabirok. Bár a b>v hangváltozás elég általános a kora középkorban, mégis a szavar, és nem a szabir az, ami adatolható, így már lényegesen nehezebb a kora ókori Subartuhoz kötni. Ráadásul a Subartu földrajzi név bár sokáig fennmaradt, egyáltalán nem maradt változatlan, így az Isuva, Supa, Supria, Szóphéné és Sophene névalakulás megmutatja, hogy abban a 3000 évben nem igazán maradhatott a subarok neve végig subar. Tartozott közben a Hettita Birodalomhoz, Mitannihoz, Asszíriához, Urartuhoz, Kappadókiához, Armeniához, a Szeleukida Birodalomhoz, majd Róma és a perzsák ütközőzónája. Ez nem az a terület, ahol 3000 évig rejtőzve egy helyben élhetne egy nép. Ezzel szemben a szavar név egészen véletlenül a csuvasok eredeti(bb) suvar nevével vethető inkább össze. Ez a kapcsolat sokkal valószínűbb, aztán hogy a kettőnek a közös eredete van-e valamilyen kapcsolatban egy 3000 évvel korábbi néppel... Ez már csak fantázia kérdése.
(Kép: a Kaukázus az 1. ezredfordulón, a volt Szóphéné itt az örmény fennhatóság alatt lévő Taron nyugati, Eufrátesz parti része. Wikimedia Commons)
A 11. percben végre eljutunk a sumerokhoz, átkötés ugyan nincs a szkíták és e között, de egyszer csak belecsap a lecsóba, és még irodalmakat is közöl. Mik ezek? Pirossal jelölve a sumer–magyar rokonságot elvetőket, összesen csak kettő, mintegy jelezve, hogy ők vannak kisebbségben. Egy nem magyar irodalom van benne, az speciel a sumer és a tamil rokonságával foglalkozik, bár ez is jelzi, hogy a sumert eddig a világ összes nyelvével próbálták rokonítani, csak sikertelenül. És ott vannak a zölddel jelöltek, akik a sumer–magyar rokonságról beszélnek. Természetesen Bobula, Badiny és Baráth vannak az első helyen, azok a kóklerek, akikről az itt szintén említett Komoróczy egyszer és mindenkorra leszedte a keresztvizet, mennyire nem értenek ahhoz, amit művelnek, de aki se a szakirodalmat nem ismeri, se magát a sumer nyelvet, az továbbra is elhiszi nekik azt a sok lózungot, amit állítanak. Van itt még Gosztony, aki ugyan elszállt egy kicsit az etimológiáival, de ő legalább ismerte a nyelvet. Van itt még Götz László, aki az egyik legkiválóbb az amatőrök között, és nála még a tudományos igény is észrevehető. És van Csőke Sándor, akinek a munkái csak kéziratokban terjednek, de persze egyedül a Szumir-Magyar egyeztető szótár szerepel itt, a mongol–sumer, a török–sumer és finn–sumer egyeztető jegyzékei ide nem kerülhetnek be. Csőke ugyanis nem állította, hogy a magyar nyelv sumer lenne, hanem rengeteg nyelv sumer szórétegét tárta fel. Parpola elmélete pedig megint csak arra utal, hogy bizonyos sumer szóréteg gyakorlatilag valamennyi nyelvben feltárható, és erre ad egy szimplifikált földrajzi magyarázatot. Parpola számára viszont sajnálatos módon a sumer nyelv tekintetében Bobula és Gosztony a hivatkozási alap, és ezzel a kör bezárult.
Az itt következő szóhasonlítások a hangtani fejtegetésekkel együtt végre felmutatnak valami tudományos igényt. Ez egészen meglepő, hogy a szabályos hangmegfelelések mekkora hangsúlyt kapnak. Minden nyelvészi igényt kielégíthetnének, csak két apró bökkenő van. Az egyik egészen triviális, mivel nyilvánvaló prekoncepcióra utal, hogy a sumerben a magyartól eltérő hangok esetén mindig „a sumerben így változott” a szöveg. Tehát a mai magyar nyelv hangjaihoz képest a sumer változott meg. Ez a lovon fordítva ülés tipikus esete. Az esetleges közös alapnyelvi hang rekonstrukciójára kísérlet sincs, egyszerűen a magyar az alap. A másik viszont magával a szójegyzékkel van, Parpola nem egészen releváns forrás. Az „eufráteszi nyelv” nyugat-ugorként emlegetése viszont már átmegy a paródiába.
Annak ellenére, hogy Révész Péter nem nyelvész (az elejét betudom annak, hogy nem is történész, de egyáltalán nem értem még most sem, hogy az első tíz percnek mi köze a témához), nem követi el a szokásos hibákat. Nem néz sumernek akkád szavakat, figyelembe veszi a megfeleltethetőség nyelvi kritériumait, nem fantáziál kitalált szavakkal, mint Badiny, bár utána kell nézni természetesen minden egyes sumer szónak, amit felhasznált, mert a forrásai nem feltétlenül hibátlanok. A végkövetkeztetést viszont egy kicsit módosítanom kell: a sumer nyelv nem rokona a magyarnak, legfeljebb annyiban, mint Eurázsia összes többi nyelve, amikből itt is kaptunk mutatványokat, de például az altáji, és különösen a türk nyelvek vizsgálata teljesen elmaradt. Ugyanis ott is meglesznek a hasonló egyezések. Mindez nem arra utal, hogy Eurázsia összes népe valaha egy nyelvet beszélt volna, ezt már megpróbálta eladni nekünk a nosztratikus elmélet. A szavak közös eredete még nem rokonság, hanem éppenséggel azt a gazdag areális hatást, azaz az elmúlt 5000 év számtalan felülrétegződését, kölcsönhatását mutatja, amit Révész már az elején elvet. A sumer nyelv két okból fontos. Egyrészt mert szigetnyelv, tehát egyetlen felismerhető rokona sincs, így egy olyan nyelvi jelenség, amit érdemes tanulmányozni. Másrészt mert szigetnyelvi volta ellenére is a szókincsének egy bizonyos hányada Eurázsia három nagy nyelvcsaládjában, az indoeurópaiban, az uráliban és az altájiban is megjelenik, mégsem nevezhető egyik sem rokonának vagy leszármazottjának. Ez a jelenség viszont mind a nyelvészetben, mind a történettudományban olyan következtetésekhez vezethet, hogy a Közel-Kelet össztörténeti jelentősége még mindig nem kellően értékelt. A Közel-Keletről kiinduló nagy vándorlások már a presumer korból ismertek, és folytatódtak a történelem egésze folyamán. Ráadásul az egész kulminált a tengeri népek vándorlásával kezdődő, majd az arámi sötét korral, azaz a bronzkori apokalipszissel végződő fél évezrednél hosszabb időszakban. Ekkor keletre, nyugatra és északra is néptömegek, sőt népek tömegei vándoroltak, szertehurcolva a kultúra elemeit.
Van egy térkép, aminek az értelmezése sokaknak gondot okoz. Illetve nem is okoz gondot, mert minden skrupulus nélkül értelmezik félre, és teszik közkinccsé a hozzá nem értésüket. Ha ezt a térképet történetesen nem én csináltam volna a Wikipédia számára, akkor is tudnám, hogy ahol Dzsemdet Naszr, Kúta, Uruk, Agade és Babilon együtt szerepel, azt nem lehet úgy értelmezni, hogy azon minden egy korú, és minden egy nyelven olvasható.
Rengeteg áltudós cuppant rá erre és hasonló térképekre, hogy magyarul olvasgasson rajtuk. Ez a térkép különösen divatos lett, talán mert magyar átírással vannak rajta a helynevek, így nem okoz külön gondot mondjuk egy angol térkép Kish feliratának kiejtése. Én most kiválasztottam egy állatorvosi lovat, Matek Kamill hagymázait, aki a HunTv (már ez is beszédes) „Öntsünk tiszta vizet a pohárba” című sorozatában produkált. Ez a sorozat eleve semmilyen tiszta vizet nem önt sehová, sőt az ellenkezőjét teszi, a mélysötét fantáziabirodalom dögletes termékeivel árasztja el a jóhiszemű nagyközönséget. A linkelt videó megnézését senkinek sem ajánlom – első nézésre már szemrákot kaptam tőle –, csak azért tettem be, hogy ellenőrizhető legyen, minden egyes állítás, amiről beszélni fogok, valóban elhangzik, valóban komolyan hangzik el, ez nem vicc vagy paródia, hanem halálosan komoly blődli. Nem fogom a másfél órás videó minden mondatát elemezni, csak a legnagyobb ostobaságokat, amik egyébként rámutatnak a dilettánsok módszertanára, a hazugságokra, csúsztatásokra, félinformációkból agyalással előállított, ténynek beállított bődületes butaságokra. Ez nem jelenti azt, hogy Kamill többi, itt nem említett szövege bárhol is helyes lenne, a másfél óra alatt gyakorlatilag nincs értékelhető tényanyag, nincs értékelhető tudás, ismeret, információ. Egyébként saját maga által bevallottan is az ezotéria a fő működési területe, így nem csodálható, hogy sem a nyelvészetben, sem a történelemben nem ragaszkodik semmiféle előzetes ismerethez.
Még két dolgot előre kell bocsátanom, hogy a magyar Wikipédián a sumer települések cikkeinek többségét vagy én írtam, vagy közreműködtem bennük, így ha valaki utánanéz az itt olvasottaknak, és a Wikipédia kerül elé, akkor nem itt köszön vissza a Wikipédia (magyarul nem onnan másoltam), hanem a Wikipédián köszönök vissza én. A másik pedig az, hogy a nép- és földrajzi nevek etimológiája mindig a legnehezebb, mert ezeknek gyakran nem ismerjük a jelentését. Ismert jelentés nélkül elképesztő mennyiségű analógiát lehet mindenhez találni, így ezeknél a belemagyarázott, sokszor még így is szemmel láthatóan sántító magyarítások aligha vehetők komolyan. Egy etimológiát csak és kizárólag a hangalak megfeleltethetősége, és a jelentés párhuzamosítása támaszthat alá, az utóbbi nélkül a találgatások mezejére tévedünk.
5:50
Kamill valamilyen furcsa okból a magyar nevű sumer városok bemutatását egyiptológiával kezdi. Mahler Ede egyiptomi nyelvkönyvének emlegetésekor nem felejti el hozzátenni, hogy tudja, Mahler Edét kirúgták az ELTE-ről. Ennek a kijelentésnek eleve csak annyi értelme lenne, hogy a magyar tudományos életet fikázza, utalva arra, hogyan bánt a nemzetrontó Habsburg MTA és a hozzá kapcsolódó egyetemek a kiváló elmékkel. A valóság az, hogy egész életét tudományos pályán töltötte, majd 71 évesen nyugdíjba vonult az ELTE állományából, és még további 10 éven át tartott előadásokat. Az 1940-es években már 80 felett járt, visszavonult az oktatástól, de soha nem „távolították el” sehonnan.
7:10
Valamilyen Szamszu-ilúnához köthető dokumentum állítólag felsorol kivándorló sumer törzseket, amik magyarul néznek ki. Jellegzetes amatőr módszer, amikor semmi konkrétat nem ad meg ahhoz, hogy az állítás ellenőrizhető legyen, nem csak azt nem tudhatjuk meg, milyen törzsneveket vélt magyarnak, hanem azt se, hogy egyáltalán létezik-e az említett dokumentum. Szamszu-ilúna idejéből ezernyi dokumentum maradt fenn, senki nem fogja egyenként átnyálazni őket ahhoz, hogy ezt ellenőrizze, de Kamill ezzel elérte, hogy belebegteti, látszólag igazolt módon, de egyáltalán nem alátámasztva a magyar nyelvű sumer törzseket. Mondjuk a „kőtábla” eleve gyanús, mert kőbe az uralkodói feliratokat szokták vésni, ami Hammurapi óta többnyire akkád nyelvű, a többi dokumentum viszont agyagtáblán maradt fenn, ebben az időben vegyesen sumer és akkád nyelven. Dehát természetesen ezt se lehet ellenőrizni.
10:00
A sumer nyelvvel hatezer szóra terjedő egyezésről beszél. Hogy ezt minek alapján állítja, nem tudjuk meg. A forrása nyilván Badiny, Gosztony vagy valami hozzájuk hasonló, ugyanis a sumer nyelv eddig ismert teljes szókincse aligha éri el a 2500 szót azok közül, amelyiknek nem csak a jelentését, hanem az egykorú kiejtését is ismerjük, vagy legalábbis nagy valószínűséggel tudjuk állítani, ismerjük az egykori kiejtését.
Ide tartozik még a sekélyes nevetgélés az akadémia kifejezésen, ahol persze egyiknek se tűnik fel, hogy az ógörög eredeti Ἀκαδήμεια, azaz hehezetes alpha van az elején, tehát a magyar akadással összehozni a szokásos dilettantizmus terméke, bár a delta már az összetétel második tagjához tartozik, dehát kicsire nem adunk. Nem mellékesen a Platón által használt gümnaszion egy emberről lett elnevezve. Ez a kis közjáték a maga röhejes összekacsintásával a videó csúcspontja.
12:16-nál pedig bejön az első térkép, aminek a magyarázó aláírása máris teli van előre vetített tévedésekkel. A közben emlegetett soha nem létező Sumer Birodalom önmagában a teljes tájékozatlanságra utal. Itt bele is csöppenünk a sűrűjébe, hirtelen az akkád dinasztia utolsó uralkodója, Suturul egy szkíta–sumer uralkodópár gyereke lett. Hogy a szkíták hogy kerülnek oda az i. e. 22. századi Akkád Birodalomba, hogyan lesz egy szkítából az akkádok uralkodója, és hogy az Akkád Birodalomban miért éppen sumerek uralkodnának, akik egyébként még az említett sumer királylista szerint is az akkád Sarrukín leszármazottai? Azt ne kérdezze senki. Az se derül ki, hogy milyen magyar enciklopédiából hagyták ki Suturul nevét, de mondjuk a magyar online-enciklopédia, a Wikipédia tartalmazza, tehát senki sem titkolja el a létét. Suturulról annyit kell tudni, hogy semmit nem tudunk róla. A sumer királylista említi, amit nem sokkal az akkád dinasztia bukása után a III. uri dinasztia korában állítottak össze, és a nevén kívül csak annyi van róla, hogy Urukban halt meg 15 év uralkodás után. Minden más színtiszta fantázia, egyetlen dokumentum sem ismert Suturul uralkodásából, még az évkönyvei sem, nem több egy puszta névnél. Ebben a névben pedig a „-turul” elemnek se a sumer, se az akkád nyelvben nincs semmi értelme, legfeljebb összetételként lehet fordítani (su-tur-ul) sok számba jöhető, de kevéssé valószínű jelentéssel. Sokkal valószínűbb, hogy ez a név a gutiból származó, a sumerek által eltorzított név. Önmagával is ellentmondásba kerül, hiszen először azt mondja, a su szó jelentene fényt, utána meg a su szót nem tartalmazó turullu lenne a fénymadár. Mondani se kell, hogy turullu szó soha nem fordul elő egyetlen létező dokumentumban sem, van ugyan egy ullu szó a sumerben, de ismeretlen a jelentése, a tur pedig sok mindent jelent (például istállót), de fényt vagy madarat nem. Teljesen légből kapott, abszolút forrásolatlan kijelentések halmaza. Egyébként van ennek a névnek Sudurul változata is, az természetesen itt nem kerül szóba.
(Kép: A sumer királylista egy darabja, III. uri dinasztia. Forrás: CDLI)
15:50
„templomváros”: Ur. Meg kell említenem, hogy minden városban voltak templomok. Egyébként a sumer neve a városnak Urim, tehát az Ur névalakból kiindulás megint tökéletes tévedés.
(Kép: mutatóban egy templom, Eriduban az Éabzu. Vajon miért éppen Urim városa lenne a templomok városa, és mi köze ennek ehhez a névhez? Forrás: Wikimédia Commons)
„folyók városa”: Erek. El kell keserítenem Kamillt, ezt a várost csak a Biblia nevezi Ereknek, amit az akkád és azok utódnyelvei Uruknak hívtak. A sumer neve Unug. Miért éppen az akkád-sémi nevek egyeznek a magyarral? Azt azoknak kéne megmagyarázni, akik folyton összekeverik a sumert és az akkádot.
„vízvételi hely”: Kút. A város neve Kúta, vagy éppen Gúta, és a guti nép névadója, a Zagroszból leereszkedő nemsumer „barbárok” alapították és nevezték el az Akkád Birodalom korában. Megint csak nem sumer.
„kiskirály birodalma”: Kis. Hogy egy birodalmi fővárost miért neveznének kicsinek, rejtély, főleg hogy már a sumer városkirályságokat megelőző időkben is rendkívül jelentős település volt. A kiš írásjel egy bonyolult ligatúra, és nemhogy nem kicsi a jelentése, de éppenséggel teljesség, világ(mindenség).
(Kép: kiš, amihez még a ki determinatívum tartozik, akkor jelenti Kiš városát, a jelentése pedig „mindenség”. Forrás: ePSD)
„kaláka”, mert mindenki segített mindenkinek a házépítésben: Kalák(a). Az eszméletlen ökörség egyik csúcsa. Egy asszírok által alapított város, aminek az asszír neve Kalhu, amiben veláris h van, vagyis Kalḫu, aminek van Kal-ḫa, Ka-làḫ változata is. Ez egyrészt nagyon nem kaláka, másrészt nemhogy nem sumer, de már az akkádnak is egy késői nyelvjárása a középasszír korból, amit az akkád nyelv tigrisi nyelvjárásaként ismerünk.
„napúr”: Nippur. Ismét el kell keserítenem Kamillt, Nippurban nem napkultusz volt. Az EN.LIL nevű írásjelekkel írt Nippur a „levegő” ura jelentéssel bír, itt Enlil, az istenek ura temploma volt, az Ékur. (Ez sem ék úr, hanem é-kur, a hegy háza/temploma.)
„susnyás, sásos”: Susa. Szúzának csak a perzsa nevét ismerjük, eredetileg Šušan, Šušun, és még több más, variáblis néven emlegették, de a helyi isten, Inšušinak alapján talán Šušin lehetett. Csakhogy ez megint nem sumer név.
„zab”: Záb folyó. A Zábot csak a sémi nyelvek nevezik így (arab, héber), eredeti akkád neve Elamunia (bár ez is sémi), a sumer neve meg nem is ismert. A sumereknek rengeteg szavuk volt a gabonafélékre, de egyik sem zab. Tehát megint nem sumer zabról van szó.
17:50
Az itt bemutatott „tábla” az uruki protoírással az uruki archaikus szövegek néven emlegetett korpuszba tartozik. A kora körülbelül i. e. 3500-ra tehető, míg az I. kisi dinasztia i. e. 2900-ra a középső kronológia szerint, Kamill viszont mindkettőt nagyvonalúan i. e. 3200-ra teszi, miközben persze Kis nevű királyt a sumer királylista sem ismer. Itt mindjárt konkrét hazugságon is kaphatjuk, mert ez a tárgy nem a British Museumban van, hanem az oxfordi egyetem saját intézményében, az oxfordi Ashmolean Museumban. A képet valahonnan az internetről szedte, még torz is. A piktografikus írás nem jelent egyiptomi hatást. Egyiptomban semmi hasonló nincs, soha nem használtak agyagtáblákat.
(Kép: uruki archaikus írás, a tárgy jelenleg az oxfordi Ashmolean Museumban található. Forrás: Wikimedia Commons)
22:20
Bejön a kezdőképen látható térkép, természetesen forrásjelölés nélkül, pedig a Wikimedia Commons szabad felhasználási feltétele csupán az az egyetlen kérés, hogy jelöljük meg a felhasználásnál a forrást.
A Tengerföldet nem „rendszeresen elöntötte a tenger”, hanem az még tenger volt, mivel a Tigris és az Eufrátesz később töltötte fel hordalékával a területet. Ez a korai sumer időszakban még konkrétan tengeröböl volt, később sekély tavak és kiterjedt mocsarak vidéke, míg teljesen fel nem töltődött. Sumer neve A-ab-ba, azaz Tenger, ez a sumer név természetesen nem hangzik el.
Sem a sumerek nem használták magukra a sumer nevet, se senki más. Sumer egy terület volt, földrajzi egység, tehát az itt előadott sumer etimológia teljesen légből kapott. Sut nevű mérték nem létezett, bár ha létezett volna se lehetne belőle a „sumer” szót levezetni.
Ami utána az arámiakról van, leírhatatlan ökörség.
30:00
Természetesen tényként jön megint a Sorbonne nem létező kutatása az ősetimonokról. Gosztony Kálmán követte el, aki történetesen a Sorbonne-on volt oktató, de az ő sumer szótára nem a Sorbonne munkája, hanem Gosztonyé. Vagyis nem a francia akadémia állítja ezt (még akkor sem, ha véletlenül Sorbonne kutatásról lenne szó), hanem egy magyar ember fantáziavilága, amit a világ tudományos élete soha nem tett magáévá.
34:05
„olyan leleteket, hogy a karbonvizsgálat 280 millió évre datálja” (valamilyen láncokat?)
Olyan ember, aki nem tudja, hogy a radiokarbon kormeghatározás csak szerves anyagokon alkalmazható, és 50 ezer év felett teljesen használhatatlan, mi a rossebet akar elmondani bárkinek?
A 37. percnél befejeztem Kamill hallgatását, amikor már a qumrani tekercseknél kalandozott polihisztorunk, miközben az előadás tárgya a furcsa nevű sumer törzsek lett volna. Amit eddig láttunk, hogy az összes eddig említett név közül, amit magyarul akart magyarázni egyetlen egy sumer volt. Az egyetlen sumer szó, amit a magyarból akart magyarázni (sut) nem létezik. Miről beszélt eddig? Tulajdonképpen semmiről. A semmit adta elő közel 40 percen keresztül, ami aztán még folytatódik még egyszer annyi időn át, továbbra is a semmit ragozva, és aki ezt a halandzsát úgy hallgatja meg, hogy nincsenek biztos ismeretei a valódi tényekről (nem arról, amit Kamill állít ténynek), az innentől kezdve elveszett. Soha többet nem fogja tudni a realitást a fantáziától megkülönböztetni. Ezek az emberek kárt okoznak, mentális károkat, helyrehozhatatlan deformitásokat.
Sokszor hallani, hogy a szakemberek azért nem cáfolják ezeket, mert nincsenek érveik. Már hogyne lennének. Csak éppen ilyen bődületes kamuhalmazt pillanatok alatt össze lehet lapátolni az udvaron lévő trágyából, miközben az állítások tételes cáfolása lényegesen hosszabb idő. A kitalálásához nem kell idő, nem kell semminek utánanézni, nem kell forrásolni, nem kell bizonyítani, elegendő elmondani. Én ezt a közel 40 percet most négy órán keresztül hallgattam. Elvett az életemből négy haszontalan órát. Na ezért nem cáfolgatják ezeket, normális embernek erre nincs ideje, energiája, miközben a YT-t gyakorlatilag elárasztja ez a szemét.
(A fotó az interneten terjed, a forrását nem ismerem, de ne terjesszük magában, csak megfelelő magyarázattal.)
Mielőtt a képen rajzolgatott ékírás és az alá írt (fél)sumer és magyar szöveg láttán ujjongásba kezdenénk, nem árt alaposabban szemügyre venni magát a képet, valamint az e köré körített elképesztő fantáziabirodalmat is. Laikus szemmel valószínűleg úgy tűnhet, hogy a sumer írás latin betűs transzliterációja, illetve annak fordítása látható. Ám akinek a legcsekélyebb ismeretei vannak a sumer nyelvről és az ékírásról, azonnal látja, hogy egy durva és szándékos hamisításról van szó.
Első pillantásra ugyanis azt láthatjuk az AN szótagjelen, hogy az egy akkád jelforma, a sumer megfelelője egy csillag alakú írásjel. Az összes többivel is hasonló a helyzet, ez egy akkád karaktersor. Ebbe az első pillantásba még az is belefér, hogy csak a dilettáns „sumerológusok” szokták azt képzelni, hogy nagyon tudományos, ha szótagolva és nagybetűvel írják le a sumer nyelvet. A valódi szakemberek közleményeiben a nagybetűs írás a bizonytalan ejtésű szótagokat mutatja, ahol nem a kiejtést, hanem az írásjel nevét írják ki, de ekkor meg azokat ponttal szokás elválasztani. Tehát AN.TA.AN kellene ott szerepeljen, ha meg sem kíséreljük a fonetizálást. Ez a transzkripció része. Egy példamondattal: dgil-ga-meš2 IGI ab-ba IRIki-na-še3, ahol a felső indexek a kiejtésben részt nem vevő értelmező jeleket (determinatívumokat) jelentik, az IGI és IRI pedig ebben a környezetben nem ismert ejtéssel bíró szavak, bár a jelentésüket ismerjük. Ezt le lehet írni úgynevezett normalizált alakban: Gilgamés igi abba Irinašè, ám ebből már nem derül ki, hogy milyen írásjelekkel írták eredetileg.
Ebben a szövegben az AN felett látható írásjelnek nem AN a neve, hanem DIĜIR, tehát ezt fonetizáljuk, akkor a kezdő szó első része (a vélhető töve) an-ta lesz, jelnevekkel viszont DIĜIR.TA lenne az átírása. De az utóbbira nincs szükség, mert az anta szó létezik, ezek az írásjelek szolgáltak a leírására, tehát an-ta lenne a helyes. (Az akkádban ennek a szónak nem ismert a megfelelője.) Az már csak hab a tortán, hogy a közölt ékírásban nem is az olvasható, hogy an-ta-an, hanem an-ta-a-an (van benne egy felesleges A nevű írásjel), és ez máris megerősíti, hogy a kép szerzője vagy nem tudja olvasni az ékírást, vagy az általa képzelt sumerizált szöveget írta vissza ékírásra, csak azt is rosszul. Ez utóbbi lesz a helyes megfejtés, mert az állítólagos cserépdarabot, amin állítólag ezt a szöveget találták, még soha nem mutatta be senki a világ tudományos és nemtudományos nagyközönségének.
(A képen: sumer szöveg [i. e. 24. század, Louvre, AO13322], akkád szöveg [i. e. 19. század, Louvre, AO27586], kiemelve rajtuk néhány diĝir, illetve alatta sumer jelformákkal az an-ta szó.)
Az első sor további problémája, hogy az istenek neveihez mindig dukál a diĝir determinatívum, ami mellékesen megegyezik az an szótaggal. Így a sor közepén vagy még egy diĝirnek kellene lenni a második szó elején, vagy a meglévő az istennévhez tartozik a jelölt diĝir (így az első sor olvasata an-ta-a dte-em-muz formára módosulna), vagy nem istennév szerepel a te-em-muz szóban. Természetesen – mint említettem – egyik sem, csak az ékre visszaírás nem sikerült. Ugyanennek az istennévnek további problémája, hogy a sumerben nemhogy Temmuz nincs, de Tammuz nevű isten se. Helyette a későbbi sémi népektől (például ószövetség, Ez. 8:14) ismert Tammúz eredetije, Dumuzi volt (az akkádban Dúzu néven is ismert). Dumuzi nevét viszont soha nem írták a dte-em-muz formában, mert a ddumu-zi(d) jelkombinációt használták. Itt még a nagybetűzés is indokolt, mivel tényleg nem ismerjük a TE-EM-MUZ jelcsoport kiejtését, lévén ilyen szó nincs is a sumerben.
Az első sor tehát állatorvosi lóként bemutatja a hamisítás minden problémáját. A dilettantizmustól kezdve a szándékos hamisításig mindenen rajta lehet kapni az elkövetőt, aki minden további nélkül keveri a sumer és akkád elemeket. Már csak azt kéne tudni, ki volt az, aki a sumer–magyar rokonságtól annyira elszállt, hogy képes volt szántszándékkal félrevezetni azokat, akik még nála is kevésbé jártasak ebben, bár közülük a legtöbben nyilván úgy gondolják, hogy értenek hozzá. A hamisítás módszere: a magyar gyermekmondóka sumer, sumeros, sumerszerű formába öntése eleve azon a módon, hogy a szövegben legyen valami értelmezhető is. De az se baj, ha a szöveg anakronisztikus, mint Tammúz esete. Aztán az áltudományos nagybetűs szótagolásra írás, majd a szótagok átültetése ékírásba, hogy minél hitelesebbnek tűnjön. Szerencsére a történelmi kompetencia nem volt elegendő ahhoz, hogy a hamisítás ténye ne legyen azonnal látható, bár mégis tömegeket tudott megvezetni.
Egy hozzáköltött sztori is kering az interneten egy 1950-es évekbeli orientalista kongresszusról, ahol egy ékírásos tábla felolvasását a magyar résztvevő szakította meg, fejből folytatva a friss, és még nem publikált szöveget a világ nagy megdöbbenésére. A valóban megdöbbentő ebben az, hogy ezt a sztorit és az értelmezést egyre többen képesek készpénznek venni. A bullshit gyorsan terjed, a cáfolat már nem.
A történet már csak azért is sántít, mert ezt a szöveget először Pass László teológus vizsgálta az 1940-es években, és az akkor divatos módon természetesen sumernek találta, de neki nem állt rendelkezésére semmilyen ékírásos szöveg, magából az ismert mondókából hermeneutikus módon, a szöveg önkényes megigazításával alakította ki az elméletét. Szerinte egy 10–12 ezer éves zsoltár Tammúzhoz, a napistenhez. A sumerek nagyjából 5500 éve kezdték kialakítani az írásukat, de ekkor még természetesen piktografikus. Semmiféle imát, történetet nem lehetett így leírni még akkor sem, nemhogy még azelőtt 5–7 ezer évvel. Persze itt majd jönnek a tatárlakai korongok teljesen félreértelmezett kérdésével, de arról majd máskor.
(Kép: uruki protoékírás i. e. 3500 körülről, Ashmolean Museum, Oxford)
Aztán jött Szőcs István műfordító, aki felmelegítette 1972-ben Passt, de persze szakmailag semmit nem tudott hozzátenni, megismételte ugyanazt. Marton Veronika hasonló bűvésztrükkökkel egyenesen a Süss fel Nap mondókáig jutott, végül Pap Gábor szerint a szöveget visszafelé kell olvasni. Az összes erőlködésen csak annyi látszik, hogy mindenképpen valami sumert akarnak belemagyarázni, amihez bármilyen eszközt elővesznek, csak a tudományt nem. A megfejtéseik még nyomokban sem hasonlítanak egymásra.
burkoljuk titokzatosságba a kérdést, nem baj, ha kérdés sincs
Van egy kamublog (a linkjét érthető okokból nem adom meg), ahol felreppent a hír, hogy valahol egy Almus nevű települést kéne keresni, amit hunok laktak. Az új konteó alapja Iordanes Geticájának (teljes címén De origine actibusque Getarum) 266. szakasza. A közölt fordítás ismeretlen eredetű:
A rugusok és némely más népek pedig Bizye-t(sic!) és Arcadiopolist kértek lakóhelyül, llernac, Attila kisebb fia is a távolabbi Scythia minorban kapott földet az övéivel együtt. Emnetzur és Ultzindur, ennek vérrokonai Dacia ripensisben, Utusban, Hiscusban és Almusbanbirtokoltak földet, és a mindenfelől előrohanó sok hun akkor a Római Birodalomban megadta magát, ezeket most sacromonüsusoknak és fossatistusoknak nevezik. (Getica 266.)
Mindjárt nézzük is ezt meg Bokor János fordításában (Brassó, 1904):
A rugok pedig és más néhány nemzet Bizzist és Arcadiopolist kérték letelepedés czéljából. Attila fia, Hernac is Kis-Scythia szélén választott ki magának övéivel helyet. Rokonai Emnetzur és Ultzindur a partmenti Dáciában Utust, Hiscust és Almust foglalták el és sokan a hunnok közül mindenfelől ideözönölve Romaniába (itt Római Birodalom) mentek, a kikről a sacromontisiak és fossatisiak máig is neveztetnek.
Itt jegyezzük meg, hogy a sacromontisi és fossatisi nép egyetlen említése ez, tehát semmi sem tudhatunk róluk. Rengeteg ilyen hapax van régi krónikásoknál és földrajzi íróknál, de nem viszi előrébb az ügyet. De erre nincs is szükség. Az idézett blog ugyanis azt a kérdést teszi fel, hogy
Ki tudja hol lehetett ez a terület és a többi? UTUS, HISCUS, ALMUS...
Aki akarja, már több mint egy évszázada tudhatná. Hiscus egyszerű, mert Oescus másik neve, ez pedig Dacia Ripensis és Moesia Secunda határvárosa volt, jelentős település, a Római Birodalom majdnem minden térképén rajta van. Utus a bolgár Vit, Almus pedig a szintén bolgár Lom településekkel azonos, ezekről még az angol Wikipédia is tud, és a fent idézett Bokor János már 1904-ben leírta, hogy az itt olvasható három név a három folyóra utal, amiknek a torkolatában az azonos nevű települések álltak. Nincs ezeknek a helyzetében semmi különös, titokzatos, netán titkos.
A kép forrása: Wikimedia Commons
Nade miért is olyan fontos ez?
Nyilván azért, mert az Anonymus által Almusnak nevezett vezér, Árpád fejedelem legendás apja ugyanezt a nevet viselte, így a hun–magyar azonosságnak lenne valamilyen alátámasztása. Csakhogy itt nagyon sok problémát ugrunk át egy lendülettel pusztán egy névhasonlóságra alapozva. Elsősorban a szöveg szerint Atilla fia, Irnik Scythia Minorban telepedett volna le, ami lényegében a mai Románia Duna-deltáját jelenti, a Havasalföld keleti felét. Ezzel szemben Utust és Hiscust a rokonai szállták meg, tehát nem Atilla leszármazottai, hanem tágabb rokonsága. Ilyen alapra nem lehet helyezni Álmos Atillától származtatását még akkor sem, ha eltekintünk az Atilla és Álmos között eltelt négy évszázadtól. Az Almus erődnévnek a latinban is van jelentése – ráadásul jó sok –, tehát semmi sem indokolja, hogy ne lehetne inkább egy véletlen névegyezés. Anonymus Almus névalakja előtt az egyetlen említés Kónsztantinosznál az Αλμουτζ. Ennek középgörög kiejtése nagy valószínűséggel Almudz lett volna, ami viszont sokféle magyar kiejtésre visszaírható, csak éppen Álmosra nem, ezt a nevet Αλμος alakban minden probléma nélkül leírhatta volna Kónsztantinosz a saját ábécéjével. Márpedig Kónsztantinosz mindegy két évszázaddal Anonymus előtt élt, és információit első kézből, a magyar követektől szerezte, így az ő híradása és névalakja még akkor is hitelesebb, mint Anonymusé, ha azt nem tudta pontosan leírni.
Levonhatjuk a következtetést:
A keresett területeket nem kell keresni, pontosan tudjuk, hol vannak. Viszont sem Atillához, sem Álmoshoz nincs közük, így annyira nem is érdekes, hogy néhány hun vezér járt egy római Almus nevű erődben. Álmos pedig megszületett legalább negyedfélszáz esztendővel később, és a neve sokkal inkább a nagyjából kortárs volgai bolgár fejedelem, Selkej fia Almi̯s nevével áll rokonságban, mint a hun idők római Almus erődjével. Anonymus valószínűleg latinizálta a nevet, majd ő látta bele az „álom” jelentést is.
Ezzel a jószándékkal akár Antakya ókori Alimus nevével is eljátszadozhatnánk.
(A fotó az interneten terjed, a forrását nem ismerem, de ne terjesszük magában, csak megfelelő magyarázattal.)
(A képen: sumer szöveg [i. e. 24. század, Louvre, AO13322], akkád szöveg [i. e. 19. század, Louvre, AO27586], kiemelve rajtuk néhány diĝir, illetve alatta sumer jelformákkal az an-ta szó.)
