Nemrégen írtam két kisebb blogot a sumer–magyar rokonság borzasztó primitív állításairól.

https://laszlovszkyandras.blog.hu/2019/07/28/mi_igaz_a_sumer_rokonsagbol

https://laszlovszkyandras.blog.hu/2019/08/01/sumerektol_magyarokig_kacskaringosan?

Az elsőnek csak a címe volt igazából az, ami erről szólt, mert a szóvá tett videó címét vettem át. Ebben nem is az ott előadott sumer rokonság elméletével foglalkoztam leginkább, mert meglehetősen hosszú lett volna egy blogcikkben minden egyes állítást, minden egyes táblázat minden adatát elemezni. Egy dolgot valóban megemlítettem, miszerint a videó készítője meglepetésemre nem követte el azokat a leggyakoribb módszertani hibákat, amiket a sumerosok szoktak. Ezek a hibák a nyelvek keverései – a sumer, az akkád és a biblikus héber szokott előfordulni –, a fonológiai lehetetlenségek feletti elsiklás, nem létező sumer szavakkal, vagy nem létező jelentésekkel operálás. Ezek a szóhasonlítások ilyen szempontból korrektek voltak, de ez nem jelenti azt, hogy semmi más gond nincs az elmélettel. Az, hogy a kérdés egyik vizsgálója nem csinál az újbabiloni (az akkád nyelv eufráteszi nyelvjárásának késői változata) Nabú-kudurri-usur nevének sumer olvasatából (^ANAG.NIG₂.DU.ŠEŠ) „A Nagy Sas” magyarítást (ne tessék röhögni, teljesen komoly állításként találkoztam vele), nem jelenti azt, hogy az elmélete is helyes lesz.

(Kép: Apollón, akinek valóban van köze a sumerekhez, itt Apaliun néven egy hettita táblán, CTH 76B. Forrás: Silvin Košak: Konkordanz der hethitischen Keilschrifttafeln - Suchergebnis,  KBo 19,74, Mainzi Egyetem, az Alakszandusz és Apaliun név kiemelése tőlem)

Erre a blogcikkre Varga Géza úgy csapott le, mintha éppen az emtéját borította volna fel (sajnos egyébként már nincs rá szükség), és diadalmasan közölte, hogy én elismertem a... mit is? Semmit. Két dolog ugyanis nem tűnt fel Varga Gézának. Az egyik az, hogy ha én azt állítom, hogy az eurázsiai nyelvek három nagy csoportjában is megtalálhatók sumer jövevényszavak, akkor az nem jelenti azt, hogy ettől a magyar nyelv sumer lenne, vagy akár bármely más eurázsiai nyelv lenne sumer. Azt hiszem, ez teljesen tiszta. Másfelől viszont ha az egyes módszertani hibáktól mentesség automatikusan igazolása lenne egy elméletnek, akkor Varga Géza elismerte egyúttal, hogy a finnugor elmélet a helyes, hiszen abban módszertani hibát viszonylag keveset találni. Tehát Varga Géza nem csak luftot rúgott, de egyúttal öngólt is, ami szép teljesítmény.

A második linkelt bejegyzésem egy nappal ezután készült, ez mutatja azt, mennyire értek egyet bármivel, ami a sumer–magyar rokonsággal kapcsolatos fantazmagóriákban van. Konkrétan semmivel. De nézzük meg, hogy maga Varga Géza mennyire kompetens a sumer–magyar kérdésben, mert ha észt oszt benne, akkor talán értenie is kell(ene) hozzá ahhoz, hogy a pálya széléről megítélhesse, melyik játékosnak van igaza. Ezt most csak egyetlen szó alapján teszem meg, mert nem vállalkozom hipp-hopp a valóban tekintélyes mennyiségű életmű teljes mélyelemzésére. Ez pedig „Az isten szavunk eredete” című cikke alapján legyen az „isten” szó. Idézem a cikket:

A „nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható
isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten
jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi:
„Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a
jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az
egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.”

Lépjünk át azon, hogy mekkora arc kell a nyelvtudomány kifejezés idézőjelbe tételéhez. Világos, hogy átvette Zakartól, és se neki, se Zakarnak nincs fogalma arról, hogy ilyen sumer szó nincs is. Ezért nem szerepel a sumer szövegekben. Anton Deimel korának egy nagyon kiváló orientalistája volt, de az 1928-ban második kiadású jellistás kézirata – Šumerisches Lexikon – mára természetesen elavult. De nem csak mára, hanem már Zakar 1973-as írása idején is, mivel akkor már Labat frissebb volt, és természetesen a szakirodalom a megfelelő szakfolyóiratokban folyamatosan bővült. Deimel lexikonában az AŠ nevű írásjel az 1. sorszámot kapta, és a következőképp néz ki a leírás:

(Kép: P. Anton Deimel: Šumerisches Lexikon, 1928. 11. oldal, átvéve az 1928-as második kiadás 1961-es reprintjéből, 1961)

Azért volt elavult, mert René Labat jelentősen kibővítette, érthetőbb és átláthatóbb formába rendezte a listát, és 1947-ben szintén kéziratban kiadta.

(Kép: René Labat: Manuel d'épigraphie Akkadienne, 1947. 43. oldal)

Labatnál – nem véletlenül – ismét az 1. sorszám alatt szerepel, és bár Badiny tanítványai Labat szótárát is szeretik, azt gyakorlatilag egyikük se tudja, hogy itt az aláhúzott szavak akkád nyelven szerepelnek. Vagyis Labat már különbséget tett az ékírásos írásjel sumer és akkád neve, fonetizálása és jelentése között. Már itt is világosan látható, hogy az ištēn szó akkád, amit az akkádok a sumer AŠ nevű írásjellel írtak, és ugyanennek az írásjelnek még egy csomó más sumer és akkád fonetizálása és jelentése is van, sőt van akkor még nem ismert kiejtésű jelentése is.

Ezen a ponton szokott minden önjelölt „sumerológus” elbukni.

A tudományuk kimerül a szótárazgatásban, és ha valami magyarnak látszó szóra akadnak, gondolkodás nélkül ragadnak tollat, papirost, klaviatúrát. Nem baj, hogy nem is sumer a szó, nem baj, hogy nem is azt jelenti, Deimel és Labat nevét elegendő hivatkozási alapnak gondolják, hiszen úgyse néz utána az állításaiknak senki azok közül, akiket ezzel meg lehet vezetni. Ahogy ők maguk se néznek utána semminek, egyik írásból kerül a másikba a hibás állítás, hibás forráshivatkozással, mert még az is elmaszatolódik kézen-közön. Vegyük észre, hogy Deimelnél nincs ištēn kifejezés, vagyis Zakar is vélhetően Labattól ismeri, de hasból beírja Deimelt, talán mert jobban hangzik, vagy tudja, hogy ott az aláhúzott akkáddal hamarabb lebukna, vagy a jóisten tudja, miért. Még maga a forráshivatkozás se értelmezhető, mert Deimel nem 1934-ben jelent meg, összesen 124 írásjel jelentését gyűjtötte össze, tehát 139. jelről nem lehet szó, viszont a 139. oldalon egészen más van. Ezek az állítások úgy terjednek, mint a hamis idézetek Treforttól, Glatztól, Woolley-től, Drechslertől. Valaki kitalálja, az áltudós másolja.

Az 1947-es szótár óta természetesen még tovább léptünk, Rykle Borger 2004-ben kiadta a saját jellistáját Mesopotamisches Zeichenlexikon címmel, és az interneten is számos megbízható szótár található, mint például a Pennsylvania Egyetemé. A sumerben három kifejezést ismerünk az 1 számnévre, különböző írásjelekkel írták őket, és az akkádok valamennyit ištēn formában 1 számnévként alkalmazták.

Tehát a helyzet az, hogy az ištēn szót emlegetők valamennyien abszolút inkompetensek sumer nyelvi kérdésekben, gyakorlatilag ismérve a dilettantizmusnak, ha az akkád ištēn szót a magyar isten szóval próbálják párhuzamosítani, hacsak... hacsak nem akarják a magyar nyelvet egy sémi nyelvvel összehozni. Tehát se Varga Géza ne nagyon akarjon ebbe beleszólni, se a teológus Zakar András sületlenségeit ne akarja mások torkán lenyomni.

Mind a sumerek, mind az akkádok az isten fogalmát egy másik írásjellel, az AN nevű sumer szójellel írták. Ennek van an és diĝir hangzósítása is, csak épp isten nincs. Ha még azt is hozzávesszük, hogy bár a mezopotámiai istenvilág a Közel-Keleten és az Égeikumban gyakran visszaköszön – még a görögben is, hogy mást ne említsünk, Apollónnak még a neve is levezethető Nergal isten aplu jelzőjéből –, ugyanakkor a magyar mondavilág teljesen más, nyoma sincs sumer eredetnek, miközben egyesek szerint annyira magyar lett volna a sumer, hogy még az isten szó is ugyanaz, maga az abszurdum.