Ezúttal a mainstream tudomány egy jelenségét, a tudományos konzervativizmust szeretném körüljárni egy konkrét eset kapcsán. Az olvasóban nyilván már a cím elolvasásakor felmerül a kérdés, hogy mikor is élhettek volna, hiszen mindenki tudja, hogy Dávid i. e. 1010-ben, Salamon pedig i. e. 970-ben lépett trónra (vagy ekörül néhány év eltéréssel), mindenhol mindenki ezt mondja, ezek az adatok bárhol megtalálhatók. Vagyis nevezhetjük ezeket abszolút tudományos konszenzusnak, ez pedig lényegében azt jelenti, hogy ezek tudományos tények.

Látszólag nem kronológiai problémának tűnnek ugyan, amik összezavarják ezt a tiszta képet, de – mint a cím is sugallja már – végeredményben azzá válik. Ezek a disszonáns jelenségek mind az ókori Egyiptom és Izrael korrelálásából adódnak. Más összevetést nem alkalmazhatunk, mert más párhuzamosítás, vagy belső forrás az i. e. 9. század közepe előttről nem létezik. Egyiptomból is kevés forrás foglalkozik Izraellel. A legelső, az Izrael-sztélé mindjárt roppant gondot okoz, hiszen már arról beszél, hogy Merenptah hadjárata miatt Izrael már el is pusztult, „magva nincs többé”. A sztélé i. e. 1208-ban keletkezett, és Izrael államának a megalapítását kötik Dávidhoz i. e. 1010-ben. Ezt hidalja át az a feltevés, hogy a Saullal végződő „bírák kora” két évszázadig tartott, és erről a kétszáz évről sem a Biblia, sem a forrásaink nem tudnak semmit.

Legalábbis héber viszonylatban. Egyiptom átélte a két évtizedes belviszályos, polgárháborús időszakot, majd III. Ramszesz következett, akiről itt annyit érdemes megemlíteni, hogy a nevéhez fűződik a tengeri népek dél-kánaáni letelepítése, ami annyit tesz, hogy az ekkor feltűnő, az egyiptomi forrásokban paleszet vagy paresata néven említett filiszteusok nem lehettek i. e. 1180 előtt a térségben. Főleg úgy nem, ahogy a Biblia ábrázolja őket, akik a tengerparti királyságukban várakat és városokat birtokolnak. Ez már a letelepedett és berendezkedett filiszteusok képe, tehát sem Ábrahám, sem Józsué nem találkozhatott volna velük, ha minden akkor történt, amikor ma gondoljuk.

Az egyiptomi történelemmel való korai korrelációhoz egyetlen adatunk van, miszerint egy Sisák nevű egyiptomi uralkodó megtámadta, és kifosztotta Jeruzsálemet Roboám uralkodása idején. Amióta Champollion valamikor 1832 előtt kibetűzte a XXII. dinasztia egyik uralkodójának ššnq nevét, és azt Sesonknak vokalizálva, azonnal azonosította a biblikus Sisákkal, a világ tudományos közvéleménye meg van győződve arról, hogy a bibliai Sisák az egyiptomi Sesonkkal azonos. Ez azt jelenti, hogy i. e. 925-ben volt Roboám uralkodásának 5. éve (2Krón. 12. fejezet), azaz i. e. 930-ban lépett trónra, és innen már csak vissza kell számolni a korrelációkkal nem rendelkező korábbi uralkodók biblikus uralkodási éveit, és megkapjuk a kezdetet, vagyis Dávid trónra kerülését. Hallelujah...

Vagy mégsem? Egyetlen gond van: I. Sesonk egyetlen szíriai hadjáratot vezetett, amin egyáltalán érinthette volna Jeruzsálemet, csakhogy a saját emlékei szerint Megiddóig meg se állt, nyílegyenesen haladt végig a kánaáni tengerparton. Valami nem stimmel. Csak egyetlen dolog nem stimmelhet az adott körülmények között: a Sisák–Sesonk azonosítás, amivel viszont bukik az egész erre alapozott biblikus kronológia. Ezzel persze rögtön kérdésessé válik egy másik szakasz datálása is, amiben egy meg nem nevezett egyiptomi uralkodó Salamon idején Dél-Kánaánba vezetett hadjáratot, akinek a lánya Salamon felesége volt. Kizárólag az előbbi számítás eredménye, hogy a XXII. dinasztiába tartozó Sziamonnal azonosítsák ezt a névtelen királyt.

Merthogy erről van szó, semmi más módon nem lehet Dávidot és Salamont elhelyezni a Közel-Kelet történetében. A XXII. dinasztia második felével azonos az i. e. 1010-től i. e. 930-ig terjedő időszak, amikor sem Egyiptomban, sem bármely más közel-keleti forrásban nem jelenik meg egyetlen forrásban sem. Ez már önmagában intő jel. A Biblia szerint egy hatalmas, erős, gazdag Izrael Királyság jött létre Dáviddal, amelyik az Arab-félsziget déli részén lokalizálható Sábával is kereskedett, és amelyiket a szomszédos népek félték. Ennek tükrében az se csoda, hogy a parciális jelentőségű bírák kora és Saul sem jelenik meg sehol. Vagy mégis?

Mi lehet a megoldás? Természetesen nem én egyedül figyeltem fel ezekre a problémákra. A történettudomány jelenleg úgy hidalja át a kérdést, hogy a biblikus kronológiát összeerőszakolják az egyiptomi és mezopotámiai kronológiákkal, függetlenül attól, hogy van-e bizonyíték mondjuk Dávid, I. Paszbekhaenniut és Szimbarsipak egykorúságára. Ők azért egykorúak, mert a másképp datálhatatlan Dávid uralkodásának idejét a Biblia alapján ide számították ki. A kulcsot keresők közt vannak, akik másként gondolkodnak. Például David Rohl, aki a nagy paradoxont azzal kívánja feloldani, hogy Egyiptom kronológiáját kissé lerövidíti. Meggyőzően bizonyítja (vagy támasztja alá inkább), hogy Dávid és Salamon valójában Ehnaton kortársai voltak, ám ha ők egy időben éltek, akkor a biblikus kronológia alapján Ehnatont helyezi át az i. e. 14. századból az i. e. 11. századba. Ezzel viszont messze túllő a célon. Egyiptom kronológiája sziklaszilárd lábakon áll, amit mind a Szóthisz-éra, mind a közel-keleti korrelációk megdönthetetlenné tesznek. Itt van a Murszilisz-napfogyatkozás, amire ugyan két lehetséges dátum van (1312 és 1308), de három évszázados eltérés kizárt. Ez a napfogyatkozás II. Murszilisz hettita király tizedik uralkodási évében következett be. Azt pedig a nemzetközi diplomácia révén tudjuk, hogy e király uralkodásának hetedik éve Horemheb uralkodásának 16. évében volt. Horemheb elődje, Tutanhamon, és annak elődje, Ehnaton tehát semmiképp nem uralkodhatott az i. e. 11. században. Asszíria kronológiáját I. Assur-uballit középasszír király rögzíti a hettita és egyiptomi kronológiához, ez pedig elvezet II. Burnaburias kasszíta babiloni uralkodóhoz is. Ezek a keresztdatálások teljesen lehetetlenné teszik Egyiptom átdátumozását.

A régészet szintén küzd ezzel a helyzettel. A kánaáni térség a késő bronzkorban gazdag, kiterjedt államok nyomait ismerjük. A kora vaskorban viszont gyakorlatilag üres. Ez egybevág azzal a történeti ismerettel, miszerint Ehnatonig a közel-keleti egyiptomi dominancia békét és gazdagságot biztosított. Majd következett a hettitákkal vívott háborúk időszaka, amikor a térség felvonulási területté vált, egymást követték az olyan pusztító hadjáratok, mint a kádesi csatával véget érők. Amikor épp fegyverszünet volt a két nagyhatalom között, akkor az egyiptomiak igyekeztek helyreállítani a hatalmukat. Aztán ebből a káoszból az erőtlen XXI. dinszatia idején tudott kiemelkedni bármely független állam. Ekkorra véget ért a Hettita Birodalom agóniája, létrejöttek az újhettita királyságok, és az arámi sötét korban, amit bronzkori apokalipszisnek is neveznek, javában zajlott. A régészet két módon próbálja áthidalni ezt a kérdést. Egyrészt bármit is találnak ebből a korból, az automatikusan Dávid és Salamon idejét jelenti, függetlenül attól, hogy van-e bármi történeti kontextusa, másrészt folytatják a kutatást arra gondolva, hogy ott vannak Dávid birodalmának nyomai, csak még nem találták meg. Megtalálták ugyan a kora vaskori falusias kultúrát, de Dávid birodalmát nem. Hová lettek Dávid országának régészeti nyomai? Ugyanoda, mint a történetiek.

A biblikus adatokat viszont nem szokás kétségbe vonni. A Bibliát független adat erősíti. Ez a Mésa-sztélé, amit egyértelműen a biblikus leírások igazolásának tekintenek, bár inkább az lenne a csoda, ha a zsidó hagyományokból összeállított Krónikák és Királyok könyvei nem lennének elfogadható beszámolók azokról a korokról, amiket már történetinek nevezhettek. Viszont ez előttről nincs semmi, és a Mésa-sztélé természetesen nem bizonyítja, hogy az azt megelőző időkre is extrapolálható lenne a megbízhatóság. E század végéről származhat a Tel Dán-sztélé, amin azonban minden név olvashatatlan, a rekonstrukciókat pedig aszerint végezték, hogy beilleszthető legyen a biblikus állításokba, így a forrásértéke meglehetősen labilis.

Ezen a ponton jön a saját álláspontom ismertetése. A fent felsorolt érvek és ellenérvek alapján az egyetlen lehetséges megoldásnak a biblikus kronológia felülvizsgálatát látom. Ezt ugyanis az égvilágon semmi nem támasztja alá a Mésa-sztélét megelőzően, és az Izrael-sztélé után. Mint láttuk, a Sisák–Sesonk azonosítás pusztán feltevés, amit nem támaszt alá az, amit Sesonkról tudunk, aki Szamáriát támadta meg, és Jeruzsálemnek a közelében se járt. Aki elfoglalta Jeruzsálemet, az II. Ramszesz volt háromszáz évvel korábban. A Ramszesz névnek ismert a Szesze rövidítése, ami probléma nélkül válhatott a héber szövegekben Sisákká. Ezzel pedig már Roboám is háromszáz évvel korábbra kerül.

Merenptah sztéléje i. e. 1208-ban Dávid országának végleges elpusztítását írja le, amiről forrás már nem maradt, mert nem volt, aki leírja. Roboám idején II. Ramszesz ostroma még bekerült a Bibliába. Ezután anarchikus, illetve egyiptomi hódoltságban eltelt évszázadok következnek, majd a Biblia következő uralkodói közül valaki egy későbbi államalapító lett, aki megpróbálta Dávidhoz kötni a származását, egyrészt kontinuitást igazolva a korábbi középhatalommal, másrészt a saját szakralitását és legitimitását erősítve. Ennek eredménye az, hogy a zsidó történelemből néhány évszázad hiányzik, és a biblikus adatok alapján számított kronológia Dávid, Salamon és Roboám vonatkozásában hibás. Nem Egyiptom kronológiáját kell lerövidíteni, hanem Dávidot és Salamont az i. e. 14. századba helyezni, és akkor minden probléma egy csapásra megoldódik. Az i. e. 14. században a térségben virágzó, régészetileg is adatolt államok sorakoztak, több olyan építmény ismert, amit Dávidhoz lehetne kötni, ha ide datálnák őt. Ehnaton idején Türoszban (akkor Ŝōr) egy Abîmilki nevű fejedelem uralkodott, akinek neve egyértelműen kapcsolható a Bibliában Abimelek néven említett filiszteus királyhoz. Más kérdés, hogy akkor nem lehetett filiszteus, de ez már a későbbi, a leírás korára jellemző aktualizálás eredménye lehet. Saul, Isbaál és Dávid valóban a David Rohl által azonosított Labaju, Mutbalu és Dadujaχ lehetnek, akik Ehnaton korában feltűnnek az Amarna-levelekben. A történet így i. e. 1349–1275 között játszódik, és utána több évszázados szünet, a városkirályságok kora jön. Labaju a Kánaán egy részén, néhány törzs fejedelme volt, a tengerparti városkirályságokkal vívott háborúi közben meghalt. Utódját, Mutbalut egy lázadó, Dadujaχ, Hebrón ura ölte meg. Majdnem száz évvel később jönnek csak a filiszteusok és a héberek. Csak éppen ez esetben a héber történelem legfontosabb figurái nem héberek lennének, hanem a héber honfoglalást megelőző kánaániták, és Hebrónban székelő Dávid csak a jeruzsálemi király, Abdi-Heba i. e. 1339-es halála után foglalhatta el Jeruzsálemet, amit a 2Sám. 5. fejezete mond el. Az 1Kir. 9. szerint Salamon kortársa Hirám türoszi király, és Hirám nevű türoszi uralkodót az i. e. 13. század első feléből ismerünk. Ez lesz az egyik oka annak, hogy a tudományos közvélemény ezt még sokáig nem fogja latolgatni. Hogy Dávid és Salamon nem héberek lennének, nagyon erős állítás. De legalább erősen alá is támasztható.

... és ráadásul még az egyistenhitet is Ehnatontól vették át...

Sajnos nem tudok minden debilségre reagálni, pedig annyi van belőle, mint a pelyva. Jártamban-keltemben ismét az utamba akadt a „magyarokvagyunk.com” egy cikkförmedvénye. Ez a portál annyira magyar, hogy írni sem tudnak magyarul, ezért a cikk címe: „Tények a Magyarság mezopotámiai eredetéről, amit elhallgattak a népünk elől – leleplező videó” (sic!). A barokkos cím mindjárt mindent el is mond a tartalomról, amit tudni kell róla, mert a szövegben semmi más értékelhető nincs is benne. Mindössze egy zanzája a belinkelt videónak, aminek a nagy része szöveg, hűen tükrözve a célréteg szokásait, akik olvasni nem szoktak, de a YT-on talán még elolvasnak valamit. Azért választottam ezt, mert a történelmi tévhitek tárháza, világosan mutatja, hogy a tízmillió történész és  nyelvész Magyarországában mit képzelnek történelemnek.

Az írás csak beharangozója ennek a videónak. Ez a Hungarian History sorozat része, eléggé el nem ítélhető módon már sok ilyen elmeroggyant blődlit eleresztettek. Annyira magyarok, hogy a sorozatcímet i s csak angolul tudják elképzelni, miközben nem angol nyelvű, még csak angol felirat sincs alatta, a célközönség a meghülyíthető magyarok közül kerül ki, mégis anglománkodnak. Mert magyarok.

Az alábbiakban az idézetek az ebben szereplő összes feliratot tartalmazzák, majd folyószövegben a megjegyzéseim.

Tény:

Bizonyítékokkal alátámasztott állítás

Nem. A tények nem csak állítások lehetnek. Az állítás lehet tényállítás, amit nem kell bizonyítani (axiómák, premisszák), és lehet elmélet kifejtése, aminek a bizonyítása és az alátámasztása két különböző kategória. Külön probléma, mint az alábbiakban látni fogjuk, hogy ki mit tekint bizonyításnak, ugyanis ezen áll vagy bukik elsősorban egy bizonyítás. A bizonyításnak meg kell felelni a tudományosság kritériumainak, mint az ellenőrizhetőség (történettudományban elsősorban erről van szó). Márpedig az alább előadott bizonyítások az első ellenőrzésen megbuknan egytől-egyik.

Forrásanyag:

Olyan információ, mely önmagában nem tekinthető bizonyítéknak, de támpontként szolgál a kutatást tekintve.

Elképesztő blődli. Természetesen a forrás nem bizonyíték semmire, de a kutatás nem támpontként támaszkodik a forrásokra, hanem éppenséggel a forrásokat kutatja. Ez a történettudomány. Nincsen a forrásokon kívüli kutatnivaló, amihez a forrásokat kell felhasználni.

Forrásanyagok a magyarság mezopotámiai eredetéről:

1. Krónikáink Sineárja és Nimród mint ősapa

2. Bulcsú és Tormás közlése a De Administrando Imperioban (sic!)

Szubartú és Alsó Zab folyó (sic!)

Első probléma: a krónikák, mint források. A mi ismertebb krónikáink tulajdonképpen geszták. A gesztairodalom egy külön műfaj, és inkább szépirodalom, mint történeti. Jellemzője a szabad forráskezelés, a gazdag képzeletvilág, és inkább történeti mezbe öltöztetett lovagregény, mintsem történelem. A gesztaírók mindig gondosan ügyeltek arra, hogy munkaadójuk elégedett legyen az eredménnyel. Másfelől az 1282-ben keletkező Gesta Hunnorum et Hungarorum semmi esetre sem forrás az évezredekkel korábbi eseményre, főleg úgy, hogy semmit sem árul el arról, hogy honnan szerezte az adatait. Ennek kiderítése is a történettudomány feladata lenne, de mivel ez eddig nem sikerült, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy nem is volt olyan. Honnan is lett volna több ezer éves forrása Kézainak? Ráadásul a fennmaradt másolatok nagy részében még csak nem is Nimród, hanem Ménrót szerepel, joggal tehető fel, hogy valamelyik másoló rontotta el a nevet, mert Nimródot ismerte a Bibliából, Ménrótót nem, és az sem tűnt fel neki, hogy Nimródnak a Bibliában Kús az apja, Kézainál meg Thana.

A második pont nyilván arra akar utalni, hogy Bulcsú és/vagy Tormás azt mondta Kónsztantinosznak, hogy a magyarokat régebben σαβαρτοι ασφαλοι néven ismerték. Ő ezt valahogy leírta DAI-ban – ahogy sikerült –, de ebből nemigen lehet népnévre következtetni, több különböző megfejtése is lehet, ezek közül az egyik, hogy az itt említett szavar(d) a korábbi szabirral lehet azonos. Feltéve – de egyelőre nem megengedve –, hogy ez így van, akkor is a szabirok Priszkosz 472 után írt művében tűnnek fel először, miközben a velük előszeretettel azonosított Subur/Szubir (mert sumerül így mondták, az akkádban volt Szubar[tu]) minimum ezer évvel hamarabb eltűnik a forrásokból a Van-tó vidékén, hogy majd felbukkanjon a nyugati Kaukázus északi lejtőin. Ám ha a név mond valamit, akkor miért is nem a csuvasok a szabirok, akiknek a mai neve egy középkori szuvar származéka?

Miért az Alsó-Záb? A Kis-Záb? Mindenesetre a „zab” szóhoz semmi köze, de ha lenne, akkor is legfeljebb a késői akkád nyelvjárásokban vált azzá, tehát nem sumer szó, hanem egy sémi nyelvé.

Bizonyítékok:

Megdönthetetlen, kétségbe vonhatatlan tények.

1. Genetikai bizonyítékok:

Dr. Raskó István és csapata ősmagyar mintákban kimutatta a palesztin, szír, iraki, kurd, azeri, anatóliaia (sic!) török népekkel való Mt DNS egyezést.

Nézzük meg, mint mond maga Raskó István. „Összefoglalásképp  megállapíthatjuk, hogy mielőtt bárki is régészeti DNS-projekthez kezd, világosan meg kell határoznia, hogy a megfogalmazott tudományos kérdést mennyiben sikerül ezzel a módszerrel megválaszolni. Meg lehet próbálkozni például Árpád-házi királyok apai ági genetikai vonalának meghatározásával, amely bizonyosan nagy általános érdeklődésre tarthatna számot, de a genetika tudományterületén ennek a tudományos jelentősége minimális lenne. Ezért aztán mindenkinek, aki a régészeti genetikával bármilyen szinten foglalkozik, az erős szkepticizmus ajánljuk saját munkája értékelésekor.” (Magyar Tudomány, 2008/10. 1199. o.) Ezután 2010-ben jelent meg a Honfoglaló gének című könyve.

Az egyébként vehemensen tudománytagadó „alternatívoknak” csak akkor jó az MTA doktorának kutatási eredménye, ha kellőképpen félremagyarázható. Egyébként meg az MTA emlegetése is vörös posztó. De egyébként Raskó István öt évvel később egyáltalán nem azt mondta, amit a videó kétségbe vonhatatlan ténynek nevez, hanem azt, hogy a „klasszikus honfoglalók nagy gyakorisággal ázsiai eredetű apai ági, illetve anyai ági genetikai elemeket hordoztak”. Hát ez nagyon nem az, mint amit behazudni akarnak nekünk. Lehet, hogy el kéne olvasni Raskó könyvét, mielőtt harmadkézi hamis állításokba bocsátkoznánk. Még az általuk befotózott könyvrészletben is az van, hogy az említett népek a közép-ázsiai és nyugat-európai populációk csoportjai között helyezkedik el, azaz ha már térképezni kell, akkor Kelet-Európától Nyugat-Ázsiáig. Ez megint messze nem Mezopotámia. Hogy ezek a népek most éppen ezen a tájon élnek? Az nem számít azoknak, akiknek a történelem a bilibe lógó kezet jelenti. Mindez attól a „Hungarian History” csatornától, amelyik az aktuálisan legújabb videóját azzal vezeti fel, hogy géppuskával lövi az MTA címerét. És így folytatódik:

Márpedig a gének földrajzi helyeket jelölnek! Török-Kelet-Anatólia, Kurd-Szubartu, Szír-Arámia, Iraki-Dél-Mezopotámia, Azeri-Dagesztán, Palesztín-Kánaán.

Ennél jobban a saját fogalmatlanságát ki se tudná fejezni a videó készítője. Ezek a népek jelenleg ott élnek, de történetesen tudjuk, hogy mindegyik jövevény e tájon, és pont nem bizonyítanak semmilyen mezopotámiai kapcsolatot, ellenben az eurázsiai puszták felé nyitja meg a horizontot.

2. Embertani bizonyítékok:

Az antropológusok kimutatták a TAURID típus jelenlétét a legfelsőbb vezetőrétegben, Árpád népében. A fejedelem is ebbe a típusba tartozott, ahogyan azt Dr. Nemeskéri János megállapította a Holdvilág-árokban lelt csontvázról.

Nemeskéri János (1914–1989) az Árpád-kori népesség antropológiájával foglalkozott, de soha nem írt tanulmányt Árpád fejedelem elképzelt csontvázáról. Valóban találtak egy barlangot a Holdvilág-árokban, amiben találtak egy csontvázat is, amit tauridnak sorolt be. Hogy a pusztai nép vezérlő fejedelmének, Árpádnak a sírja egy sziklaszurdokban lenne keresendő, azt jóval ez után találták ki, és sok habókos azóta is keresi Árpád sírját, meg az elveszett Budát. Ugyanez a Nemeskéri viszont ezt is írta: „”az ősugor népesség az Oka–Káma Belaja folyók mellől a Felső-Káma, Csuszovaja, Felső-Pecsora vidékére települt, és itt keveredett először török népességgel”. Ezt az állítását már nyilván nem fogja reklámozni a szemellenzős áltörténész. Más kérdés, hogy ezt az állítást már a jelenleg érvényes tudományos konszenzus se tartja valószínűnek.

Ezután következik a taurid „Nimród” szobrának, és I. László arcrekonstrukciójának összehasonlítása. Mily meglepő, a két taurid típus hasonlít egymásra. Általában is az azonos típusú arcokat találjuk hasonlónak. De hogy egy szíriai sémi szobor arca lett hasonló Lászlóéhoz, az több mint gáz. Mármint a fantasztákra nézve. A taurid típus kialakulása egyébként vitatott, vannak, akik szerint a turanid és mongolid típusok keveredéséből jött létre, mások szerint az armenid egyik alváltozata csupán, de hogy nem magyar jellegzetesség, az tutibiztos.

3. bizonyíték a valláskultusz.

A Magyarok tűzimádók, Ibn Rusta arab utazó: Vallásunk a zoroasztrizmus másnéven Mithrász kultusz volt. Legalább is a legfelsőbb vezetőké.

A rengeteg helyesírási hiba után már nem is tettem megjegyzést. Ibn Ruszta azt mondja, hogy tűzimádók, mások napkultuszról írnak, megint mások tengrizmusról. Ezek közül természetesen kiválasztjuk azt az egyet, ami épp megfelel a bizonyítandó állításnak. Egyébként a Mithrász-kultusznak nem sok köze van a tűzimádáshoz, és erre a leghalványabb utalás sincs sehol. Keverjünk össze egy unikális állítást egy teljesen légből kapott másik állítással, amik egyébként nem területspecifikusak, és jelentsük ki bizonyítéknak egy azzal összefüggésben nem lévő másik állításra. Kész van a szokásos dilettáns bizonyíték. És most csapjunk bele a lecsóba:

A fényvallások bölcseje, a sumérok valláskultusza, a mágizmus volt. MagÚr ősünk neve sem jelent mást, mint a mágia uráét. Innen törzs és népnevünk egyaránt.

Két teljesen értelmetlen mondat, ötletszerűen összedobált szavakból, a szavak tényleges jelentése alapján minden értelem nélkül. Vonatkoztassunk el attól, hogy a „valláskultusz” fogalom önmagában is értelmezhetetlen. A vallás a hitrendszer egésze, a kultusz pedig annak megjelenési formája. A sumereknek nem volt „fényvallása”. A sumer panteon asztrális istenek sokaságából áll, legtöbbjük nem természeti erők megszemélyesítője. A Nap, a fény, a meleg istene Utu volt, aki viszonylag kis szerepet játszik a sumer mitológiában. A „mágizmus” megint egy nagy bullshit, aminek egyáltalán nincs jelentése. A Magúr nevű ősről meg egyetlen forrás sem tud. Ennyit arról, mit neveznek ténynek és bizonyítéknak. A folytatás pedig még borzasztóbb, bár visszakanyarodik a korábbi embertani témához:

Dr. Mészáros Gyula turkológus a Holdvilág-árok sziklafalait, barlangjait, kaptárfülkéit, áldozati tűzhelyét, rovásvéseteit "Kisázsiai, szaszanidás"-nak (sic!) és Mithrasz-kultuszúnak határozta meg.

Ismét a tekintélyelv, elő kell venni egy nagy hírű tudóst az állítás alátámasztására, majd őt beállítani az egyetlen lehetséges szaktekintélyként, ezzel együtt pedig a tudomány összes többi állítását elvetni. Ámde éppen a Hungarian History egy másik videójából kiderül, hogy egy hamis forrást használnak erre az állításra. Egy olyan gépírásos levelet, ami szerint az 1941. október 24-én megjelenő Nagy Budapest folyóiratban írta volna le Mészáros ezeket. Nem is az az érdekes ebben, hogy egy kulturális periodika nem tudományos közlemény, hanem hogy ilyen periodika nem is létezett sohasem.

4. Helynevek: Árpád (Tell Rifaat) és Nimród (Calah) város, Nimród-hegy a Közel-keleten (sic!)

Szép példái a szakmaiság teljes hiányának. Arpad települést valamikor az i. e. 9. században alapította egy újhettita fejedelem, de a neve majd csak jóval később lett az. A név maga az akkor a környéken lakó sémi népek nyelvén értelmezhető, a magyar szóval (árpa) és a magyar névvel (Árpád) való hasonlósága teljesen véletlen. Nimród nevű város meg nincs, az asszír Kalhu település romjait az arabok nevezték el Nimrudnak, mivel ők úgy gondolták, Nimród városa volt. Az arab kor előtt senki sem nevezte így.

5. Nyelvészeti egyezések

„A magyarság és a magyar nyelv kimmérgéta kapcsolatainak megállapításával új értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett szumirmagyar kutatás is. A szumirok nyelv mai ismereteink szerint (1943) a jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ismeretlen eredetűnek mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket.”

Hóman Bálint

Hóman Bálint középkoros történész, az MTA tagja (igaz, kizárták, de nem tudományos munkássága miatt), nem nyelvész. Az idézet az életében ki nem adott műveinek kiadásából való, nem betű szerint pontos, de a lényeges elem természetesen nem tűnik ki belőle: a magyar nyelv jövevényszavairól beszél, amit a kaukázusi kapcsolatokkal kaphatott. Nyelvészeti álláspontja lényegében a későbbi nosztratikus állásponttal egyező (jórészt a „fehér faj” sajátos elképzelése miatt), de ez nem jelenti azt, hogy magát a magyar nyelvet a sumerből származtatta volna. Természetesen az idézet nem az ugyanezen fejezet végén írt összefoglaló bekezdést tartalmazza: „Lehet, hogy a későbbi kutatások még több régi szavunk idegen eredetét fogják kideríteni, de ez sem változtathat a finnugor–magyar nyelvrokonságnak az összehasonlító nyelvtudomány módszerével végérvényesen bebizonyított tényén; legfeljebb a kölcsönszavakban kifejezett kultúrhatások mélységére deríthet új világot.” Ez pont nem arra utal, amit láttatni akarnak.

Csőkével és Gosztonnyal itt most nem foglalkoznék, mert lényegesen nagyobb terjedelmű lenne, mint az összes eddigi, mindenesetre Gosztony sokat idézet megállapítását a világ tudományos közvéleménye nemhogy nem fogadta el, de jórészt semmilyen hatással nem volt. A sumer-magyar rokonság „ténye” mellett állást foglalók közt egy csomó olyan van, aki ebben a kérdésben soha nem nyilatkozott, úgy mint Rawlinson, Oppert, Lenormant. Parpola a finn-sumer kapcsolatokat kereste, tehát ha Parpolának igaza van, akkor mégis közünk van a finn nyelvhez. A többi meg olyan dilettáns, mint Bobula, Badiny, Marton, Padányi.

Az itt felsorolt dilettáns nyelvészek tökéletes görbe tükre az összegzésben leírt elképesztő ostobaság. Azt állítja, hogy a sumerek országneve K.N.G.R, ami valójában H.N.G.R és magánhangzókkal feltöltve ez hungár lenne. A sumer írás nem abdzsad, hanem szó- és szótagírás, az itt leírt szó valójában ^kien-ĝir, ahol a „ki” nem tartozik a szóhoz, csak egy determinatívum, és csak írásban van értelme. Az en-ĝir összetétel az őslakók uralmát jelenti, vagyis a kifejezés ebben a formában az őslakók által uralt terület megnevezése. Még csak nem is országnév.

Mára ennyi az ostobaságról.

Előre leszögezem, ezt nem én, és nem itt fogom eldönteni, nem véletlenül annyira vitatott ez a kérdés hosszú ideje. Az etruszkok a hagyományos elképzelés szerint legalább két népesség keveredéséből alakultak ki. Ebből az egyik a korábbi helyi villanova-kultúra továbbélő populációja, a másik pedig jövevény. Az eredményül kapott nép nyelve ismeretlen eredetű, eddig minden besorolási kísérletnek ellenált. Besorolás híján nem nagyon lehet a használt szavait bármivel összehasonlítani, összehasonlítási alap nélkül pedig nem lehet besorolni, ez pedig roppant nehézzé teszi az etruszk nyelv megfejtését annak ellenére, hogy rengeteg és terjedelmes felirat áll rendelkezésre. A hermeneutikus megközelítések – ilyen volt például Alinei is – legnagyobb hibája, hogy ellenőrizhetetlenek. Az ellenőrzésre majd csak akkor lesz lehetőség, ha a már megfejtett értelmek alapján sikerült megtalálni az etruszk nyelv rokonait. Egy azonban biztos: a nép nevét a jövevények hozták magukkal, és én most velük fogok foglalkozni. Semmit nem akarok bizonyítani, csak felsorolok néhány tényt és körülményt, amelyek az elmúlt egy-két évtized kutatásával lettek ismertek a tudomány számára, de a nagyközönséghez még nem igazán jutott el.

(Kép: Hercle és Menrva bronzszobrai. Forrás: Metropolitan Museum of Arts)

Először mégis egy már nagyon rég ismert ténnyel kell kezdenem, az etruszk népnév kapcsolatba hozható a tengeri népek két vándorlási hullámában feltűnő. az egyiptomi forrásokban twrwšʿ.w (turusa), a hettita forrásokban pedig taruiša névvel. Ez azonban az i. e. 13–12. század fordulója, és ez azért érdekes, mert az Itáliában őshonosnak gondolt villanova-kultúra csak az i. e. 10. században kezdődik, tehát nem feltétlenül kell azt sem őshonosnak tekinteni. A hagyományos teória szerint az etruszkok leigázták az északi italicus népet, márpedig időben hamarabb kellett ott lenniük, mint hogy az őshonos kultúrák folytatójának gondolt népesség megjelent. Önmagában az a körülmény, hogy a fent említett nevű nép a sekelesek és sardanák társaként jelenik meg, melyek népként Szicilia és Szardinia névadói, elég jól alátámasztja, hogy a névhasonlóság nem véletlen. Persze nem mindannyian egy felé mentek, mert a szintén köztük lévő dardánok a Dardanellák, a masák Müszia, a paleszetek Filiszteia névadói, és feltűnnek az akhájok, dórok, teukroszok is, vagyis valamennyi olyan nép, amiről később történeti forrásaink is vannak, és hatalmas szerepet játszottak a Mediterráneum i. e. 1. évezredbeli történelmében.

Mindez feljogosít arra, hogy további kapcsolódási pontokat keressünk a Közel-Kelet és Anatólia korábbi, illetve más területen lezajló történetében, és az etruszkokra utaló nyomok a leghihetetlenebb helyen kerülnek elő: az előbb említett Dardanellák térségében, Trójában. De miért éppen Trója? Azért, mert „véletlenül” a hettita forrásokból ismert neve Taruiša, luvi nyelven Truwa. A nevek összekapcsolását némiképp alátámasztja Homérosz állítása, miszerint a Trójából menekülő Aineasz királyfi népe telepedett le Rómában. De vajon lehet-e hinni Homérosznak bármiben?

Már igen régen, a múlt század első felében a gyarapodó hettita dokumentumokból megismert neveket megpróbálták a trójai háború eseményeivel azonosítani. Minél többet tudunk, annál több párhuzamot lehet felismerni a valóság és a költemény között, bár változnak a feltevések is. A legkorábbi egyezés az i. e. 14. század végén Kukkunniš, Wiluša királya, akinek nevét az Akhilleusz által megölt Küknosszal lehet összevetni. Jelenleg az tűnik valószínűnek, hogy Priamosszal egy millawandai uralkodó, Piyamaradu lehet azonos. Atpa ahhiyawai király nevezte ki őt Millawanda (a görög Milétosz) kormányzójának, majd elfoglalta Wilušát a hettitáktól akháj segítséggel. Wiluša pedig a másik neve Taruišának, és egyúttal az ország neve is, ami a Trója–Ilion névpárral azonos. A görög mitológia szerint Priamosz akkor lett Trója királya, amikor Héraklész legyőzte Laomedónt, az apját, akinek viszont Dardanosz volt az ükapja. Persze az is lehet, hogy éppen Piyamaradu háborúja, melyet Ahhiyawa támogatásával vívott, maga a trójai háború, és minden, amit alább előadok, csak véletlen, vagy a töredékek utólagos történetbe szövése. Meg az is lehet, hogy minden csak véletlen.

Piyamaradu elfoglalta Wilušát (Iliont) valamikor az i. e. 14–13. század fordulóján. A kis állam nagy befolyással bírt, mivel a Dardanellák kapuja volt, aki azt ellenőrizte, az a teljes tengeri kereskedelmi forgalmat ellenőrizte. Az ország Laz szigetével (később Lazpa, görög Leszbosz) szemben fekszik Anatólia nyugati végében. Két nemzedékkel később egy Alakšanduš nevű wilušai király a Pariyamuwa nevű elődjéről számol be. Priamosz fiát Parisznak nevezték, akinek az eredeti neve Alekszandrosz. Pariyamuwa valamivel III. Tudhaliyaš hettita király előtt élt, vagyis az i. e. 13. században, és ugyanekkor Alakšanduš, akinek már csak egy utódja ismerti a wilušai trónon. Homérosztól tudjuk, hogy Trója Apollón városa volt, Akhilleusz első támadása is az Apollón-templomot érte, ami mindjárt a tengerparton volt, és az egyetlen istennév, amit wilušai ember kapcsán ismerünk, az Alakšanduš-szerződés Apaliun nevű istene. Véletlen lenne? Lehetséges. Még azzal együtt is, hogy egy levélben említett Tawaglawš nevű személy neve egyértelműen az Eteoklész görög névvel hozható kapcsolatba.

(Kép: A CTH 76B levél, kiemeltem rajta Alakšanduš és Apaliun[aš] nevét. Forrás: saját kép, de a Wikimedia Commonson is megtalálható.)

Alakšanduš utódja, Walmuš pedig kénytelen volt Millawandába menekülni, ahogy Aineasz menekült Trójából. Walmuš az i. e. 13. század közepén élt, és a század végén megjelennek a hettita forrásokban a taruišák, az egyiptomiakban a turušák, akiket a görögök türszénnek vagy türrhénnek neveztek, a latinok pedig truscinak,  majd etruscinak. Ezek az etruszkok még évszázadokkal később is rettegett kalózok voltak az Itália körüli vizeken. Miután a tengeri népek  megsemmisítették a hettiták kikötőit, romba döntötték az ősi Ugaritot, végigvonultak Fönícián és Kánaánon, majd i. e. 1178-ban vereséget szenvedtek III. Ramszesztől a Nílus deltájában, szétszóródtak a Mediterráneumban, és a nyomaik mindenhol ott vannak a Földközi-tenger középső és keleti medencéjében. Hatásuk tovább gyűrűzött még évszázadokon át, mert az általuk meggyengített nagyhatalmi rendszer helyett később már csak az asszír szuperhatalom tudott erőre kapni, de addig még át kellett esni a bronzkori kollapszuson, az arámi vándorláson is.

El lehet gondolkodni, hogy mindez a véletlen műve-e, ahogy az etruszk panteon hasonlósága a göröggel, az etruszk írás hasonlósága az anatóliai pregörög írásokhoz (lükiai, káriai, piszidiai). Hogy az etruszk hérosz, Tarchon, akitől a Tarquinius-család is származtatta magát, a hettita Tarhunt viharisten nevének mása, de van Tarchies nevű istenük is. A viharisten nevének továbbvitele nyilván nem csodálható, egy hettita hivatalnok, akinek a pecsétje előkerült Trójából, véletlenül éppen a Tarhuntanu nevet viselte. Apulu is jelentős szerepet kap. Szerintem nem véletlenek sorozatos egybeesése. Az etruszkokat az i. e. 13. századig a későbbi Müszia területén élő, görög és hettita hatásokkal gyarapodó dardánoknak gondolom, akik elszenvedték a Dardanellák jelentős stratégiai helyzetének minden következményét, a gazdagságot, és a háborúkat is. Abban a pillanatban, ahogy a hettiták befolyása gyengült, a korábbi hettita vazallusok, köztük az akhájok is szakadárkodni kezdtek, és területszerzésben gondolkodtak. Ennek része volt Piyamaradu trójai kalandja, majd Walmuš menekülése is.

Vegyük észre, az etruszk nyelvvel kapcsolatban semmit sem állítottam. Bárkinek is van igaza, illetve bármi más eredmény is lesz később, a fentieket nem befolyásolja, ugyanis a dardánok nyelvét sem ismerjük.

Manapság meglehetősen egységes álláspont, hogy a kutrigur Muagerisz király neve kapcsolatban áll a magyar népnévvel, gyakorlatilag az első írásos említése annak a szónak, amiből a népnév lett. Ezt az állítást mindenki vagy evidenciaként kezeli, vagy ha az elképzelés származásáról, indoklásáról van szó, akkor kizárólag Moravcsik Gyula 1927-es, Magyar Nyelv periodikában megjelenő cikke merül fel forrásként. Szabados György például egy cikkében (Századvég 73. 2014/3, A korai magyar államiság időszerűsége) nemes egyszerűséggel csak így hivatkozik Moravcsikra: „Mert például a népi önelnevezés alapja az 530 körül élt „Muagerisz” kutrigur-hun király személyneveként bukkan fel.” Kijelentő mód és pont. Bárki, aki ezen állítást közli, végeredményben legfeljebb arra tud rámutatni, hogy Moravcsik „igazolta”, „kimutatta” a Muagerisz személynév és a magyar népnév kapcsolatát.

A névalak hasonlósága feltűnő, mégis csak 1896-ban vetődött fel először, hogy köze van a magyar népnévhez, és itt az évszám nagyon fontos jelenség: a milleniumra készülődő, azt ünneplő magyarság hatalmas lelkesedéssel kereste a minél régebbi adatokat az ősmagyarokról. (Századok 30.) Moravcsik pedig nagyon hihetően állította fel a kapcsolat elméletét, nem is tűnk támadhatónak. Azonban felmerül két fontos kérdés. Az egyik, hogy lehetséges-e, hogy a 6. században már létezett a népnév, a másik pedig az, hogy mennyiben fér össze a személynévkénti megjelenése a magyar népnév többi elméletében felállított jelentéssel, származással? A finnugor származtatás szerint példál a népnév magy- töve azonos a manysi népnév many- tövével, és ember jelentésű. Az -ɜr végződés pedig ismét ember jelentésű, a népnév tehát tautologikus, ugyanakkor személynévnek egyáltalán nem alkalmas. A népnév ugyan lehet személynévi eredetű, de akkor a személynév magyarázandó, és az „emberember” jelentésű személynév feltevése eléggé meredek. A másik lehetőség, hogy a Maugerisz név más jelentésű, és az elfogadott jelentés nem helytálló. Ekkor megint a személynév eredetét kell megmagyarázni. Ugyanakkor azt is sejtjük, hogy a magyar törzsszövetségben csak az egyik törzset nevezték megyernek, ami az egésznek a nevet adta, tehát ha a megyer törzsnév eredetéről beszélünk, akkor Muagerisz kutrigur király legfeljebb a megyer törzs őseivel lehetne kapcsolatban. A megyer törzsről viszont finnugor eredetet tételeznek fel, vagyis nem igazán lehetne a kutrigurok leszármazottja. Mindezek azt mutatják, hogy a Muagerisz-magyar azonosítás meglehetősen nagy káoszt eredményez, tehát felülvizsgálandó. Úgy tűnik, hogy Moravcsik pontosan abba a hibába esett, mint amit a Magyar Nyelv ugyanezen számában megjelent előző cikkében két kutató fejére olvas: „Módszertanilag pedig érdekes tanulság, hogy egy hang-történeti rendellenesség miatt kiváló nyelvészek, mint SUCHIER, MEYER-LÜBKE, elvetnek egy etimont, mely jelentéstanilag helyesnek látszik, az egész nyelvrokonság tanúsága alapján, de helyébe kieszelnek egy olyan magyarázatot, mely hang-történetileg helyes, de történetileg abszurdum.” A Muagerisz-magyar egyeztetés viszont még hangtörténetileg sem helyes, történetileg pedig épp olyan abszurdum.

Kérdéses a hangtörténeti helyesség. A „magyar” népnév forrásban először Anonymusnál jelenik meg mogerii alakban. Korábbi említés nincs, ekkor viszont a szövegből egyértelműnek tűnik, hogy saját, belső név, a magyarok nevezték így magukat. A korabeli íráshagyományok alapján a szó olvasata mogyeri, és a vegyes hangrenje azonnal megkongatja a vészcsengőt, hogy valami nem stimmel vele. A magyar nyelvnek ugyanis az egyik legfontosabb jellemzője a szigorú hangrendi illeszkedés, ami a saját szavainknál az összetételeken kívül mindenhol érvényesül. A két látszólagos kivétel az i hang, amit a nyelvészet semleges hangrendűnek mond, holott a mély toldalékot vonzó i-k sokkal inkább a kihalt veláris i maradványai, valamint ennél lényegesen ritkábban az é hang, ami viszont egy i→é hangváltozás emléke. A magyar nyelvben tehát mogyer népnév nem tehető fel, csak a ténylegesen ismert megyer és annak hangrendi párja, a magyar. A 6. századi Muagerisz és Anonymus között egyébként is több mint fél évezred telt el, az viszont lehetséges, hogy olvasmányaiból ismerte ezt a személynevet, és ezért torzította el a népnevet. Az viszont biztos, hogy Anonymus előtt egyetlen forrás sem említi ezt a népnevet sem külső, sem belső névként, így Anonymus legfeljebb azt tudja alátámasztani, hogy az ő idejében már magyar vagy megyer volt a népnév, az eredetére viszont semmi támpontot nem nyújt. Az egyetlen bizánci forrás, VII. Kónsztantinosz, A birodalom kormányzása τού Μεγέρι alakban csak törzsnévként közli, tehát a Tormás-féle követjárás és Anonymus között törzsnévből népnév lett, de mint látható, már akkor is a ma ismert formájában magas hangrendű volt.

A Muageriszként átírt nevű személy összesen két forrásban maradt fenn. Az egyik Jóannész Malalasz (491–578), a másik pedig Thephanész Konfesszor (757–818). Ebből a korábbinál Μούγελ, a későbbinél pedig Μουάγερις alakban. Malalasz viszont csak Theophanésznél újabb kompilációkból ismert. Moravcsik meggyőzően támasztja alá, hogy Theophanész írásmódja állhat közelebb az eredetihez, mivel más névalakokban is megbízhatóbb. Ő viszont két évszázaddal a leírt események után élt, de az ő munkájának is 10. századi másolata az első ismert példány. Ezeknek a középgörög olvasata Mújel, illetve Muájerisz. Bár Kónsztantinosznál láthattuk, hogy a j ejtésű gammát használták a gy leírására is, mégis ha a fonetikailag helyes átírások terjedtek volna el az ógörög betű szerinti átírás helyett, mindjárt nem lenne olyan feltűnő, hogy a Muájerisz annyira hasonló a magyar népnévhez. Mindkét névformában közös az u hang, Theophanésznél az ua hangkapcsolat nem indokolható a magyar hangtannal, ahol a magánhangzók torlódása gyakorlatilag tabu. Ha viszont nem volt ilyen magánhangzó-torlódás, akkor az átírásában lévő ua elem nem magyarázható meg. Ezért abban a pillanatban, amikor Moravcsik áttér a névazonosításra, minden előbbi helyes állítása ellenére ingoványra téved, egyszerűen csak kijelenti, hogy a név legegyszerűbb olvasata Moagyerisz, ami a görög végződés elhagyásával azonos az anonymusi mogyerivel. Márpedig nem azonos. Az u olvasatú ου betűkapcsolat önkényes o-vá változtatása, és a lehetséges olvasatok közül az egyetlen gy-t feltéve juthatunk erre az álláspontra.

További probléma, hogy a görögök a gy hangot nem tudták leírni, ezért ugyan kicserélték azt gammára, de csak azért, mert annak j ejtése is lehetséges. Ezt az ejtést viszont csak úgy tudták visszaadni, ha mindenképpen epszilont vagy iotát írtak utána, ellenkező esetben a gamma ejtése megmarad g-nek. Így ha gy olvasatot feltételezünk, akkor mindjárt azt is feltehetjük, hogy a követő epszilon csak azért van ott, hogy palatális ejtés legyen, vagy az epszilon helyett gyakorlatilag bármilyen magánhangzó állhatott volna. Ismét csak feltevés, hogy a lehetséges ü→ου, és e→α átírások miatt a Müegyerisz olvasat mellett teszi le a voksát. Kétségkívül lehetséges, ahogyan még sok más is lehetséges lenne, de továbbra sem magyarázza semmi, hogy miért van magánhangzó-torlódás a névben.

(Kép forrása: tudomany.hu. A régészet jelenlegi állása szerint így zajlott a honfoglalás. Az Etelköznek nevezett területen kívül a térkép tartalmával egyetértek.)

A fentiek alapján nagyon úgy tűnik, hogy a Μουάγερις királynév olvasata csak azért lett Müegyerisz, mert Moravcsik feltétlenül közelíteni akarta a mogyerihez. Nem kapunk magyarázatot a név jelentésére, és hogy hogyan lett a kutrigur király nevéből törzs-, majd népnév. Ha ezt a magyarázatot elfogadjuk, akkor azt is belátjuk, hogy a magyar népnév eredetére, jelentésére soha nem fogunk magyarázatot kapni, mivel ez a személynév ebben a formában gyakorlatilag értelmezhetetlen. A problémát halmozza, hogy még a kutrigurság sem biztos, egyesek szerint utrigur, mások szerint onogur uralkodó volt. Óhatatlanul felmerül Prokópiosz meséje Utrigurról és Kutrigurról, ahol a hun király két fia az óbolgárok őse, és gyakorlatilag azonos a mi krónikáinkban szereplő Hunor és Magyor-mondával. Az említett három népesség a források szerint a Fekete-tenger északi partvidékén helyezkedett el. A Duna torkolatától a kutrigurok, a Krím környékén az onogurok, az utrigurok pedig a Don és a Volga között, közvetlen szomszédságban a szabirokkal és kazárokkal. Vagy azt tesszük fel, hogy az al-dunai kutrigurok a 6. századtól kelet felé vándorolva elérték a Volga vidékét, majd szétszóródtak mindenfelé, és létrehozták a magyarokkal kapcsolatba hozott összes Madzsar települést, majd a magyar törzsszövetséggel visszaindultak nyugatra, vagy pedig azt, hogy a magyar törzsszövetség a honfoglalás közben, a nyugat felé tartó vonulásával találkozott először a kutrigurokkal (a maradékaikkal, mert abban a három évszázadban nem nagyon emlegetik őket), és ez a későn csatlakozó, szórvány nép lett az egész törzsszövetség névadója. Mindkét eset roppant valószínűtlen.

Azt kell mondjam, Moravcsik Gyula egy hantanilag megfelelő, bár nagyon ingatag levezetést gyártott úgy, hogy történeti abszurdumhoz jutott, és ez a történeti nonszensz ma, egy évszázaddal később a köztudat meghatározó részévé vált. Nem csak a dilettánsok között, hanem a szakmában is. Az éppen elfogadott nyelvészi álláspont a magyar népnév finnugor eredetéről történetileg is indokolható legalább, bár a magam részéről nem értek egyet azzal sem. Alább elmondom azt a saját véleményemet, amit valószínűleg még senki sem tett fel.

Elsősorban arra utalnék, nagyon-nagyon valószínűtlennek tartom, hogy a honfoglalást megelőző sok forrás közül egyik sem őrizte meg azt a nevet, amit a magyar törzsszövetség magára használt volna. Ezen források közül csak a bizánci, perzsa és arab források mértékadóak, a nyugat-európai krónikák másodkézi információi irrelevánsak, csak a honfoglalás után kerülnek közvetlen kontaktusba a magyarokkal, amikor viszont az avarokkal azonosítják pusztán a lakhelyük alapján, majd mivel az avarokat korábban már azonosították a hunokkal, és a germánoknál használatos ungar népnév latinizált hungarus alakja is látszólag ezt támasztja alá, egy idő múltán már hunnak is neveznek minket. Ez viszont nem jelenti azt, hogy azért, mert bármit tudtak volna a magyarok és a hunok kapcsolatairól. Ezt a szálat el lehet vetni. Az említett releváns források mindegyike kizárólag türköknek nevezi a magyarokat. Semmi más azonosítás nem merül fel, vagy egyszerűen csak türkök, vagy valamely türk népcsoport, illetve néha még a pontosság igényével „A madzsarik igen vagyonos emberek, jóképűek és impozáns külsejűek. (…) a törökök egyik csoportja.” (ismeretlen perzsa szerző), „A magyarok a türkök egy fajtája.” (al-Dzsajháni), vagy „A magyarok a türkök közé tartoznak. (…) négy türk néppel közös ősre vezetik vissza családfájukat.” (al-Maszúdi).

Az alábbiakkal nem kell egyetérteni, csak elolvasni és elgondolkodni rajta.

Érdemes talán összevetni az arab és perzsa madzsar neveket a kónsztantinoszi μεγέρι-vel. Ezek arra utalnak, hogy a magyar-megyer hangrendi pár egy időben létezett, tehát nem a törzsnévből lett a népnév, hanem a népnév már régen megvolt, amikor a törzsnévről először említésünk van. Az arab dzs írásmód is utalhat gy hangra, mivel az arab nyelvben sincs palatális d, így épp annyira nem tudták leírni, mint a görögök, ehelyett ezt használták, mint a d hang másik módosulását. A kettő között az ejtés helyében nincs különbség. A 870–880-as években az arab források még mžghr nevet használtak (ez Hóman Bálint átírása, 1917), aminek az olvasata akár madzsgar, akár medzsger lehet. Amennyiben ez egy belső nevet takar, amit az arabok megpróbáltak leírni, úgy a *magygar eredeti tehető fel. Innentől elég tiszta sor, hogy a *magygar→*magyγar→magyar hangváltozási sor következtethető ki, mivel a gy utáni g elég nehezen ejthető.

Honnan jöhet a *magygar név? Az arab mžghr gyakorlatilag megfelel a szintén e korban használt, Abu Szaid al-Balkhi perzsa tudósnál feltűnő badzsgirt névvel. A türk nyelvekben meglehetősen gyakori a b~m hangmegfelelés (pl. ótörök, török ben és az összes többi türk nyelvben men, ótörök meŋ, török benek). Bár a hangváltozás mindkét irányban megtörténhet, a gyakoribb a b→m irány. Balkhi népnevét viszont a baskírokkal szokás párhuzamba vonni. Joggal tehető fel, hogy két népnév egy közös alapalakra, a *bajgur szóra megy vissza. A középtörök bajqi̯z jelentése bagoly, ami azonban az altáji korrelációi alapján a baq- (figyel, őrködik) igére megy vissza. Ez esetben tehát a magyar és a baskír népnév – minden látszólagos különbsége ellenére – közös eredetre megy vissza, aminek a jelentése őrködéssel, figyeléssel kapcsolatos, és a baq- alapigétől kezdve valamennyi hangváltozása a türk nyelvek sajátosságaival kiválóan indokolható. Történetileg helytálló, a forrásoknak nem ellentmondó eredmény.

Végezetül egy videóajánlat. Ajánlatos a címét, előadóját és a nyelvét utólag megnézni. Így kellene ábrázolni a magyar vérszerződést a Honfoglalás című filmben.

Hogyan lehetnének magyar feliratok etruszkföldön? Ezt soha nem magyarázza senki. Egyetlen próbálkozás Mario Alineinél olvasható, akinek az első feltevése az etruszk-magyar rokonság volt, mégpedig úgy, hogy az etruszkok a Kárpát-medencében élő finnugorok lettek volna. Alinei ezen állítását a tudomány nem fogadta be, pedig később módosított is rajta, és későbbi munkáiban már az etruszkok türk nyelvekkel való hasonlatosságáról beszélt. Ezeket a módosított nézeteket természetesen nem szokták emlegetni, pedig véletlenül éppen a türk népek saját írása is egy rovásféle. Ennek a katyvasznak a rejtelmeihez elsősorban a tényeket kell megnézni.

Az írásnak van egy olyan jó tulajdonsága, hogy épp azért ismerjük, mert fennmaradt valamilyen módon. Következésképp mindenképpen az ismereteket lehet alapul venni, és az elméleteknek nem érintőlegesen, hanem szorosan kapcsolódni az ismert tényekhez. Az ismert tény például az, ami a nyitóképen látható, az etruszk és latin ábécé összehasonlítása. Ebben vannak olyan latin írásjelek, amik később kikoptak a használatból, illetve egyes betűformák a preklasszikus latin epigráfiában még jobban hasonlítottak az etruszkhoz, mint később. A fejlődés menete a latinban egyértelmű, ahogy az is, hogy az etruszk írás nemhogy hatással volt a latin írásra, de közvetlen előzménye. Ilyen módon rögtön megállapítható, hogy ilyen szoros kapcsolatot nem lehet a rovás és a latin között feltenni, vagyis az etruszk írás közelebbi rokona a latinnak, mint a rovásnak. Sokkal jogosabb lenne a latinnal megpróbálkozni, de mivel látszik, hogy az etruszk és a latin különböző nyelv, még az se indokolt.

Az etruszk írás ismét nyilvánvaló kapcsolatban áll a göröggel. A pszi és a phi azonossága jól látszik. Az X a khi betűje, az etruszkban talán már iksz volt. Az U az üpszilon, a T a tau, az S a sztigma, az R a ró, a Q a koppa, és a többi... A sztigma, koppa, és több más archaikus betű végül kikopott a görögből, de eredetileg megvolt. Az etruszk ábécé tehát a latin mellett gyakorlatilag azonos a görög ábécével is. Ha az ezeket az írásokat hordozó népek történetét is ismerjük, nem meglepő módon találkoznak. Mindannyian a tengeri népek két hullámú vándorlásában tűntek fel. A pregörög népek közül az aḫḫiyawa-akaiwasa (akháj) együtt tűnik fel az első hullámban a turusa-taruisza (etruszk) néppel, sőt a sekeles-szikalaju (szikul), sardana (sardán) népekkel, mely utóbbiak Szicília és Szardinia névadói. Ezek után a második tengeri koalíció a denen-danuna (dór) mellett a frügök, lüdök, müszök, lükök és paleszetek megjelenésével járt. Bárhogy nézzük, ezek a népek a Közel-Keleten futnak össze, ahol az első betűírások ismertek, így közös eredetük gyakorlatilag bizonyos. Ide tartoznak Anatólia más pregörög írásai is, mint a lük, káriai és piszidiai, még akkor is, ha egyébként csak a klasszikus görög korból ismertek, mivel az archaikus írásképük erre utal.

(Kép: Lük ábécével írt felirat. Ebẽñnẽ prãnawu mẽn eprãnawatẽ hanadaza hrppiladi ehbi setideime, azaz „Hanadaza építette ezt a házat feleségének és fiának”)

És vajon mi a helyzet a rovással? A rovás körül ma nagy a káosz, leginkább azért, mert dilettánsok hada foglalkozik vele, és összevissza beszélnek ezt is meg azt is. Külön probléma a rovások kapcsán, hogy a tudomány sem áll a helyzet magaslatán, amikor például Róna-Tas András csak két darab írásjel között lát összefüggést a türk és a magyar rovásban. Ez rendkívül megnehezíti a fantasztákkal való vitát, akik viszont egyrészt mindennel mindent összefüggőnek látnak, függetlenül attól, hogy van-e annak bármi realitása, másrészt pedig a magyar rovást mintegy kiszakítja a természetes környezetéből, a pusztai népek hagyományos írásainak vizsgálatából, és tág teret hagy a hermeneutikus fantáziáknak. Ha belátnánk, hogy a türk és a magyar rovás között van összefüggés (van, erről talán máskor), akkor a helyzet leegyszerűsödik: a türk rovást az arámi írással hozzák kapcsolatba. Bár az arámi eredeztetés vitatható bizonyos jellemzők alapján, de magában az, hogy a türk rovást a Közel-Kelettel hozzák kapcsolatba, máris kapcsolatot teremt a fent részletezett tengeri népek írásaival.

Itt van az a kapcsolat, ami indokolható, de ez nem jelenti azt, hogy az etruszk írás rovás lenne, és még kevésbé jelenti azt, hogy magyarul lehetne olvasni az etruszk feliratokat.

És most lássuk az etruszk szarkofágokat, amik a magyar rovásírásleletek weboldalán látható, de nem fogom belinkelni, mert ennek az oldalnak nem csinálok reklámot. Szerzője egy ismeretlen önjelölt nyelvész, de ha ismerném, se írnám le a nevét.

(Kép: Tarquinia Etruszk Múzeum, Montaldo di Castro, az elöljáró szarkofágja)

Az eredeti oldalon egy nagyon rossz felbontású kép van, ráadásul minden információ nélkül. Természetesen nem Laris Pulena szarkofágja szerepel itt, mert azon túl hosszú a szöveg, és sokkal nehezebb lenne magyar szöveget varázsolni belőle, hanem Velthur Partunus, az „elöljáró” szarkofágja, ami rövidebb írás, és persze itt is amit nem sikerült (kevéssé) értelmes magyar szöveggé csavarni, azt inkább olvashatatlannak jelölte. I. e. 300 és i. e. 270 között keletkezett, bőven a klasszikus latin korában, a késő etruszk korban.

(Kép: Laris Pulena szarkofágjának felirata)

Az írás minden hasonlóság ellenére nem rovás, hanem etruszk írás. Kapunk egy igényes átírást is. Ahol úgy tetszett, csak a konkrét hangértékkel, ahol pedig szükségesnek látszott, szótagként. Már itt megjegyzem, az etruszk írás betűírás, csakúgy, mint a rovás, és ha néhol nem is jelölték a magánhangzókat, attól még nem lesznek szótagok.

A felirat a késői datálás miatt kissé vegyes, nem csak etruszk, hanem latin ábécé elemei is megjelennek benne, ráadásul az írásjelek formája is kissé eltér a klasszikustól. Az első betű mindjárt nem K. Soha nem írtak így K betűt, ez sokkal inkább P lehetne, de valójában V (vö. nyitókép), a második meg E. Érdemes-e innentől komolyan venni? Merthogy körülbelül így folytatódik, hogy az L helyes, majd nem O, hanem TH, aztán latin V, a végén pedig a D egyébként se lehetne semmilyen körülmények között N, legfeljebb D, de a szövegben ez a betű rendszeresen az R hangot jelöli. Az első szó tehát VELTHVR. Ebből mindjárt következik, hogy utána a PARTVNVS jön, amely szóban már a betűk lemásolása se sikerült, nemhogy a fonetizálásuk. A teljes szöveg:

VELTHVR PARTVNVS LAIKSALIMA KLAN RAMTHAS KVKLNIAL ZILX KEXANERI TENTHAS AVIL SVALTHAS T+++II

Mit hozott ki ebből a rovásbigyós?

Égi lován vándorol, lánykái szívein él ..A.. R.. harag ékszere képe eláru(lja) p..e..n/ny..sz képe a ...ág... gyalogok célja rossz.

Magyarul úgy sincs értelme, hogy annyit görcsölt a hibás átírással, tetszés szerinti fonetizálással. Egy zagyva szöveget sikerült összegányolni tökéletesen hibásan. Utána meg ezekkel a rettenetesen primitív agymenésekkel  példálóznak a mindent elhívő, történelemben, nyelvekben teljesen járatlan, de legalább magukat mindenttudónak képzelő átlag magyarok.

Ez katasztrófa.

(Kép: Sztephanosz Büzantiosz – Pi poleón, 1568. Basileae, Ex Officina Qrqriniana)

Így ne írjunk történelemről...

Marton Veronika blogjának legújabb gyöngyszeme a cikk, ami szerint magyar=pártus. A cikkben elkövetett módszertani hibák jobb felvezetése érdekében az utolsó bekezdéssel kezdem:

Byzantinus szerint a „szkíta” kifejezés jelentése „vas”; eszerint a „szkíta” merő fordítása a „vas” szónak. Ennek bizonysága a magyarországi Vas-megye neve. A logika szerint a földrajzi név általában a vonatkozó terület legjellemzőbb tulajdonságát, esetleg az ottani népek illetőségét tükrözi. Csakhogy Vas-megyében (sic!) sehol nincs vas, és vasércbányászat sem volt soha. Tehát marad a lakosok régi „vas” neve. A megyét a honfoglalás korában a besenyők lakták. A besenyő összetett szó, az első rész a „bes” nem más, mint a vas szónak a régiségben szokásos b-vel ejtett változata.  Magyarország megszállását, a magyarság tönkretételét szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkoásának (sic!) eredménye, hogy ezekről mitsem (sic!) tudunk, ezen ismeretek hiányoznak a tankönyvekből.

Csak ebben az utolsó részben minimum három szarvashiba van, megalapozatlan feltevések, hibás forráshasználat, és természetesen nem maradhat el, hogy aki nem így gondolja, az idegenek érdekében eltitkolja a „nagy” és „egyetlen igaz” tudást. Ezzel szemben az ebben az idézetben olvashatók merítik ki az abszolút felületességet, csak ezt mostanában könnyű azzal eltusolni, hogy aki ezt a felületességet felemlegeti, az hazaáruló, és már kész is az érvelés.

Először is a honfoglalás korában nem tudunk besenyőkről a Kárpát-medencében, nincs olyan forrás, amelyik azt állítaná, hogy a Kárpát-medence nyugati részén besenyők, vagy akár besenyőkhöz köthető töredékek éltek volna. Csak a 10. században költözött be egy részük a Kárpát-medencébe, korábban ők a keleti szomszédaink voltak, nem a nyugatiak.

A besenyő népnévnek számos magyarázási kísérlete van, az azonban biztos, hogy a bes- töve nem vasat jelent. Ha türk nyelvű nép volt, akkor az 5 számnév, vagy a fej jelentés, ha iráni, akkor esetleg az óind és avesztai pasu (bárány) jelenhet meg benne (van ilyenre is példa a türkök között, mint az akkojunlu és karakojunlu népe), de vas csak akkor lehetne, ha a besenyőket finnugornak gondolnánk, ami azért meglehetősen abszurd.

Igen vicces tévedés, hogy ha Vas megyében nincsenek vasbányák, akkor vas sincs. Drága Marton Veronika, hallott már a vasi Vasvárról? Arról a településről, aminek már a római neve is Castrum Ferreum, és a magyar név a szó szerinti fordításával azt mutatja, hogy még településkontinuitás is volt a római és a magyar települések közt. Valójában a Nyugat-Dunántúl igen gazdag gyepvasércben. Igen, ez nem bányászott vasérc, mert egykori mocsári környezetben a vasbaktériumok választják ki, iparilag nem hasznosítható, de a teljes földrajzi környezetet képes volt ellátni vassal bányák és bányászok nélkül is. A 13. században a pannonhalmi kovácsok Vasvárról szerezték be a vasat. Szóval Vas megyében bizony van vas, csak vasércbánya és vasérctelep nincs. Így máris nem kell a lakóiról elneveztetni a megyét, tehát a besenyőzésnek a maradék értelme is elveszett.

És végül... Sztephanosz Büzantiosz (latinosan Stephanus Byzantius – De Urbibus) egy 6. századi görög nyelvész, aki földrajzi nevek és népnevek etimológiáit gyártotta halomra, szokás szerint tévesen, hasonlóan a magyar sumerológusokhoz, legtöbbször a puszta hangalaki hasonlóság már elegendő volt ahhoz, hogy elméletet gyártson egy-egy név eredetére. Sztephanosznak még az se tűnt fel, hogy Hérodotosz szerint a szkíták első királya Szküthész lett volna, ami közelebb vihette volna a helyes megoldáshoz, és akkor talán nekünk is segíthetett volna a név értelmét megfejteni. Ehelyett a fent mellékelt kép alapján a Szküdrától a Szkóloszig terjedő részben, a ΣΚΎΘΑΙ címszó alatt olvasható: καί σκύθης, ό σίδηρος, „és szkíta, mint a vas”. Sztephanosznál ez egy hapax, soha másnál nem merült fel, hogy a szkíta név a szidérosz főnév származéka lenne, de itt is inkább jelző, főleg hogy ezt megelőzi még egy jó pár más jelző is. Marton Jerney Jánosnál találta ezt. Éppen Jerney volt az, aki kitalálta a pártus–magyar rokonságot, csak míg Jerney egy kiváló kutató volt, aki a kora embereként nem tudta átlépni az aktuális ismereti küszöböt, kétszáz évvel utána ugyanazt állítani már meglehetősen nevetséges. Kiragadni sok száz forrás közül azt az egyetlen egyet, ami látszólag alátámasztja az elképzelést, és negligálni az összes többit – ez maga az áltudomány.

A fent idézett néhány mondatban annyi tévedés van tehát, hogy majdnem flekknyi szöveget lehet mellé köríteni a legszükségesebb információkból, amik egyébként mindenki számára elérhető, nem titkos, nem eldugott tények. Csak kissé körültekintőbbnek kéne lenni, bár akkor meg nem lehetne pusztán a fantáziára bízni az eredetet. Így aztán nem csoda, ha ezt a maszlagot a történelemkönyvek nem tartalmazzák, mivel szemmel láthatóan szemernyi alapja sincs. Az önellentmondásokra már fel se kell hívni a figyelmet, miszerint a „sumerológus” egyszer azt állítja, hogy a sumer nyelv a rokonunk, aztán azt, hogy mi pártusok vagyunk, ugyanakkor még tiszta árják is. Ezek szerint az árják is sumerek voltak, a pártusok meg árják, és ennek az 5000 éves történelemnek, meg a Közel-Kelettől Belső-Ázsiáig terjedő területnek mi lennénk az egyetlen letéteményesei, akik egyébként a világ ősnyelvét beszélik a kontinens egy másik szegletében, ahonnan sose mentek el, de legalább visszajöttek.

Elképesztő katyvasz van ma az átlagos történelem iránt érdeklődő ember fejében, akiknek az érdeklődését sajnos ilyen hagymázak vezetik tévútra.

A fentiek után talán mondani se kell, hogy a középkori források névhasználata egyáltalán semmit nem jelent abból a szempontból, hogy a 3. században végleg megszűnő Pártus Birodalom, az egy évszázad múlva feltűnő európai hunok, és a még négy évszázad múlva megjelenő magyar törzsszövetség között hogyan lehet kapcsolat. Ezek a középkori krónikák váltakozva neveznek mindenfélének bárkit, minket is egyszerre neveztek türknek, baskírnak, madzsarnak, hunnak, avarnak, ogurnak, onogurnak, szkítának, pártusnak. Ráadásul a hunok eredetére nézve egy általánosan elterjedt nézet, hogy valóban a hsziungnuk származékai, akik persze a Pártus Birodalom teljes fennállása alatt Kína környékén tartózkodtak, tehát nem voltak pártusok. Mégis ezt az egész történelmi vegyigyümi-turmixot egyesek elejétől végéig képesek elfogadni, és hirdetni, hogy mi magyarok egyszerre vagyunk sumerek, akkádok, pártusok, subartuk, hsziungnuk, avarok, szkíták, hunok és onogurok, vagyis gyakorlatilag mindenki, aki csak megjelenik Eurázsia sztyeppéin az elmúlt 3000 évben, plusz még természetesen a legrégebbi ismert kultúrák, hiszen mindemellett még 40 ezer éve élünk a Kárpát-medencében.

Most kiválogatunk néhány krónikát, ami szerint pártusok vagyunk, és akkor néhány napig pártusok leszünk, mindaddig, amíg ki nem válogatjuk azokat a krónikákat, ami szerint hunok, vagy türkök. Eközben persze nem kell törődni azzal a krónikási hagyománnyal (amit a történettudomány természetesen tud), hogy mindenki szeretett archaizálni, a németeket teutonnak, a franciákat gallnak, az angolokat britonnak, a spanyolokat hispánnak nevezni, és bár a teutonok, gallok és britonok részt vettek az adott népek etnogenezisében, mégsem lehet egyikről se azt mondani, hogy közvetlen elődeik lennének. A vizigótokat annyira hispánnak nevezték, hogy a mai napig is az a nevük.

(Kép: I. András állítólagos imái 1046-ból)

Itt megérkezünk Marton Veronika egy másik vesszőparipájához, I. András állítólagos imáihoz. Nagy nehézség ugyanis a pártusozásban, hogy nincs olyan magyar szövegemlék, ami pártusnak nevezné a magyarokat. Ezt az egyetlen egyet lehet esetleg előhúzni. A szövegemlékként kezelt dokumentumról 1866-ban Szabó Károly bebiznyította, hogy Literáti Nemes Sámuel hamisítványa, aki egyébként elképesztően sok oklevelet hamisított, és a magyar oklevéltan jó darabig küzdött velük, talán még ma is van olyan, amiről nem derült ki, hogy az ő munkája. Azóta történettudomány konszenzusa, hogy ezek hamisak. A szerző jól ismerhette a Halotti beszédet, ami 1771-től publikus. Lehet azon púposkodni, hogy mindezek ellenére mégis eredeti, csak akkor bizonyítani kéne, amit nem elegendő azzal alátámasztani, hogy Szabó Károly egy mondatát félremagyarázva azt állítjuk, nem is látta a dokumentumot. Ez édeskevés ahhoz, hogy a tudományos konszenzussal szemben igazinak állítsuk be. Innentől már nem is annyira érdekes a „bardouſ” kifejezés, bár azért leszögezhető, hogy ez nem „bardus”, hanem a Halotti beszéd alapján „bardovs”, és nem feltétlenül népnév, hanem a mondat szerkezete szerint egy akármilyen jelző. Még ha eredeti lenne, akkor sem pártus, hanem akár „bárdos” is lehet. Az egyetlen pártust említő magyar dokumentumról ennyi mondható el.

(Kép: A Shami-szobor – Iráni Nemzeti Múzeum, Teherán – és a Szent László-herma összehasonlítása)

Végezetül már csak arra térnék ki, hogy egy pártus bronzszobor és a Szent László-herma állítólag mennyire hasonlít egymáshoz. Marton Veronikánál egy eltorzított, magasságban nyújtott kép látható, így valóban van valami hasonlóság, ám a szobor valódi, torzítatlan képével (a beillesztett képen alul) gyakorlatilag már nincs hasonlóság. Még az embertani csoport is más, a bajusz- és szakállviselet is. Mindkettő egy embert ábrázol, ebben ki is merülne, ha a hajviseletben nem lenne valami elvitathatatlan hasonlatosság. Ez azonban nagyon kevés. A szobor legkésőbb a 2. századból származik, a herma viszont az eredeti herma megsemmisülése után, valamikor Zsigmond idején készült emlékezetből. Senki sem rajzolta le előtte, hogy később majd pontosan helyre lehessen állítani, ha esetleg elégne egy tűzben. Zsigmond ötvöse ügyes munkát végzett, de semmit sem tudunk arról, hogy mi alapján alakította ki a hajviseletet. Talán éppen antik szobrok szerint. Mindenesetre az eredeti herma is körülbelül 1000 évvel a szobor után készült, a kettő között gyakorlatilag semmi kapcsolat nem tehető fel.

Erdély önállóságáról, a történelemben betöltött szerepéről rengeteg tévhit kering. Elsősorban említendő, hogy a becsületes magyar embernek muszáj utálni a Habsburgokat, így minden tény annak rendelődik alá, hogy Habsburg szemszögből jó vagy rossz. Elöljáróban csak annyit, hogy aki egyszerre akarja Zrínyit és II. Jánost dicsőíteni, annak először tudni kéne, hogy amíg Zrínyi hősi halált halt Szulejmán seregeivel szemben, addig János éppen török védelem alatt Tokajt ostromolta. Ez a magyar tragédia.

(Kép: Szapolyai János [1487–1540])

Erdély – a közvélekedéssel ellentétben – a török-kor előtt nem volt önálló politikai, vagy közigazgatási egység, legfeljebb időlegesen és ad hoc módon. A honfoglalás idején az erdélyi gyulák hatalmi zónája nem terjedt ki a teljes földrajzi Erdélyre, sőt az ezredforduló idején annak csak töredékére. István királysága és az erdélyi fejedelemség határa a Maros völgye volt, amelynek emlékét a Maros déli és északi partján sorakozó földrajzi nevek, településnevek őrzik. A déli parton Kapus (falu Kolozsvártól nyugatra), Kapus (Szamosfalva határában), Mezőőr, Kapus (Berkenyes mellett), Kapushegy (Mezőszilvásnál), Őrhegy (Kozmatelke mellett), az északin Remetekapu (Magyarpeterd határában), Őrhegy (Tordánál), Őrke, Kapus (Marosludas mellett) és Mezőkapus.[1] Véleményem szerint ez inkább Erdély és Bihar határa volt eredetileg, 1028-ig fennállt Ajtony vezetésével egy olyan képződmény, amit akár önálló fejedelemségnek is nevezhetünk. Erdély valószínűsíthető 1003-as hódoltatása után negyed évszázadig délről István, északról Ajtony területeit választották el. Határjellegét e terület csak 1028 után vesztette el, de ennek a kérdés szempontjából nincs jelentősége.

Az István által hódoltatott fejedelmek és territóriumaik sorrendje határozta meg a megyeszervezet kiépülését, ahogyan azt a csanádi egyházmegye felállítása mutatja Ajtony legyőzése után. Erdélyben a közigazgatási és egyházi megyék kialakultak, de a földrajzi elszigeteltség szükségszerűvé tette az egyszemélyi irányítást. Az erdélyi vajda cím valószínűleg a gyulafehérvári ispán címéből alakult ki. A 12. század elején feltűnnek az oklevelekben Fehér, Torda, Küküllő és Hunyad megyék, de ispánjaik nem. Ezeket a megyéket feltehetőleg a gyulafehérvári ispán igazgatta. A vajda cím (amely azonos a későbbi erdélyi fejedelem címével) először 1111-ben tűnik fel Mercurius princeps Ultrasilvanus alakban. Makkai László szerint[3] ez kapcsolatba hozható egy 1097-es oklevéllel, melyben Vincurius comes Bellegratae szerepel. „A vajda és a gyulafehérvári ispán egyszerre, mint két külön személy nem fordulnak elő, a két tisztség azonossága tehát ebben is igazolást nyer.[4]” Az erdélyi vajda a 13. századig Délerdélyt kormányozta, hatásköre csak e század végére terjedt ki a teljes földrajzi Erdélyre, az Anjou-korban már jóval túlterjed Erdély földrajzi határain. Laczkfi Dénes vajda hatásköre 1366-ban túlnyúlt a Tiszán, északon Zemplénig terjedt.

Az első közigazgatási elkülönülés a későbbi IV. Béla erdélyi dukátusa volt, de ez nem tartott sokáig, és Erdély valójában csak földrajzi egység, semmi másban nem különbözik a királyság többi részétől, mint hogy egy személy, a vajda irányítja. „… (A 15. században) a  politikai küzdelmek teljesen lekötötték a tisztségviselő arisztokrácia figyelmét és tevékenységét, hivatalaikat már nem személyesen látták el, hanem familiárisaikra bízták (…) Erdélyben Stiboriczi Stibor vajda (…) 1395 és 1401, majd 1409 és 1414 között még megjelent időnként a vajdai teendők intézésére, utódjai azonban, Csáky Miklós és László (1415-1426, illetőleg 1427-1437) több mint két évtizeden keresztül feléje sem néztek Erdélynek, helyettük alvajdájuk, Váraskeszi Lépes Lóránd kormányzott (…) A tartomány politikai vezetését már azért sem tudta kezében tartani, mert mint alvajda nem rendelkezett a vajdáéhoz mérhető tekintéllyel.[5]” Ennek alapján Erdély azzal indult el az elkülönülés útján, hogy az egyszemélyi közigazgatás erélye hanyatlott le. Hozzátehető azonban, hogy az egyszemélyi irányítás egyik állandó problémája az irányító személye és a hozzá kapcsolódó slepp: éppen Lépes Lóránd testvére, Lépes György püspök visszaélései és Csáky László vajda 1437-es kompromisszumot nem ismerő hozzáállása vezetett végül a bábolnai felkeléshez. (Később ismét egy Csáky, Miklós püspök az egyik első áldozata az 1514-es parasztháború bosszúinak.)

Az ország többi részétől csak az 1437-es Budai Nagy Antal féle felkelés után kezdett különbözni. Míg a korábbi, többszöri lázadások (1366, 1380, 1382, 1400, 1408, 1417, 1430, 1433, 1434, 1435) sikertelenek és szervezetlenek maradtak, az 1437-es eredményes harcai az erdélyi nemességet lépésekre késztették.[6] A kolozsmonostori konvent kedvezményei csak Erdélyre vonatkoztak, a kápolnai közgyűlésen létrejött három (rendi) nemzet szövetsége (unio trium natiorum) csak az erdélyi nemzetekre vonatkoztak (magyar, székely és szász). Az unio 1467-ben már szeparatista jellegű politikát folytatott, ekkor Szentgyörgyi János vajdának felajánlották Erdély független, hercegi koronáját.

Mohács előtt

Nemzetközi és belső helyzet, haderő

1505: Rákosi végzés – nem választanak idegen házból uralkodót és nem ismerik el a Jagello leányági örökösödést. Az országgyűlés már itt nyilván Szapolyai Jánosra gondolt. „… a politikai jogaiért küzdő köznemesség benne – az alulról jött család sarjában – találta meg eszményképét. Hívei az 1505. évi rákosi országgyűlésen Szapolyai királysága érdekében fogadták meg, hogy idegen uralkodót nem választanak.[7]” Dobzse Ulászló nem ratifikálta, ezért nem nevezzük törvénynek. Szapolyai apja, István Mátyás halálakor Bécs kormányzója, és a hagyomány szerint „ura halálhírére fölkapta hároméves fiacskáját, s felkiáltott: - Lennél csak idősebb, most királlyá tennélek.[8]”

Mégsem 1505-ben, hanem 1491-ben kezdődik az a politikai helyzet, ami végül a kettős királyválasztáshoz vezet. 1491, 1506, 1515: dinasztikus szerződések a Jagellók és a Habsburgok között. Az első alkalmával még nem volt gyermeke Ulászlónak, a másodikban a Hunyadi-vagyon akkori birtokosa, Brandenburgi György őrgróf játszotta a főszerepet, valamint Ulászló félelme Szapolyaitól. Az előző évi rákosi végzés felnyitotta a szemét arra, hogy magyar trónkövetelő is akadhat. A harmadiknak nyilván a Dózsa-féle háború adta az okát, valamint Ulászló és a lengyel Zsigmond király félelme Szapolyaitól. Az 1514-es események megerősítették Szapolyai tekintélyét, hiszen egyfelől eleve ellenezte a Bakócz-féle keresztes hadjáratot, másfelől oroszlánrészt vállalt a mozgalom leverésében és a megtorlásban. Ebben az 1513-ban Szendrő ostrománál kipróbált hadserege volt segítségére. „…Végül csak egyetlen ember tudott tőkét kovácsolni magának abból, ami 1514 nyarán történt: Szapolyai János. (…) Az igazi nyereség a hatalom visszaszerzése volt.[9]”

 A helyzet „… a közvéleményben azt a meggyőződést keltette, hogy a bajok forrását az utóbbiak (Jagellók) idegen származásában kell keresni, s hogy csak nemzeti király vethetne véget az anarchiának (…) Az ország leggazdagabb arisztokrata-családja, a Mátyás kegyéből alacsonyról felemelkedett Szapolyaiaké, élére állt a köznemesség mozgalmának, abban a reményben, hogy így egyik tagjának, János erdélyi vajdának szerezheti meg a trónt. (…) Ferdinándban a magyar köznemesség a németet, a magyarság elpusztítására törő idegent látta.[10]” Hogy ezt honnan látták, az rejtély, hiszen Ferdinánd eddig semmi jelét nem adta magyarellenességnek, és a későbbiekben sem ilyen célok vezérelték. Az ezen nézetet képviselők egy kényelmes nézőponton vannak, amelyből szemlélve minden gondot és problémát jól lehet magyarázni az idegen uralkodókkal, akik elnyomják a magyarokat és nem törődnek az ország érdekeivel. Elfeledkeznek arról, hogy az Árpádok alatt sem volt éppen kiegyensúlyozottnak nevezhető a magyar nemesség egymáshoz és a trónhoz való viszonya, éppenséggel a főurak állandó pártoskodásai és pártütései tették instabillá az országot minden alkalommal, amikor valamelyik erősebb kezű Árpádfi rendet próbált teremteni. Az ország egyik fénykora pedig Anjou Károly uralkodására esik (Lajost már nem említeném ebben az összefüggésben), és az Árpádokon kívüli egyetlen magyar származású Mátyást a kortársai ki nem állhatták. Magyarország sokszor vált instabil politikai képződménnyé, melyet legtöbbször nem az idegen uralkodók, hanem a magyar főurak okoztak. A török kor „nagy romlása” is jórészt nekik köszönhető.

(Kép: I. Ferdinánd [1503–1564])

Sajátságos nemzeti látásmód – amely valahol érthető, de nem nevezhető objektívnek – mondatja Makkaival: „A neofiták lelkesedésével tette föl életét a nagy célra: a németséget a fenyegető török veszedelemtől megvédeni (…) Ez az utódaira is átöröklődő koncepció volt, az állandó pénzzavarok és a katonai tehetetlenség mellett az oka annak, hogy a Habsburgok közel két évszázadon keresztül nem Magyarországot, hanem Magyarországon német tartományaikat védték.[11]” (A kérdés financiális és igazgatási viszonyairól itt írtam: https://laszlovszkyandras.blog.hu/2019/08/10/a_tehetetlen_habsburgok_es_ami_mogotte_van) Makkai sem lát semmi kivetnivalót abban, amikor Magyarország királyai hasonló módon jártak el a magyar határvidékeken. 1211-ben II. András a kun támadások hatására elnéptelenedett Barcaságban telepítette le a német lovagrendet. Annak 1225-ös kiutasítása után a szász és székely székek kiváltságolásával alakított ki határvédelmi körzeteket. IV. Béla alatt Teodorik dominikánus rendfőnök irányításával létrehozott milkói egyházmegye és a szörényi bánság szervezése ugyancsak ütközőterületek kialakítását szolgálta. De leginkább a Havasalföldön és Moldvában a magyar királyok által létrehozott vajdaságok története ugyanaz, mint a török-kori Magyarországé. 1330-ban Basarab Havasalföldön, 1359-ben Bogdan Moldvában önállósította magát, pedig ez utóbbi területéről Lackfi Endre székely ispán éppen csak 1352-ben űzte ki az utolsó tatárt. Ettől kezdve II. Lajosig a magyar királyok fő törekvése egy ütközőállam-zóna létrehozása volt, melynek bukásával Magyarország ugyanerre a sorsra jutott a Habsburgok alatt. Önmagában tehát a fenti idézet még nem minősít egyetlen uralkodót sem konkrét tettek felsorolása nélkül. Ez viszont mindig elmarad, mivel Ferdinándról igazán magyarellenes tettet nem lehet felemlíteni. Sőt ha valakik miatt nem volt képes a saját királyságát hatékonyan megvédeni, akkor azok a magyar urak voltak, akik a török hódoltság teljes ideje alatt többet törődtek birtokaik sarcolásával, új birtokok szerzésével, királyok és fejedelmek elleni ármánykodással, mint a törökkel. A törökellenes harcokat mindig csak azok szorgalmazták, akiknek birtokait bekebelezte a török, vagy annak közvetlen veszélye fenyegette.

Az országban az 1520-as években három önálló hadsereg létezett, amely már önmagában mutatja a feudális széttagoltságot, a belső helyzet ziláltságát és a királyi tekintély igen mély voltát: Báthori István temesi ispán, majd nádor, Frangepán Ferenc horvát bán és Szapolyai János erdélyi vajda is saját haderejével vívta csatáit. A királyi Magyarország a legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb 25-30 ezer fős hadsereg kiállítására volt képes, a három főúr magánhadserege nagy mértékben apasztotta a király által elérhető erőforrásokat. E három személy közül Szapolyaié volt a legnagyobb vagyon és haderő, aki már 1510-ben nyilvánvalóan a nemesség alternatív király-jelöltje volt. Ezzel a haderővel már 1515-ben a déli végeken portyázott, ekkor még közösen Báthori István temesi ispánnal. Célzata egyértelműen nem török-ellenes hadjárat indítása volt, hanem az 1515-ös Habsburg-Jagello dinasztikus szerződés aláásása, hiszen sikereik esetén annak végrehajtása nyilván felháborodást vált ki. „A Fugger bankház magyarországi megbízottja (…) ezt írta főnökének: ha a vajda győz Zsarnónál, »úgy a magyarok visszakövetelték volna Annát… és a vajdának adták volna, és semmi sem lett volna a szerződésből (…) ha sikerült volna neki győzelmet aratnia, ezzel a dicsőséggel eljutott volna az uralkodáshoz is, és megkapta volna a király leányát feleségül«.[12]”

Ulászló halála után a gyermek II. Lajos mellé Bornemissza János és Brandenburgi György kerültek gyámnak, így a Habsburg-orientáció nem szenvedett csorbát a kormányban. Ámde az ország vezetésének többi résztvevője inkább Szapolyai híve volt, ezért az 1514-1526 közötti időszak belpolitikailag instabil, a központi hatalom gyenge, az országgyűlés határozataiból és törvényeiből mindenki csak azt tartja be, amit jónak tart.

1521-től állandó török haderő állomásozott a Szerémségben. A Zsigmond által létrehozott déli végvárrendszer teljes megsemmisülése zajlott le néhány év alatt; Szabács, Nándorfehérvár és Zimony elvesztése. Az ország területi integritása már 1521-től sérült, a török megyényi területeket birtokolt. Mégsem ez az első törökökkel kapcsolatos hadi esemény Magyarországon: már az 1396-os nikápolyi kudarcot hamarosan követte az ütközőállam, Havasalföld felszámolása, majd a török-párti vajdák segítségével egyre gyakrabban portyáztak törökök Erdély területén. 1420-21-ben Hunyad megyét és a Barcaságot sarcolták, 1432-ben a szász városokat Brassó és Szeben kivételével. 1434-ben a fogarasi oláhok szövetkeztek a törökkel és 1438-ban a Vaskapunál török-oláh-rác hadsereg nyomult be Magyarországra. A déli határvédelem újjászervezése Ujlaki és Hunyadi – macsói és szörényi – bánok nevéhez fűződik, akik a temesi ispán és erdélyi vajda címekkel kapták ezt feladatul. Mátyás alatt egyetlen próbálkozás történt török részről, amelyet Báthori és Kinizsi a kenyérmezei csatában, 1479-ben hárítottak el.

Mohácstól a fejedelemségig

Mohács és közvetlen következményei

1526-ban létrejött, és 1529-ig létezett a cognaci liga, amely a Habsburgok ellenségeinek szövetsége, mindenekelőtt a Pápai Állam, a Francia Királyság és Velence részvételével. A liga a Habsburg-irányítású országok elszigetelését tűzte ki célul maga elé, amely célnak részeként szoros kapcsolatban álltak a török szultánnal. 1526. augusztus 29-én lezajlott a mohácsi csata. „Szulejmán szultán serege döntő vereséget mért Mohácsnál Magyarországra.[13]” A vereség kétségtelen tény. Hogy döntő lett volna? Eleinte nem úgy látszott. Az ország legnagyobb hadereje, Szapolyai Jánosé érintetlen maradt. A király meghalt? Előfordult már ilyen, de a várnai csatát sem nevezzük döntő vereségnek. A mohácsi csata hosszú távú következményei között mégis elő kell számlálni a török hódoltsági terület kiterjedését, polgárháborút és végeredményben az ország kettészakadását. Ennek azonban Mohács csak egy lépcsőfoka volt, nem is az első, és nem is az utolsó, még akkor is, ha az ország közvetlenül a mohácsi csata után katasztrófa-hangulatban volt.

A szerdai ütközet után csütörtökön érkezett a csata híre Budára. A királyné és kísérete, Burgio pápai követ és a németajkúak azonnal a menekülést választották, míg a magyarok többsége Szapolyaiban bízva helyben maradt.[14] A menekülési hullám annak hírére eszkalálódott, hogy Szapolyai napok múlva még mindig Szegednél vesztegelt. Végül összesen 50 katona maradt Buda védelmére! Szeptember 11-én a törökök birtokba vették Budát, mindenféle harc nélkül. Szeptember 22-ig átkeltek a Dunán Pest városába, így minden török katona elhagyta a budai várat – szintén kardcsapás nélkül, végül október 13-án az országból is eltávoztak. A közhiedelemmel ellentétben a mohácsi csatával semmi sem került oszmán kézre.

A mohácsi csata igazi megítéléséhez egyfajta mérleg segít hozzá: 1 király, 28 báró és 2 főpap (az utóbbi két méltóság alkotja a királyi tanácsot!), megyés ispánok nagy része. Ezzel az államvezetés legfelső- és középszintje szinte kihalt. Ez azonnali közigazgatási és államvezetési válságot okozott. Nemcsak a magyarországi Jagello-ház halt ki, hanem az uralkodóhoz hű felső nemesség is, akik érvényt szerezhettek volna a Habsburg-orientációnak, a dinasztikus szerződések életbe léptetésének. A Ferdinánd-párt kihalásos alapon kisebbségbe került.

Az országnak nyilván új uralkodó kellett a meghalt II. Lajos helyett. Az uralkodói legitimitást három módon lehetett megszerezni, amelyből az első, legfontosabb (successio) nyilván nem teljesülhetett, mivel Lajos gyermektelen volt. A denominatio, azaz kijelölés elve szerint Ferdinánd tarthatott igényt a magyar trónra, mivel a Jagello-Habsburg dinasztikus szerződések őt tették meg Lajos örökösévé. A magyar köznemesség egyáltalán nem támogatta a Habsburg-ház behívását – hivatkozva a törvényerőre nem emelkedő rákosi végzésre –, a főnemesség Habsburg-párti ága pedig gyakorlatilag kihalt. A rendek kihasználva az alkalmat, királyt akartak választani, gyakorolni az Aranybullákban rájuk testált electio jogát. Szapolyai János erdélyi vajda „lemaradt” Mohácsról, így ő rendelkezett az aktuálisan legszámottevőbb haderővel az országban, de egyébként is ő volt a köznemesség egyetlen jelöltje. Már november 1-jén bevonult a törökök által gazdátlanul hagyott budai várba. Eltemettette Lajost – legalábbis akire ráfogták, hogy Lajos, hiszen temetni kellett a koronázáshoz – majd Székesfehérvár felé vette útját.

A mohácsi csatát nem sokkal követően Tokajban gyűltek össze a rendek, és döntés született az országgyűlés összehívásáról. A gyűlés elnöke Szapolyai István, és nem volt jelen Báthori István nádor. Szapolyai hatáskör nélkül hívott össze országgyűlést Székesfehérvárra, mivel sem király, sem nádor nem volt, „csak” erdélyi vajda. Az országgyűlést viszont ez a két említett méltóság hívhatta volna össze. „… a magyar törvények szerint ugyanis a király halála esetén csak a nádor hívhatott össze királyválasztó országgyűlést.[15]” November 10-én az országgyűlés királlyá választotta Szapolyait, majd 11-én megkoronázták. A koronázást Podmaniczky István nyitrai püspök, mint rangidős főpap végezte. Szapolyai királysága látszólag rendben van: egyetlen súlyos legitimitási problémája, hogy az országgyűlés maga volt törvénytelen, ezért ő – dacára az országgyűlési határozatnak, a korona birtoklásának és a rangidős pap koronázásának – illegitim uralkodó. Ezt csak egy szabályosan, Báthori István nádor által összehívott országgyűlésen lehetett volna korrigálni.

A Báthori nádor által decemberben összehívott pozsonyi országgyűlésen azonban Szapolyai nem jelent meg, ahogy a rendek – főleg a középnemesség – sem. A városban tartózkodott az özvegy királyné, Habsburg Mária. A kisszámú főnemes Ferdinándot, Mária bátyját választotta magyar királynak. Az országgyűlés új törvényt hozott, melyben a királyválasztás jogát törvényesítették. A Makkai–Mócsy-féle Erdély története Ferdinándot teketória nélkül ellenkirálynak nevezi. Annyiban igaz ez az állítás, hogy Ferdinánd királyságának legitimációjához is hiányzott egy momentum – a korona, amely Szapolyainál volt –, de nem igaz abban, hogy Ferdinánd egy törvényes uralkodó ellenében lett volna király, mert ilyen nem volt. 1526. decemberétől az országnak két illegitim uralkodója volt!

Szapolyai kormányzása: királyi tanács nádor nélkül. Példátlan, hogy egy magyar királynak ne legyen nádora, talán arra vezethető vissza, hogy új nádor kinevezése nyílt szakítást jelentett volna a törvényes Báthori nádorral. Uralkodását birtokadományozásokkal kezdte. 1527. évi budai országgyűlés – vagyondézsma, általános adókötelezettség. A terhek kivetése a török fenyegetés miatt történt, de sosem szedték be. 1527 tavaszán Szapolyai és Ferdinánd az olmützi szerződésben kölcsönösen elismerik az egymás uralma alatt álló területeket, de a megállapodás értelmében Szapolyai területei annak halála után Ferdinándra szállnak. Szapolyai házasságot tervezett Habsburg Máriával, melynek révén Habsburg rokonságba kerülne, és még közelebb lenne az önálló, igazi királysághoz.

Ferdinánd és János – két király, egy ország

V. Károly 1527. május 6-án elfoglalta Rómát, ami a VII. Kelemen által létrehozott cognaci liga vereségét és a Habsburgok viszonylagos presztízsnövekedését jelentette. A ligának nem sikerült a Német-Római Birodalmat elszigetelni és többfrontos háborúra késztetni. Még két évig fennállt ugyan a szövetség, de érdemi beavatkozásra többé nem volt képes. Szapolyai 1527. július 2-án csatlakozott a már de facto megvert cognaci ligához, és ezzel természetesen kénytelen egyfajta török orientációt is felvenni, és letenni Habsburgokkal kapcsolatos bármely tervéről. 1527. júliusában – nyilvánvalóan János király külpolitikai akciója nyomán – német birodalmi sereg hadjárata indult Magyarországon. Budát augusztusban foglalta el V. Károly. Eközben „Szapolyai János magatehetetlen bénultságában trónolt a budai várban (…) Buda várában és városában hallgatag elmével csodálkoztak János királyon, hogy tőle semmi megmozdulást nem lát a néptömeg (…) A székvárosát és országát nem védelmező király[16]” augusztus 15-én tényleges ostrom nélkül menekült el Budáról, egészen Tokajig hátrált. Itt vereséget szenvedett a 3000 landsknecht, 1300 könnyűgyalogos és 1000 lovas erejű seregtől szeptember 27-én. Debrecenbe, majd Erdélybe menekült, később Lengyelországba, miután a brassói népgyűlés és a marosvásárhelyi gyűlés is Ferdinánd mellett voksolt.

Az olmützi szerződés és a magyarországi német hadjárat alatt tanúsított viselkedése miatt a tekintélye összeomlott, még Perényi Péter koronaőr, a Szapolyai által kinevezett erdélyi vajda (1526-29) is elhagyta, aki magával vitte Ferdinándhoz a koronát. 1527. októberében már Ferdinánd tartott Budán országgyűlést, ahol kimondták Szapolyai alkalmatlanságát, rendeleteit eltörölték, majd november 3-án – mivel a Habsburg már teljes mértékben eleget tett minden feltételnek, amely számára a királysághoz kellett – megkoronázták. Ettől fogva az országnak egy legitim (Ferdinánd) és egy illegitim (János) királya volt.

Bethlen Elek és Apafi Miklós szintén távoztak Szapolyai táborából. A hívek nem az általában emlegetett ok miatt hagyták el Szapolyait – miszerint Ferdinánd nagyobb lehetőségekkel bírt a törökellenes küzdelmekhez –, hanem azért, mert belátták János király politikusi alkalmatlanságát, illetve elismerték a Habsburgot jogos uralkodónak. Már csak azért is, mert a törökök kivonultak az országból, a Szerémségen kívül más magyar területet nem birtokoltak, és nem is tűntek komoly ellenfélnek. Ezidőben nem a török veszedelem volt a főúri pártok legfőbb gondja, hanem a trón körüli viszályok és a polgárháború. Szapolyai kezén gyakorlatilag csak Fogaras vára maradt, melyet a következő tavaszig Tomori Miklós védett.

Tehát 1527 novemberétől 1528 májusáig a Magyar Királyság területileg gyakorlatilag sértetlen, egy uralkodó irányította, akivel szemben az országban nem tartózkodó ellenkirály lépett fel. E pillanatban lett volna meg a lehetőség az oszmán fenyegetéssel szembenézni.

„Az adott politikai helyzetben, amikor egyik kínálkozó párt sem ígérhetett orvoslást az ország súlyos betegségére, a megbízhatatlanság, a kétkulacsosság aligha mondható meglepőnek. Jól tükrözi a kilátástalanság érzésének általánosulását a két tábor ideológiájának kialakulatlansága…[17]” Az ország legsúlyosabb betegsége azonban nem a török volt, a gyógyítás módja pedig az lett volna, ha egyetlen legitim uralkodója van az országnak. A két uralkodó és a török veszély nem maga a betegség, hanem annak csak a tünete: a kór a főnemesség és a középnemesség teljes egyet nem értése.

A „kialakulatlanság” pedig Szapolyait is jellemzi, aki ekkor, I. Ferenc tanácsára kezd Szulejmánnal tárgyalni. A francia uralkodónak nem voltak aggályai e kérdésben, hiszen egyrészt korábban is kvázi-szövetségesi viszonyban volt Szulejmánnal, másrészt pedig Franciaországot Magyarország és a Német-Római Birodalom is elválasztotta az Oszmán Birodalomtól. Szulejmán természetesen kapott az alkalmon, hogy saját határvidékén tovább szíthatja a polgárháborús helyzetet és támogathat egy ellenkirályt, ezért 1528. január 27-én[18] nyélbe ütötték az isztambuli szerződést, mely tartalma szerint véd- és dacszövetség. Szapolyai 1528-as hadjáratai a polgárháború eszkalációját jelentik: tavasszal vereség (március 8. Szina), ősszel sárospataki győzelem. A két időpont között Szapolyai támogatottsága alapvetően megváltozott, melyet alkamasint Johann von Katzianer zsoldosvezér csapatainak erdélyi dúlása okozott. Az erdélyi szászok és magyarok külön is egymásnak estek, pártállástól függetlenül, csak etnikai alapon. „A gyűlölködés kölcsönös volt, a szászok »magyar farkasokat«, a magyarok »germán bestiákat« emlegettek.[19]”

Szapolyai a városi polgárságot, a mezővárosok parasztpolgárait és a jobbágyokat igyekezett megnyerni magának, bár az 1514-ben megszüntetett szabad költözködési jogot csak 1536-ban állította helyre. „A cívisek valóban kivívott rokonszenve s nyilván igénybe vett anyagi támogatása azonban nem helyettesíthette az elveszett hatalmi eszközöket. János király országrészében leplezetlenül visszatért a nagybirtok Mohács előtt már oly sok bajt okozó uralma. Török Bálint Veszprémben és Somogyban, Perényi Péter Baranyában és Zemplénben, Czibak Imre míg élt (1534-ig) Biharban, Werbőczy István Tolnában és Nógrádban, Maylád vajda (1534-40) Fogarasban és környékén, Petrovics Péter Temesben, a Kosztkák, Podmaniczkyak, Bebekek, Ráskayak más földeken uralkodtak, a király nevében, de jobbára saját tetszésük szerint.[20]” A jobbágyok és a parasztpolgárok viszont még nem felejtették el Szapolyai 1514-es tevékenységét…

1529: május 10-től török hadjárat. E török hadjárat hatására Rares Péter moldvai vajda – aki eddig Ferdinánd híveként dúlta Erdélyt – Szapolyai mellé állt. A Török Bálint temesi ispán vezetésével megérkező német haderőt június 22-én súlyos vereség érte a barcasági Földvárnál, melynek hatására a beérkező Szapolyai-haddal – melyet Báthori István[21] és Kun Kocsárd[22] vezetett – már fel sem vették a harcot, hanem ütközet nélkül feloszlottak. Szapolyai ekkor adományozta Rares Péternek Beszterce vidékét. Rares Beszterce ellen vonult, mert azok vonakodtak neki alávetni magukat, s egészen 1530. júliusáig kitartottak ellene, amikor Rares feladta az ostromot.

1530: augusztus 18: „mohácsi kézcsók”, ettől kezdve Szapolyai vazallus-királysága. Előzmény: augusztus 3: cambrai béke I. Ferenc és V. Károly között; a cognaci liga megszűnt, a Német-Római Birodalom déli és nyugati határai biztosítva vannak. Ennek ellenére az 1529-1536 közötti időszakra az jellemző, hogy Ferdinánd az erdélyi híveinek semmilyen formában nem nyújtott segítséget, azok kizárólag saját erejükből álltak ellen Jánosnak. A közvetlen török fenyegetés egyre több főurat késztetett Ferdinánd elhagyására, utolsóként a nagybirtokosok közül Majláth[23] István 1532 elején pártolt át. Őszzel német hadjárat indult Szapolyai ellen. Október 31-től december 20-ig eredmény nélkül ostromolták Budát. Decembertől Ferdinánd V. Károly társuralkodója lett, vagyis német király. Ennek a lépésnek oka az, hogy megalakult a schmalkaldeni szövetség V. Károly ellen a protestáns fejedelmek között. Erre válaszul karácsonykor Szapolyai Aloisio (Lodovico) Grittit nevezte ki kormányzóvá. 1531. január 21-én Ferdinánd és Szapolyai fegyverszünetet kötött.

1531: szeptember 8-án Buda elfoglalása: a korona visszakerült Szapolyaihoz. Az ostrom gyors befejezéséhez nagy mértékben hozzájárult a zsoldosok pánikja, akik elfogadták a török által hirdetett fegyverletételi ajánlatot. A Nádasdy Tamás által irányított védelem a mindössze 900 főnyi védősereg ellenére – egészen addig – jól működött.[24] Szeptember 22-én a török sereg már Bécset ostromolta, egészen október 15-ig, amikor a hadászati szezon végével a hadjáratnak is véget kellett vetni. Eközben Budán maradt Gritti – Ibráhim nagyvezír bizalmasa – és 3000 (vagy 8000) janicsár. December 21-én VII. Kelemen kiátkozta Szapolyait török kapcsolatai miatt. Ekkor már nem számított, hogy a cognaci ligában maga a pápa is kvázi-szövetségese volt Szulejmánnak.

1532: május 8-án Báthori István hívására Pozsonyban országgyűlés jött össze, a nádor azonban aznap meghalt, új nádor nincs, az országgyűlés érdemi tevékenység nélkül feloszlott. Buda ostromának bosszúhadjárata Kőszeg alatt megakadt, kérdés azonban, hogy a Jurisics Miklós vezette 800 katona volt-e az oka, vagy a Bécs alatt összegyűlt birodalmi hadsereg, amely számosságát tekintve messze meghaladta a Bécs védelméhez elengedhetetlenül szükséges erőt. December 30-án Ferdinánd és Szapolyai újra fegyverszünetet kötött.

A török-perzsa háborúkkal lefoglalt Szulejmán is békét kötött Ferdinánddal 1533. június 22-én. A béke két fő aktusa: 1. Szulejmán gyermekeivé fogadja Ferdinándot és Máriát, 2. kimondja, hogy Ferdinánd jogosan birtokolja az általa ellenőrzött területeket. Ezeket Grittinek kell kijelölni. Gritti viszont átállt Ferdinándhoz, majd 1534. szeptember 29-én Medgyesen meggyilkolták. Az ellene kitört lázadásnak Czibak Imre váradi püspök meggyilkolása volt a közvetlen indoka, azonban köpönyegforgatása és a sokak által felemlegetett kivagyisága és gőgös pöffeszkedése is nagy szerepet játszott ebben. Gritti haddal vonult Erdélybe, ahol Patócsy Ferenc[25] népfelkelést hirdetett ellene. A felkelő sereg élére Kun Kocsárd állt, melyhez csatlakozott a Gritti által segítségül hívott, de átpártoló Rares Péter vajda. Szapolyai a maga állította csapdába beleesett: Gritti a töröknek volt szívügye, országának viszont Czibak. A legegyszerűbb megoldást választotta: egyik oldalon sem avatkozott be. A Porta vizsgálatát Junisz bég vezette, aki Szapolyai bűnösségét állapította meg. János király másfél évig ingó trónon ült, mindenki arra számított, hogy kiesett Szulejmán kegyeiből. Végül 1536. március 15-e – amikor Szulejmán vezírje, és Gritti tulajdonképpeni főnöke Ibráhim kegyvesztett lett – megmentette. Ezidő alatt Szapolyai V. Károlynál már a saját lemondásáról tárgyalt. Erre már 1536. januárjában került sor. Ez a nápolyi egyezmény, melyben Szapolyai hajlandó lemondani a trónról három feltétellel. 1. a királyi cím megőrzése. 2. kárpótlás a királyi területeken fekvő családi birtokai után. 3. Habsburg hercegnővel kötendő házassága.

Fráter György korszaka

Czibak Imre Gritti általi lemészárlása megnyitotta az utat egy másik kalandor felemelkedése és politikai karrierje előtt. Ez György „barát” volt, aki megörökölte a váradi püspöki széket. Utyeszen(ov)ics György, akit Martinuzzinak is neveznek, de legtöbbször Fráter Györgyként emlegetik, az elkövetkező időszak legfontosabb, legbefolyásosabb politikusává nőtte ki magát, és kifejezetten történelemformáló erő lett.

III. Pál 1534 decemberében feloldotta Szapolyai kiátkozását a török elleni nemzetközi összefogás jegyében. Szapolyai ekkor lazítani igyekezett a török függőségen, és egyben a selyemzsinórt is szerette volna elkerülni, ezért hajlandó volt némi törökellenes szervezkedésre. 1535 őszén a régóta ostromolt Szeben is a fennhatósága alá került, így Erdélyben hegemónná vált.

1536-38-ban azonban az újabb francia-német háború megint megváltoztatta a Habsburg-helyzetet. A nápolyi egyezmény emiatt nem válhatott valóra, mivel V. Károly már nem tehette meg, hogy haderőt von el a nyugati hadszíntérről Magyarország megszállása miatt. Szulejmán és Szapolyai kapcsolatai rendeződtek 1536 folyamán, mint fentebb már említettem, Ibráhim márciusi kegyvesztése együtt járt a Gritti-ügy ejtésével.

Szulejmán újabb hadjárata menetrendszerűen érkezett a következő évben. 1537-ben a felvidéki német hadjárat Tokajnál elakadt, majd október 9: garai csata – török győzelem. Hans Katzianer negyvenezer fős serege alulmaradt a szendrői és boszniai bégek seregével szemben. Jelentős vereség volt, ami egy időre meghatározta Ferdinánd mozgásterét. Mindezek mellett le kell szögezni a tényt: a törökkel lepaktáló János király mellett Ferdinánd volt a török-ellenes háború egyetlen letéteményese, de egyszerre a polgárháborút és a török harcokat nem bírta, nem bírhatta. Azt vetették a szemére, hogy nem harcol a törökkel, miközben minden törökellenes akciójában magyar csapatok akadályozták, osztották meg erőit és gyengítették pozícióit.

1537 végére mindkét fél támogató nélkül maradt. 1538. február 24: titkos váradi egyezmény – egy ország, két király. Ezt a megállapodást már Fráter György hozta tető alá. A két fél kölcsönösen elismeri egymást királynak, ám az ország egységét minden körülmények között fenntartják. Az ország jövőbeni sorsára vonatkozóan: 1. a Korona Szapolyai halála után Ferdinándra száll (még akkor is, ha Szapolyainak fiúgyermeke születik), 2. a trón csak V. Károly és Ferdinánd örököseinek gyermektelensége esetén kerülhet vissza Szapolyai utódaihoz. Az egyezményt 1538. november 22-én, Toledóban V. Károly ratifikálta.

„Ebbe a békekötésbe mindkét tábor kizárólag azért egyezett bele, mert az konkrét ígéretet tett az ország egyesítésére. Csak igen kevesen voltak, akik gyanakodni mertek, őszinte volt-e I. János a váradi béke aláírásakor? Van-e értéke egy olyan megállapodásnak, melyben az egyik fél olyan országot kínál fel a másiknak, mellyel nem rendelkezik szabadon: a másik pedig nem létező hercegséget kínál föl érte cserébe?[26]” Sosem derül fény arra, hogy János király mennyire gondolta komolyan az ígéretét, az azonban bizonyos, hogy főemberei egy része egyáltalán nem. A másik probléma a fenti idézetben: az országot egyáltalán nem kellett egyesíteni: egyben volt az, csak két királlyal megáldva (melyből az egyik mindenképp illegitim). Az idézet szerzője egy oldallal alább ezt írja Balassa Imre és Majláth István összeesküvéséről: „ki akarták szakítani Erdélyt a Magyar Királyság területeiből, ezáltal függetleníteni azt a török háború növekvő veszélyeitől.[27]” Ha lehetett volna „kiszakítani”, akkor az nyilván még egyben volt.

(Kép: 1540-es évek eleje[28])

Ferdinánd 1540. október 21-től újra próbálkozott Buda vívásával, de Leonhard Vels serege novemberben dolgavégezetlenül távozott. „Buda védelmét Török Bálint, a csecsemőkirály gyámja s a magyar hadak főparancsnoka szervezi. Jól összeválogatott 4 ezernyi hadinépe van: ezer-ezer magyar és rác lovas, valamint kétezer gyalogos.[29]” A hadjárat eredménye német részről Esztergom, Visegrád, Vác és Pest városok elfoglalása volt.

Szapolyai Habsburg-házasságának reménye megszűnt a váradi egyezménnyel. Feleségül kérte Öreg Zsigmond lengyel király leányát, a nála 32 évvel fiatalabb, éppen húsz éves Izabellát. Az esküvő 1539. március 2-án vagy január 31-én[31] volt. 1540. július 7-én megszületett Szapolyai István[32]. Szapolyai 10 (vagy 14) nap múlva meghalt, a gyerek gyámjai Török Bálint, Petrovics Péter és Fráter György lettek. Szapolyai hívei három álláspontot foglalnak el: 1. a váradi egyezmény végrehajtása, 2. a váradi egyezményt csak akkor kell betartani, ha Ferdinánd erővel jön Magyarországra, 3. Szapolyai végakarata a döntő. Ez utóbbi álláspontot Fráter György képviselte, aki Szulejmántól kérte a gyermek pozíciójának (királyságának) megerősítését. Ugyanakkor – a fejlemények tükrében – könnyen elképzelhető, hogy Szapolyai végakarata nem egészen az volt, mint amit Fráter György állított. A rákosmezei országgyűlés szeptember 13-án királlyá választotta a kéthónapos csecsemő Szapolyai Istvánt, II. János néven. Uralkodói címe rex electus, non coronatus, amely az országgyűlés királyválasztó jogából eredő legitimitást hangsúlyozza a Szentkorona-elv ellenében. A rákosi országgyűlés azonban éppoly szabálytalan volt, mint az 1526-os székesfehérvári, ugyanazon okból. Mivel Szapolyai nem volt legitim király, országos hatáskörű nádort sem nevezhetett ki. Werbőczy Istvánnak – legyen bármily nagy jogtudós – nem volt joga országgyűlést összehívni. Ezenkívül a váradi egyezmény is világos és egyértelmű, ezért az országgyűlésnek hatásköre sem lett volna új uralkodót kinevezni. A gyermek Istvánt II. János néven kenték királlyá, amellyel nyilvánvalóan Szapolyai uralkodásának folytatólagosságára céloztak.

Ferdinánd a rákosmezei királyválasztás miatt mutatta be Szulejmánnak a titkos váradi egyezményt, amellyel a Szapolyai-hívek megbízhatatlanságát igazolta a Porta felé, majd 1540 késő őszén és telén, valamint 1541 kora tavaszán hadjáratokat vezetett II. János országrésze ellen. A törökök küldötte, Szinán csausz 1540. szeptember végén Majláth Istvánt ismerte el fejedelemnek. Ezt a döntést az erdélyi rendek azért nem fogadták el, mert ez szentesítette volna Magyarország kettészakadását (vagyis a korabeli emberek szemében is még mindig egyben volt!). Majláth ekkor Ferdinánd oldalára állt. Ferdinánd Majláth megsegítésére Nádasdy Ferencet és Horváth Gáspárt küldte, akik együttesen Dél-Erdélyt II. János ellen fordították. Északon „Bebek Imre, Izabella kormányának megbízottja sikerrel tartotta össze az ellenpártot”[33]. Ezzel 1540. év vége a polgárháború újabb kulminálásához vezetett, amikor azonban már nemcsak a Ferdinánd kontra II. János pártok esetek egymásnak, de sok nagyúr pártállásra tekintet nélkül, sőt a pártok közti állásfoglalás nélkül fosztogatta mások birtokait – így például Balassa Imre erdélyi főkapitány, vagy annak testvére, Balassa Menyhért, honti és barsi főispán[34]. Bornemissza Boldizsár – a ki nem nevezett erdélyi főkapitány – és Majláth István 1541. januárjában kötöttek békét, bár fegyvernyugvás nem volt. Májusban Szulejmán már határozottan utasította az erdélyi vezetést, hogy II. Jánost fogadják el uruknak, ellenkező esetben a török haderő is, és az oláh vajdák is Erdélyre törnek. Majláth Istvánt végül Rares Péter fogta el, s adta át a Portának, és Majláth élete végéig a Héttoronyban raboskodott eztán.

Budát 1541. augusztus 29-én foglalták el a törökök. Mivel Pest az előző év őszi hadjárat óta Ferdinánd kezén volt, Buda pedig II. Jánosén, érdekes hadihelyzet alakult ki. A törökök Pestet ostromolták márciustól, miközben Budáról tűzfedezetet biztosítottak nekik. Fráter György személyesen vezetett rohamokat vegyes magyar-rác-török kontingenssel április első három napján. Majdnem bejutottak, mikor április 4-én a török hadsereg egyszer csak szedte a sátorfáját és továbbállt.

Május harmadikán megérkezett Roggendorf Óbudára, és ostrom alá vette a II. János erői által védett Budát – ezúttal Pest támogatásával. Fráter Györgyöt 1541. júniusában nyíltan törökbérencnek nevezték a városi tanácsban. Ekkor érkezett a szultán levele, melyben kitartásra buzdított, mondván, hogy a felmentő sereg úton van már. Roggendorf az ennek hatására kialakult puccs kudarca után gyakorlatilag abbahagyta az ostromot, és a blokádra tért át.

Roggendorf ostromló hada teljesen felmorzsolódott a török „felmentő sereg” megérkezéséig Török Bálint csapatai és a várból kitámadó védők szorításában, dacára annak, hogy erős sáncművekkel védték állásaikat. A törökök elvileg II. János megsegítésére érkeztek, mégis foglalás lett belőle. Itt is megemlíthető, hogy Roggendorf admirális és Perényi Péter Habsburg csapatai egyesülve Török Bálint és Petrovics Péter seregével, akár eredményesen vehette volna fel a harcot a török haderővel. Ehelyett a Szapolyai hívek először legyűrték a magyar-német seregeket (török segítséggel), majd sopánkodtak, hogy nincs elég haderő a török ellen, és a behódolást választották.

„A török hódító szándéka, veszedelmes volta 1541-ben újra bebizonyosodott – de ugyanakkor az is, hogy a Habsburgok ereje csekély, komoly hadműveletekre Magyarországon nem képesek.[35]” A fentiek alapján talán az is világos, hogy miért. Eltekintve a Német-római Birodalom nyugati és déli helyzetétől, itt nemcsak a törökkel, de a magyarokkal is küzdeni kellett ahhoz, hogy a magyar óhajt teljesíthessék.

Augusztus 31-én Szulejmán felosztotta a Szapolyai-hívek által uralt magyar területeket – vagyis hegemónként viselkedett, nem szövetségesként: Izabella és II. János az Erdélyi Vajdaságot, Fráter György a Tiszántúlt, Petrovics Péter a Temesvidéket kapja. (Török Bálint már fogságban volt, Werbőczyt Budán megmérgezték). Fráter György ekkor még átadta volna az országot Ferdinándnak, feltéve hogy az megfelelő haderővel megjelenik Magyarországon – ez viszont az augusztusi fejlemények után elég valószínűtlen volt. Ez az első jele a majdani „független” Erdélynek: a kiosztott területek gyakorlatilag Erdélyt és a később pontosított Partiumot fogják le, vagyis a későbbi fejdelemséget. Eddig kínosan ügyeltek a felek arra, hogy az ország egységét fenntartsák a polgárháború ellenére, de most a ténylegesen birtokolt területek egy harmadik fél által elismert territóriummá váltak. (Lásd a térképen.)

Október 18-ám országgyűlés volt Debrecenben, melyet Fráter György hívott össze. Itt a török protektorátus alatt uralkodó II. János királyságát próbálta elfogadtatni, és részére önálló államszervezetet létrehozni. A szuverén keleti Magyarország gondolata ekkor fogalmazódott meg elsőként. Az országgyűlésen csak az erdélyi három nemzet és a tiszántúli nemesség vett részt.

December 29-én gyalui egyezményt újfent Fráter György hozta tető alá – az ország egésze Ferdinándot illeti, ha II. János a Ferdinánd-párti országrészben maradó Szapolyai család birtokai után birtok- és vagyonkárpótlást kap (Szepes és tartozékai), valamint Ferdinánd részt vállal a török-ellenes küzdelemből. Ettől függetlenül 1542. január 20-án a marosvásárhelyi gyűlésen megint azt hirdette, hogy II. János kormányzójaként a szultán akaratát hajtja végre, mire a gyűlés megszavazta a török fennhatóságot és Martinuzzi helytartói kinevezését. Statileo János erdélyi püspök halála is kapóra jött, Fráter teljesen magától értetődő módon vette kezelésbe a püspöki uradalmakat, és egy ideig új erdélyi püspököt nem is neveztek ki.[36] 1544-ig a birtokgyarapítás elsődleges céljai között szerepel: Nagylak, Csanád, Kisvárda erőszakkal került a birtokába, majd Drágffy Gáspár vagyonára is rátette a kezét, mint a kiskorú gyermek gyámja (Tasnád, Erdőd, Valkó). Fráter Györgyöt a szakma általában pozitívan értékeli, ezzel szemben az 1541-42 időszakban többször váltott pártállást, mint fehérneműt, és a vagyongyarapításon túl csak arra ügyelt, hogy mind Ferdinánd, mind Szulejmán a saját emberének tartsa. Rossz nyelvek szerint Török Bálint isztambuli fogsága is az ő műve. Ezt megerősíteni látszik, hogy a törökök Török Bálinton kívül egyetlen másik főurat sem börtönöztek be, elfogásának és fogva tartásának oka tulajdonképpen máig is rejtély.

1542 tavaszán meg is indult az eredetileg Martinuzzi által inspirált birodalmi sereg hadjárata – miközben a tordai gyűlés már az önálló Erdély államhatalmi szerveit és közigazgatását rendezte török függőségben. Ekkor Fráter újra felvette a kapcsolatot Ferdinánddal. Szeptember 28 – október 8: Buda sikertelen ostroma. Fráter György csak a besztercebányai országgyűlésen jelentette be a gyalui egyezményt. Ennek hatására az országgyűlés most Ferdinánd mellett voksolt. Az „ördöngös barát” politikai hátterét, és addigi hintapolitikájának eredményességét jól mutatja, hogy Ferdinánd is őt bízta meg Erdély kormányzásával.

A törökök az 1542. évi hadjárat megtorlásául 1543-ban, Szulejmán személyes vezetésével indítanak hadjáratot. Ennek esik áldozatul Pécs, Siklós, Valkó, Székesfehérvár, Tata, Esztergom. A török hadjárat hírére (vagy a Porta utasítására) Rares Péter vajda is betört Erdélybe, ahonnan Fráter György hadereje kiszorította. Besztercei győzelme után megújították a kápolnai uniót. A törökök Esztergom és Visegrád elfoglalásával már fizikailag is éket vertek a két országrész közé, szinte lehetetlenné téve a közlekedést – főleg a hadsereg kelet-nyugati irányú mozgását. Az egyetlen hadiút a két országrész között a Vág völgye maradt. Vélhetően ezért – és stabilizálódó erdélyi helyzete okán – az 1542. december 20-i tordai országgyűlésen Fráter György hivatalosan is szakított Ferdinánddal. A gyalui egyezményt felmondták és megszavazták a török adót. Közvetlen okként azt jelölte meg, hogy így kerüli el a török bosszúhadjáratot. Az 1544-es országgyűlés Martinuzzit Izabella királynő akarata ellenére főbírói címmel és kormányzói jogkörökkel ruházta fel. Fráter György ebben az időben már teljesen kiszorította a politikából az özvegy anyakirálynét.

1544-ben már nem a török főerő, hanem az itt állomásozó katonaság folytatta a hódítást: Ozora, Simontornya, Visegrád, Nógrád, Hatvan. Ennek elsődleges oka a török-perzsa háború, Szulejmán a főerőket máshol foglalkoztatta. Hogy Ferdinánd sem tudott hathatósan védekezni a csekély erejű török dúlás ellen, annak pedig a schmalkaldeni háború volt az oka és a magyar polgárháborús helyzet – 1545. november 10-én 15 éves fegyverszüneti egyezményt kötöttek a Habsburgok és a szultán Drinápolyban.

Az 1545. esztendő Martinuzzi hatalma és tekintélye csorbulásának éve. Az 1545. április 24-i tordai országgyűlés már Izabella és Fráter György vetélkedésének jegyében zajlott, minek hatására az országgyűlés nem választotta újra kormányzónak az utóbbit. Véglegesítették a nyugati országrésszel és Ferdinánddal történő szakításukat (amely Fráter politikájának ellenkezője), miszerint „megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, melyeket eddig legalább elvben meghagytak neki: a birtokadományozás és a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogát. János Zsigmondot mint II. János magyar királyt ismerték el uruknak, s megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson fönn külső hatalmakkal, beleértve Pozsonyt és Bécset.[37]” Az 1546-os kolozsvári országgyűlés már Fráter teljeskörű elszámoltatását követelte. Erre már csak azért is sor került, mert a Porta újabb területeket (Becse, Becskerek) követelt, és ezt Fráter törökbarát politikájának tudták be. A barátot csak az mentette meg a bukástól, hogy Izabella ígéretet kapott tőle a politikai életbe bevonásra.

Első drinápolyi (vagy sztambuli) béke (1547. június 19.) ötéves hatállyal, melyben

- mindkét fél elismeri a másik jogát az általa birtokolt országrészre (az Erdélyi Fejedelemség nem kerül szóba, sőt a Porta kifejezetten nem vonatkoztatja azt a keleti országrészre)

- Ferdinánd 30 000 arany éves adót vállal országrészéért (honorarium munus)

1547. március 31-én meghalt I. Ferenc francia király, amivel véget ért a francia-német háború. Április 24-én V. Károly Mühlbergnél legyőzte a protestáns fejdelmeket, sőt meghalt Hesseni Fülöp herceg is, akinek halálával a schmalkaldeni háború is befejeződött. A Német-Római Birodalom mentesült a fenyegetésektől, ezért a drinápolyi béke óriási felháborodást váltott ki a magyar társadalomban. Fráter György a kialakuló hatalmi vákuumot arra igyekezett kihasználni, hogy az országot ismét Ferdinánd jogara alatt egyesítse. Izabella is valami hasonlót tervezett, de Fráter mellőzésével vette fel a kapcsolatot Béccsel. Évek teltek el már a Martinuzzi kontra Izabella párharccal, miközben egyre világosabb lett az előbbinek célja: II. János anyagi kárpótlásával Izabella eltűnne a színről, Ferdinánd pedig úgy lenne az egyesített Magyarország királya, hogy közben ő maradjon Erdély élén. Az 1549-es nyírbátori egyezmény pontosan ezt a célt szolgálta. Tulajdonképpen nem más, mint a gyalui egyezmény megismétlése (a keleti országrészt megkapja Ferdinánd, feltétel elégséges török-ellenes haderő és II. János anyagi kárpótlása). Ezt kiegészíti az, hogy immár Izabella kárpótlásáról is rendelkezni kellett, valamint Fráter most már az esztergomi érseki címre és bíborosi kalapra is ácsingózott.

Izabella pártja erre a törökökhöz fordult. Kiszolgáltatták Szulejmánnak az egyezmény szövegét, és engedélyt kértek II. János koronázására. 1550-ben már Fráter György fejét követelte a Porta, miközben Erdély irányítását Izabellára és Petrovicsra bízta. Az oláh vajdák és Kászim budai pasa együttes erővel vonultak fel az ítéletet végrehajtani. Martinuzzi felkelést hirdetett a török ellen: „a székelyek kiverték a moldvai vajdát, Kendi János pedig a vöröstornyi szoroson benyomuló havaselveieket. Török Bálint fia, az apja sorsáért bosszút lihegő János Khászim előhadát szórta szét, míg Várad vitéz kapitánya Varkocs Tamás Petrovicsot otthonában támadta meg.[38]” (Török János és Kendi János Kendi Annán keresztül sógorságban voltak.)

1551 januárjában megérkezett a török engedély (atnáne vagy ahdname), de némiképp elkésett, mert a török-oláh támadás elhárítása után 1551. tavaszán Ferdinánd hadserege Giovanni Battista Castaldo vezetésével jelent meg Erdélyben, nyilvánvalóan a Fráter Györggyel kötött egyezség realizálására.

Izabella ezúttal hiába kért török támogatást. Meg kellett elégednie azzal, hogy életbe lépett Fráter György és Ferdinánd nyírbátori egyezménye: II. János a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségét kapta a címmel együtt, ezen kívül 100 000 forintot és éves apanázst 15 000 aranyforint értékben. 1551. július 19-én aláírták a gyulafehérvári egyezményt, melynek alapján 21-én Izabella átadta Ferdinándnak a koronát. 26-án, a kolozsvári országgyűlésen lemondott és Lengyelországba távozott, sőt az erdélyi rendekkel együtt felesküdött Ferdinánd hűségére. Martinuzzi Báthori Andrással együtt erdélyi vajda lett. Ezzel az országnak 1526 óta először 1551-ben egy királya volt, még ha területileg csonka is – vagyis Fráter György célkitűzése megvalósult.

 A török válasz nem késett, és ha nem is a főerők, de Szokollu Mehmed beglerbég vezetésével erős hadsereg indult Erdély felé. Castaldo 7000 főnyi zsoldosa korántsem volt elegendő ellenerő. Martinuzzi ezúttal is tanúbizonyságát tette kivételes politikusi képességeinek: a beglerbéggel elhitette, hogy ő Ferdinánd ellenében maradt Erdély ura, ezenkívül hajlandó volt II. János esedékes adóit megfizetni. A Portának ez elegendő volt. A beglerbég viszont Csanád és Lippa elfoglalása után Temesvárt kezdte ostromolni, mire Fráter Györgynek színt kellett vallania.

Legalábbis úgy tűnt, de ekkor is a hintapolitikát folytatta: a Lippánál összegyűlt magyar-osztrák hadak hadtápját akadályozta, miközben a várost védő pasát kitartásra bíztatta. „Castaldo még a lippai hadjárat előtt felhatalmazást kért Ferdinándtól, hogy a barát esetleges árulását a legmesszebbmenő ellenintézkedésekkel megakadályozhassa, s miután ehhez Ferdinánd hozzájárult, Csanád feladása, Pallavicini Erdélybe vonulásának halasztása s főleg a lippai események elég okot látszottak szolgáltatni arra, hogy (…) rászánhassa magát a legvégsőkre: a barát meggyilkolására.[40]” Makkai László fontosnak tartotta a „látszottak” szó beiktatását, és ez egyfajta vélemény-nyilvánítás. Így megkockáztatom a saját véleményemet: én kihagytam volna a látszólagosságra utaló jelzőt. Fráter Martinuzzi Utyeszen(ov)ics Györgyöt 1551. december 17-én gyilkolta meg Pallavicini, Ferdinánd hallgatólagos jóváhagyásával, holott alig néhány hónappal azelőtt még a bíborosi kinevezés és az esztergomi érseki cím várományosa volt. Előbb-utóbb minden kétkulacsos ember így jár.

Várháborúk kora

Beköszöntött a „várháborúk kora” (1552-1568). 1552-ben három irányú hadjárat indult Magyarország ellen. A hadműveleteket Ali budai pasa indította Szeged elfoglalásával, majd júniustól augusztusig Veszprém, Drégely és a Nógrád megyei várak voltak soron. A másik török hadtest Szokollu Mehmed vezetésével Castaldo erőit tartotta sakkban. E két hadmozdulat a Kara Ahmed szerdár által vezetett főerők támadását volt hivatva előkészíteni és segíteni: Temesvár, Lippa, Solymos, Lugos és Karánsebes váltak áldozataivá a jól átgondolt és kivitelezett hadjáratnak. Eztán Ahmed és Mehmed együtt Szolnokot ostromolták, majd ennek bevétele után Ali seregei is csatlakoztak, s ostromolták meg Egert. Eger kétségkívül hősies ellenállása a tél közeledte miatt bizonyult eredményesnek: október 18-án a törökök úgy döntöttek, az azévi hadviselést befejezik.

1553-ban Castaldo kivonult Erdélyből, helyére az egri hős, Dobó István érkezett vajdaként, s Kendi Ferenc lett az alvajda. Ferdinánd tárgyalásokat kezdeményezett a Portával. Erdélyben Dobó alatt nyilván nem a török-orientáció vált elsődlegessé, aminek folytonos török fenyegetés lett a vége. 1555. decemberében végül az országgyűlés újra Ferdinándhoz fordult segítségért. Ugyanezen gyűlés azonban – be sem várva Ferdinánd válaszát – Balassa Menyhértet főkapitánnyá választotta, és a teljes erdélyi haderőt rábízta. Ezzel nemcsak Dobó István vajdasága szűnt meg, hanem nyílt szakítás is volt Ferdinánddal, és ezt a Balassa által összehívott 1556. januári országgyűlés szentesített. 1556. június 14-én Ferdinánd lemondott Erdélyről, s tette ezt a török szultánnak írott levelében, miközben a budai pasa (Khádim Ali) már május óta Szigetvárt ostromolta. 1556. szeptemberben II. János – és Izabella – is visszatért. 1559-ig Izabella kormányzott, annak ellenére, hogy II. János már 1554-ben elérte a „törvényes kort”, és 1558-ban nagykorúsítani lehetett volna. Folytonos háború a Felső-Tiszavidéken, melyben egyik fél sem jutott számottevő előnyökhöz. Az 1565-ös szatmári béke zárja le ezt a polgárháborút, bár Szamosújvár – Dobó István parancsnoklásával – novemberig, Várad pedig a következő áprilisig kitartott Ferdinánd mellett.

(Kép: II. János [1540–1571])

1559 – Izabella halála. Izabella három év alatt kiépített kormányzata II. János haláláig gyakorlatilag nem változott. „A gyulafehérvári udvar nem az erdélyi fejedelem, hanem a választott magyar király udvara volt, a kormány nem Erdély önkormányzatát, hanem a Szapolyai dinasztiát képviselte.[41]” Feltűnt az udvarban a később sok zavart okozó Bekes Gáspár is, mellette a három Báthori fivér, Csáky Mihály, Hagymási Kristóf, Varkocs Tamás, Blandrata György. A keleti országrész, amely felett Izabella uralkodott területileg már megfelelt a későbbi Erdélyi Fejedelemségnek: a földrajzi Erdély, a Tiszántúl és a Temesköz alkotta. Ez utóbbi kettőt ezidőben kezdték Magyarország részeinek, azaz Partiumnak nevezni. II. János kezdetben még területe kiterjesztését tekintette céljának, egészen a Duna vonaláig akarta érdekszféráját bővíteni.

Ezidőben mindkét fél részéről az a cél formálódott ki, hogy az országot egy kéz irányítsa, de persze mindenki a saját kezét akarta ebben a pozícióban látni. II. János elszigetelődött, amikor Zay Ferencet kassai főkapitánnyá nevezték ki, valamint Székely Antal a moldvai vajda székébe segítette Héraklidész Jakabot. Ezen akció hatására Balassa Menyhért, az erdélyi hadak főparancsnoka is átállt Ferdinándhoz. Ennek viszont azonnali következményeként Nagybánya, Szatmár és Tasnád is elveszett, melyek elvágták a Tisza felső folyásának vidékét II. Jánostól, következésképp a Partium egy jelentős része máris Ferdinándé lett.

1562 Erdély szempontjából „fekete év” volt: március 4-én Báthori István vereséget szenvedett Hadad városánál Zay és Balassa seregeitől, a nyáron pedig kitört a székely lázadás. Ez utóbbit Báthori leverte, majd a török hadjárat közeledte ürügyével békét kért Ferdinándtól. A székely lázadás sem a székelyek, sem az uralkodói tekintély szempontjából nem járt előnyökkel: a székelyek véglegesen elvesztették kollektív kiváltságaikat és székeiket betagozták a vármegyékbe, II. János pedig a külső és belső sikertelenség miatt ekkortól – megfelelő kárpótlás fejében – hajlandó lett volna lemondani a rex electus címről. 1562. augusztus 2-án Ferdinánd és Szulejmán Isztambulban 8 évre békét kötöttek. A határokat ezúttal sem rendezték a török-magyar viszonylatban. 1563. nyarán török és lengyel csapatok kiverték Héraklidészt Moldvából, amivel az Erdély körül szorosra zárt gyűrű fellazult kissé. Mindemellett a török szál is szorosabbra fűződött: még 1564. nyarán a törökök elfoglalták Szatmárt, majd átadták II. Jánosnak.

János és Ferdinánd egyezkedése jó ideig a címhasználat körül forgott. Erdélyben a János, Magyarország és Erdély fejedelme címet szerették volna, míg Ferdinánd verziója a János Zsigmond, Erdély és Magyarország részeinek fejedelme volt. A különbségek beszédesek. A jánosi megfogalmazás Magyarország bevonásával a rex electus cím egész országra kiterjedő hatályát, valamint Magyarország egységét kívánta kifejezni. A ferdinándi már a Zsigmond név beemelésével is a lengyel dinasztikus vonalat hangsúlyozta, miszerint Jánosnak csak a Jagello-rokonsága jelent valódi jogcímet, valamint nem egész Magyarország, hanem csak a Királyi Magyarországtól a törökök által elvágott Részeinek elismerése. Ennek nem egyoldalú oka volt az osztrák fél, hiszen még Izabella kezdte meg a tárgyalásokat, és éppenséggel a lengyel király követe, Niezowski volt a megbízottja. E lengyel követ talán nem látta át a finom különbséget, ezért a ferdinándi álláspont kialakításában jelentős szerepe lehetett. Ferdinánd viszont 1564-ben meghalt.

Utódja, Miksa még abban az évben visszaszorította a Kassáig hatoló II. Jánost, majd elfoglalta Tokajt, ami megnyitotta számára az utat Erdély felé. A svájci zsoldosvezér, Schwendi Lázár 1565 tavaszán már Erdély határán állt. A szatmári békében (1565) II. János ellenszolgáltatás nélkül mondott le a rex electus címről, valamint Bihar kivételével minden magyarországi területről. Erdély birtoklásának fejében hűségesküt tett Miksának, és a szerződés értelmében utód nélküli halála esetén területeit Miksa örökli.

János visszaszorulása természetesen nem tetszett a Portának. Szulejmán megerősítette II. Jánost, és biztosította őt arról, hogy halála esetén Erdélyben szabadon választhatják meg a következő uralkodót. Mindez csak 10 000 aranyforint adóba került. 1566-ban újabb három irányú hadjáratba fogott Szulejmán: júniusban Arszlán budai pasa Várpalotát, Pertev pasa júliusban Gyulát, maga Szulejmán pedig augusztusban Szigetvárt vette ostrom alá. A szultán szeptember 6-án meghalt az ostrom közben, Zrínyi Miklós azonban ezt nem tudta, és 8-i kirohanása alatt hősi halált halt, s egyben elvesztette a várat. Szigetvár eleste megnyitotta az utat nyugat felé, a Habsburg örökös tartományok felé. Eközben II. János a török szélárnyékban Tokajt ostromolta, de ezt Szulejmán halálhírére gyorsan abbahagyta.

Az új szultán és a birtokaiban fenyegetett Miksa 1568. február 17-én Drinápolyban kötöttek békét, amelyben Miksa elfogadta a hódoltsági területek létét. Korhely Szelim 30 000 arany adó fejében Miksát II. János protectorának ismeri el. Miksa nem érhette el fő célját, a Partium visszaszerzését, II. János viszont nem szerezte vissza északon elvesztett területeit.

Drinápolytól Erdélyig

„A drinápolyi béke kiterjedt ugyan Erdélyre, de azért évekig eltartott, mig Miksa király és János Zsigmond fejedelem közt végleges béke köttetett. 1567-ben első sorban János Zsigmond súlyos megbetegedése szüntette meg a háborút. A fejedelem olyan veszélyesnek hitte állapotát, hogy végrendeletet tett, s a trónutódlás kérdését országgyűlés elé vitte. A rendek elhatározták, hogy üresedés esetén szabad választás útján, még pedig a János Zsigmond végrendeletében körülirt politika figyelembe vételével, töltik be a fejedelmi széket. János Zsigmondnak magának nem volt határozott jelöltje s hol egyik, hol másik tanácsosára, egyszer Hagymássy Kristóf váradi kapitányra, másszor Békés Gáspárra gondolt, mig a közvélemény figyelme mindinkább Báthory Istvánra fordult, ki diplomatiai és katonai téren egyaránt odaadással szolgálta urát. Mint jó katholikust ekkor még Bécsben is őt óhajtották fejedelemnek.[42]”

1570(71) – Speyeri egyezmény. 1570. december 1-én II. János, majd 1571. március 10-én Miksa is aláírta. II. János már Szatmárban, 1565-ben lemondott a rex electus címről, ekkor princeps, vagyis fejedelem lesz. Azaz mégsem fejedelem: a princeps fogalom magyarul herceget is jelent, de jelenti a báni és vajdai címet is, legelső előfordulása, azaz 1111 óta. II. János nem fejedelem lett a lemondással, hanem a királyság erdélyi vajdája. Legalábbis jogilag. Az egyezmény jelentősége, hogy tisztázták a jogi helyzetet, valamint a Partium meghatározását, kimondták hogy Erdély a Magyar Királyság elidegeníthetetlen része.

„A speieri egyezség szerint János Zsigmond lemond a választott magyar király cziméről s fenséges fejedelem czimet nyer; Erdélyen kivül megtartja Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna és Máramaros vármegyéket, a Szatmáron és Erdődön inneni – Erdély felé néző – földet, de Debreczen Miksa fenhatósága alatt is marad úgy, hogy a királyi, erdélyi és török főuralom egyaránt kiterjed rá. Miksa egyik unokahugát, Máriát, Albert bajor herczeg leányát szerzi meg feleségül a fejedelemnek, kivel külön titkos véd- és daczszövetség is köttetett a török ellen.[43]”

Ezzel  majdnem kialakultnak nevezhetnénk az Erdélyi Fejedelemséget – amelyben a fejedelem tulajdonképpen csak a magyar király vajdája (princeps) –, ha a speyeri egyezmény nem kizárólag a Szapolyai családról szólt volna. Szó sem volt azonban ebben arról, hogy Erdély olyan politikai önállóságot kapna, amelyben maga választhatná fejedelmét. Magyarország egységét most az kezdte ki, hogy II. János négy nappal a Miksa általi aláírást követően, 1571. március 14-én meghalt, így a speyeri egyezmény törvénybe iktatására és megtartására sosem került sor.

Nem a speyeri egyezmény, hanem Szulejmán athnaméja lépett életbe, amely annak idején szabad fejedelem-választást ígért Erdélynek.

Konklúzió

Erdély hosszú időre látszatfüggetlenséget kap, „ország”-ként kezd viselkedni, ráadásul az Erdélyi Fejdelemség megszűnte után a Habsburgok sem csatolják vissza Magyarországhoz, hanem önálló közigazgatási egységként kezelik. Nem egészen másfél évszázaddal a mohácsi csata után már úgy tekintettek Erdélyre a magyarok, mint egy Magyarországtól mindig is független, saját utakat járó, legfeljebb a magyar uralkodó alárendeltségébe tartozó területre. Bethlen János, Fejér megye főispánja, Erdélyország (sic) tanácsosa, kancellárja és Udvarhelyszék főkapitánya 1663-ban Apafi Mihály megbízásából írta meg négy évtized történetét. Ebben elég jellegzetes az Erdélyről gondolkodás kifejeződése: „Erdélyt kezdettől fogva Magyarország jeles királyai birtokolták. Miután azonban a törökök söpredéke a görögök hitszegése és széthúzása következtében Ázsiából átkelt Európába, és leigázta azokat, akiknek a segítségével átkelt, lassacskán egyre tovább hatolt, hatalmas dühvel megsemmisítette a szomszédos királyokat és népeket, és végül Magyarország királyainak is és birodalmának és az annak alárendelt Erdélynek is kezdett gondot okozni… Zápolya János – aki aztán a király nevet viselte – I. Ferdinánddal, a római császárral kötött szövetségét, amellyel magát és Erdély országát meghatározott feltételek mellett adófizetővé tette. S miután Erdélyország levált Magyarország koronájáról, Erdély fejedelmeinek (…) a viselt dolgait mind a külső, mind a polgárháborúkat ismeri Európa.[44]” Makkai Lászlónál még egy fejezetcím is ez: „Nemzeti királyság Erdélyben.[45]”

 Erdély valójában sosem volt önálló. Jogilag a Magyar Királyság vajdasága maradt, a fejedelem 1570-től viselt princeps címe azonos az erdélyi vajdák 1111 óta ismert címével. A Magyar Királyságot birtokló Habsburgok joggal tekintették a fejedelemséget országuk részének – más kérdés, hogy valódi befolyásuk nem volt e területen. A szuverén fejedelemség akkor született meg, amikor 1571. május 25-én Báthori Istvánt az erdélyi rendek megválasztották fejedelemnek, és Miksa nem lépett fel ellene tevőlegesen, csak Bekes Gáspárt tudta átirányítani zavarkeltésre. A fejedelemség valódi ura a török szultán volt, aki fermánokkal erősítette meg a fejedelmet, adót követelt. Ezért a „három részre szakadt ország” korában sem volt több egyetlen Magyarországnál, amely a csonka Magyar Királyság, Erdéllyel együtt, csak éppen Erdélyben úgy viselkedtek, mintha nem lett volna Magyarország része, a Magyar Királyság pedig ez ellen nem tudott semmit tenni.

 Az erdélyi fejedelemség látszat-függetlenségének kialakulását több, időben elhúzódó tényező tette lehetővé. Az egyik az, hogy a mohácsi csatát követően két királyt választottak, melyből mindkettő törvénytelen, illegitim királyválasztás volt. A polgárháború alatt egészen 1541-ig mindkét fél arra törekedett, hogy saját uralma alatt egyesítse az országot. Sőt 1541-43-ban Martinuzzi is az egyesítésre és a török elleni egységes fellépésre koncentrált, ezért paktált le Ferdinánddal. 1543-tól volt tudható, hogy a fennálló pillanatnyi helyzet, vagyis Magyarország igazgatási (nem jogi) szempontból történő kettéoszlása rögzül. Ekkor ugyanis Buda elfoglalásával a törökök éket vertek a két rész közé, ezzel gyakorlatilag lehetetlenné téve a polgárháború folytatását, sőt Erdélyt már saját ütközőterületükként kezelték. Török beavatkozás nélkül vagy az egyik, vagy a másik fél előbb-utóbb megszerezte volna a teljes országot, így viszont azok saját érdekeik mentén stabilizálták az instabilitást. Még így is további három évtizedig tartott, míg Miksa és Korhely Szelim között létrejöhetett a drinápolyi béke.

„… a török magatartása is maradt, amilyennek korábban megismertük. A szultánok Magyarország keleti felét elvileg a sajátjuknak tartották, s védenceik ottani uralkodását csak kegyes akaratuknak tulajdonították. Hűbéri adót követeltek tehát azoktól, s ragaszkodtak hozzá, hogy csak jóváhagyásukkal, s az általuk kibocsátott kinevező-beleegyező irat, az athname kézhezvételével kezdhessék meg kormányzásukat.[46]”

 A XVI. századi Erdély magyarja, akár a Habsburgok, akár a Szapolyaiak hívének vallotta magát, csak egyetlen magyar államot ismert s annak élén egyetlen koronás királyt; a két legitimitás küzdelmét átmeneti sorscsapásnak tartotta s rendületlenül bízott az állam egységének hamaros helyreállításában. Ezért csak gyakorlatilag beszélhetünk nyugati és keleti magyar királyságról, mint elhatárolt államalakulatról…[47]

Források

Bethlen János – Erdély története 1629-1663 (1663, Balassi Kiadó, 1993)

Szamosközy István – Erdély története (Európa, 1981 Pro Memoria – Rerum Transylvanarum Pentades; Hebdomades, Borzsák István fordítása)

Irodalom

A magyar nemzet története – Szilágyi Sándor szerk. (1894-98, Athaeneum)

A székely művelődés évszázadai – Balás Gábor szerk. (Panoráma, 1988)

Bak Borbála – Magyarország történeti topográfiája (MTA Történettudományi Intézet, 1997)

Barta Gábor – Az Erdélyi Fejedelemség születése

Barta Gábor – Keresztesek áldott népe (Móra, 1977)

Bertényi Iván, Gyapay Gábor – Magyarország rövid története (Maecenas, 1992)

Demény Lajos – Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438 (Gondolat, 1987)

Fodor Pál – Magyarország és a török hódítás (Argumentum, 1991)

Kulcsár Péter – A Jagelló-kor (Gondolat, 1981)

Makkai László – Erdély története (Renaissance Kiadó, 1944)

Makkai László, Mócsy András – Erdély története a kezdetektől 1606-ig (Akadémiai Kiadó, 1986) Szerzők: Barta Gábor, Bóna István, Makkai László, Mócsy András, Tóth Endre, Vékony Gábor

Oborni Teréz – Erdély fejedelmei (Pannonica, 2002)

Pálffy Géza – A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században (MTA, 2015)

Perjés Géza. Mohács (Magvető, 1979)

Sugár István – A budai vár és ostromai (Zrínyi Katonai Kiadó, 1980)

Szabó Péter – Az erdélyi fejdelemség (Kulturtrade Kiadó, 1997)

[1] Makkai adatai

[3] Makkai 44. old.

[4] U.o.

[5] Makkai 153-154. old.

[6] Demény

[7] Szabó 27. old.

[8] Barta 33. old.

[9] Barta 181. old.

[10] Makkai 172-174. old.

[11] Makkai 172-174. old.

[12] Barta 184. old.

[13] Makkai, Mócsy 409. old.

[14] Sugár 38-39. old.

[15] Szabó 27. old

[16] Sugár 49. old.

[17] Makkai, Mócsy 414. old.

[18] ugyanez az adat a Makkai-Mócsy-féle Erdély történetében február 29. (413. old.)

[19] Makkai 179. old.

[20] Makkai, Mócsy 413. old.

[21] Ez a Báthori István (élt 1477-1534) az ecsedi Báthori-ágból származik, 1529-34 között erdélyi vajda, és nem azonos az 1530-ban elhunyt somlyai Báthori Istvánnal (élt 1477-1530), a nádorral.

[22] E nevet a legtöbb irodalomban Kun Gotthárdként említik

[23] Ez a név sok helyen Maylád formájú

[24] Sugár 55-56. old

[25] Czibak Imre unokaöcse, Makkai, Mócsy 416. old.

[26] Makkai, Mócsy 418. old.

[27] Makkai, Mócsy 419. old.

[28] Alaptérkép: Bak Borbála – Magyarország történeti topográfiája, adatok Szabó Péter – Az erdélyi fejedelemség 33. oldala alapján

[29] Sugár 71. old.

[31] A januári dátum Oborni Teréz adata, a márciusi Makkai Lászlóé

[32] Az irodalomban általában János Zsigmondnak nevezett személy az István nevet bizonyosan születésekor kapta. A János és a Zsigmond elnevezések eredetéről ahány közlemény, annyiféle adat. Oborni Teréz szerint már a keresztelőn megkapta mindhárom nevet, mások szerint viszont a Jánost csak a koronázása alkalmával uralkodói névként kapta, a Zsigmondot pedig csak a Habsburgok használták, hogy a Jagello kapcsolatait hangsúlyozzák. Az alábbiakban az utóbbi szerint mindig II. Jánosként nevezem.

[33] Makkai 185. old.

[34] Ők Balassi Bálint nagybátyjai

[35] Makkai, Mócsy 421 old.

[36] Makkai, Mócsy 422. old.

[37] Makkai, Mócsy András 425. old.

[38] Makkai 194. old.

[40] Makkai 199. old.

[41] Makkai 212. old.

[42] A magyar nemzet története, II. fej.

[43] U.o.

[44] Bethlen 12. old.

[45] Makkai 172. old.

[46] Makkai, Mócsy 439. old.

[47] Makkai 221. old.

Már elöljáróban le kell szögeznem, rendkívül tisztelem Czeglédi Katalin altajisztikai ismereteit, a földrajzi nevek területén végzett kutatásait, a csuvas néppel és nyelvvel kapcsolatos publikációit. Úgy kezdtem el nézni ezt a videót, hogy egyrészt csodálkoztam, mit keres azon az előadás-sorozaton, ahol egyébként kóklerek gyülekeznek, és nagyon érdekelt, hogy az altajista mit tud mondani a mezopotámiai földrajzi nevekről. Ám az első 25 perc után kezdtem megbánni kíváncsiságomat, és megérteni, hogy nem véletlenül lépett itt fel.

Ekkorra jutottunk el az első szóhasonlításhoz, oda, hogy ezen a sumer estén a görög Mezopotámia földrajzi név is magyarul van. A levezetése rendkívül egyszerű.

MEZO – görögül valami között, de mivel a mezők mindig vizek között vannak, ezért a magyar „mező” szóval azonos. A „mező” szó ezen értelmezése a legkevésbé se magyarázná a „jégmező”, „hómező”, „búzamező” , „harcmező”, „látómező” kifejezéseket, mert ezek arra utalnak, hogy nem földrajzi elhelyezkedést, hanem földrajzi formát, a síkságot írják le. A „mező” szónak a legkisebb köze sincs ahhoz, hogy vízfolyások közt helyezkedik-e el a síkság, mezőnek nevezünk minden hellyel-közzel sík terepet, amin nem fák nőnek. Magam sem értek egyet az UEW[1] 1807-es *mećɜ (ruhát felvenni) protougor rekonstrukciójával, amit egyedül a manysi nyelv mas- igéje alapján tettek fel. Sokkal jobb megfelelő a tatár basu, basaw (mező), baskír baɵi̯w (mező), csuvas pozi̯ (mező), de ez azt jelenti, hogy a görög mezo határozóhoz nincs köze, mert ezek a szavak viszont Räsänen szerint – hihető módon – a *bas- (nyomni) igére mennek vissza.[2] Ráadásul a mari és udmurt nyelvek ezeket vették át azonos jelentéssel (pasu, busi̯), így a manysiban kell szintén átvételt, jelentésváltozást feltenni, vagy a mas- szót teljesen elvetni a magyar mező rokonításából, de ez nem változtat azon, hogy mennyire nincs köze ennek a határozónak a magyar főnévhez.

potam

folyam

Világos, mint a vakablak. A p~f hangmegfelelés még akár stimmelhetne is, ám a t~ly már necces, a szó végi m-ről pedig csak annyit tudunk meg, hogy képző is lehetne, de nem az. A p~f egy rendkívül gyakran megfigyelhető hangmegfelelés egész Eurázsiában, ahol megjelennek olyan nyelvek, amik f hangot tartalmaznak a hangkészletükben. Mindent egybevetve az f hang egy késői fejlemény lehet, mindenhol p-k előzik meg, így a görögben is, ahol kezdetben p volt, ami hehezetesedett, végül az vált a középgörögben f-fé. A magyarban az f hang késői fejlemény, amit néhány ikerszavunk bizonyít, amelyekben megvan az eredeti p kezdet is, valamint annak származéka, az f is (pörög-forog). A görögben persze nincs nyoma, hogy éppen a ποτάμ- szóban valaha lett volna ilyen irányú folyamat, azaz nem látszik π→φ hangváltozás. A magyarban az f szókezdetek a finnugor nyelvek p, a csuvas p, és köztörök b kezdeteinek felelnek meg általában (csakúgy, mint a fenti m is, de az ritkább). Ezért a videóban említett baskír bulak (forrás, kút) valóban lehet a magyar folyó~folyam párhuzama, ahogy még 19 másik türk nyelvben is ezzel egyeztethető szóalakok vannak. Igen ám, csak a baskír bulak léte nem igazolja a t~l hangmegfelelést, és a magyar nyelv türk eredetű szókincsében egyetlen l vagy ly sem feleltethető meg türk t hangoknak, tehát ha a magyar folyó a baskír bulak rokonsága, akkor l~t hangmegfelelést nem lehet feltenni. Apró megjegyzés a saját kutatásaim alapján, hogy a magyarban a szó végi magánhangzó nyúlását nem eredeti -ɜk végződések okozzák, hanem γ vagy ŋ kopása, így az -ɜk~'ɜ hangmegfelelések a magyarban (-ɜk/q)→ɜγ→'ɜ hangfejlődéssel szoktak előállni. Ennek tükrében a magyar hangfejlődés az alábbiak szerint rekonstruálható:

*polaq→*polaγ, majd bizonytalan sorrendben a továbbiak: *folyaγ→*folyaw→folyó. Ebből pedig képzéssel lett folyam, miután ez a szó már a folyik ige tövévé is vált, és az -ó itt főnévképzőnek tűnik. Ebből pedig az következik, hogy a ποτάμ- szóval sohasem lehetett kapcsolatban.

Ezután egy tökéletesen igaz megállapítás következik, miszerint a b~m~v hangmegfelelések is meglehetősen általánosak. Ennek egy példáját láthattuk fentebb a „mező” szó esetén. Nade az, hogy ezek a hangok fonológiai szempontból megfelelnek egymásnak, még nem jelenti azt, hogy a sumer nyelvben is szabadon felcserélhetők lennének. A -sub- szótagokat tartalmazó szavakat sosem írták -sum- szótagjellel, v hang pedig nem is volt a sumerben. A subar tehát két okból nem lehet a sumer alakváltozata. Egyrészt mert a sum és sub szótagok nem cserélhetők fel, másrészt mert a subar egy földrajzi név (a subar^KI kifejezésben a szemantikai komplementum mutatja, a szó nem subir-ki, mert a determinatívum nem ejtendő), míg a sumer sem népnév, hanem Dél-Mezopotámia későn megjelenő neve. A sumerek egyszerűen nem így nevezték magukat, csak az orientalisztika az akkádok Sumer és Akkád királya címéből kiemelte ezt az elemet, hogy valahogy nevezhessék az akkor még nevenincs saĝ-giga népet. Tehát nemhogy nem ugyanannak a népnévnek az alakváltozatai, de még csak nem is népnevek. Meg lehet próbálni a subar és szavar (sőt szuvar) nevet etimológiailag összehozni, ebben lehet ráció, de ezek egyike se lesz sumer, még ha netán a szavar~szuvar meg is felel a subarnak. Azt már félve merem csak hozzátenni, hogy a szuvar a csuvasok kora középkori neve.

Ismét belefutunk Uruk város nevének elemzésébe, ami most kivételesen nem az úr szó fejleménye, bár Ur városa esetén ez is befigyel, hanem az „árok” szóé. Csakúgy, mint Matek Kamill esetén, ismét el kell mondanom, hogy az Uruk név nem sumer, hanem akkád, a város sumer neve Unug, tehát máris ugrik minden etimologizálás. Nem beszélve arról, hogy az unug szó jelentése is ismert, egyszerűen szent helyet jelent, tehát semmi köze az árokhoz. A szó alapja az unu, ami tartózkodási hely jelentésű. Hogy az arab Warka is bejön, már nem is érdemel említést. Ahogy Babilon és Ninive is, mint a babiloni és asszír nyelvek szavai. Babilon nagyon konkrétan bullshit, hiszen a Ba-bi-lon tagolás máris az eredeti (akkád nyelvű) Báb-ili (istenkapu) tökéletes figyelmen kívül hagyása. Ez nem nyelvészi módszer, ez komoly sarlatánság, amit Badinyról el tudtam képzelni, Czeglédiről nem. Itt el is fogyott a türelmem.

Rendkívül szomorú vagyok, hogy egy jó képességű nyelvész, aki – mint maga mondja – tunguz-mandzsu nyelvekből azért nem hoz példát, mert azzal nem foglalkozik komolyabban, a szintén nem művelt és nagyon gyatrán ismert sumer nyelvet viszont gondolkodás nélkül meri hasonlítgatni. Önmagában az, hogy Eurázsia minden nagyobb nyelvcsaládjában fellelhetők végső soron sumerre visszavezethető szavak, nem jelentik azt, hogy mindenhol sumer népesség járt volna. A sumer kultúra elképesztően fontos része a Közel-Kelet történetének. A III. uri dinasztia bukásáig létező nyelv a korai időkben nagy kiterjedésű kultúrkoinét alakított ki, holt nyelvként tovább élt az asszír és babiloni kultúrákban kultikus nyelvként, körülbelül hasonlóan a középkori latinhoz. Ebből a középkori latinból is rengeteg szó került át a keresztény kultúrkör nyelveibe, de ettől még egyik se lett latin nyelv, a középkorban nem vándoroltak latinok, akik vitték a nyelvet szerteszét. Ugyanez történt a sumerrel, amelyet még az időszámításunk kezdetén is használtak, az utolsó ékírásos szöveg 75-ben keletkezett. A korai kultúrkoiné, az akkádok kultikus nyelve értelemszerűen nem múlt el nyom nélkül az emberiség történetéből.

1. Rédei Károly: Uralisches Etymologisches Wörterbuch

2. Räsänen, Martti:  Versuch eines etymologisches Wörterbuchs der Türksprachen, Helsinki, 1969. 64. o.

A 17. századi Habsburg uralom alatt álló területek egy rendkívül bonyolult képződmény alkottak, ami egyáltalán nem úgy működött, ahogy azt az Osztrák–Magyar Monarchia, vagy akár az Ausztriai Császárság idején láthatjuk. A kor alapvető jellemzője a rendiség és az ehhez kapcsolódó kormányzási formák. A kora újkori történelem meghatározó eleme, hogyan volt képes a rendiség az újabb kor, újabb gazdaság, újabb politikai viszonyok követelményeinek megfelelni. Európa egy részén zökkenőmentesen ment át a korai tőkés társadalomba, legtöbbször valamiféle abszolutizmuson keresztül, máshol viszont – ahol az abszolutizmus nem tudta felbontani a középkor maradványait – befagyott, és még jó sokáig létezett.

(Kép: A stabilizált állapot az abszolutizmus idején, jelölve rajta a Német-római Birodalom határa, az osztrák és német örökös tartományok, valamint a Magyar Királyság is.)

A rendiség a középkori feudális rendszer fejleménye. A rendek az azonos jogállással és azonos rendi kiváltságokkal rendelkezőek csoportja, kiváltságaiknak csak a hűbéri társadalmi és gazdasági rendszerben volt értelme. Jellegükből adódóan azonban a kiváltságok és előjogok előnyei még az iparosodás korában is elég jelentősek voltak ahhoz, hogy a kiváltságosok nagy része ragaszkodjon ezekhez. Ekkor ugyan a társadalmi és gazdasági érdek megkívánta volna, hogy ezek a jogok megszűnjenek, de ez csak azokon a nagy mértékben iparosodott területeken ment végbe, ahol a rendi kiváltságok feladása a korábbi kiváltságosoknak közvetlen anyagi haszonnal járt. A Habsburg monarchia nem tartozott ezen szerencsések közé.

A középkor folyamán alapvetően két rend jött létre, a papság és nemesség, amelyhez az érett feudalizmusban csatlakozott a városi polgárság is. E három renden belül azonban hamarosan megindult a differenciálódás – elsősorban a nemességet érintve, amely fő- és köznemességre tagolódott. A kora újkorra egyes területeken a rendek száma akár tíz is lehetett. A „rendi dualizmus” – azaz az uralkodó és a rendek közös kormányzása – a kezdeti sikeres működés után mindenhol konfliktusok forrása lett; a rendiség a feudalizmusban haladó társadalmi alakulat volt, ám az újkorban a politikai, társadalmi és gazdasági fejlődés gátjává vált, mivel a rendi kiváltságokhoz ragaszkodás hátráltatta az új modellek bevezetését.

 Az újkorban a rendiséget felváltó berendezkedésnek két jól működő változata jött létre, az angol és francia modell. Angliában az alkotmányos monarchia kétkamarás rendi parlamenttel működtette az államot. Franciaországban az abszolutista királyi államvezetés megszüntette a rendi parlamentet, és létrejött egy központosított állam. Közép- és Kelet-Európában ezek a modellek nem jöhettek létre a térség sajátosságaiból adódóan. A Német-római Birodalom egymással laza kötelékben álló tartományhalmaz volt, ahol abszolutista átalakulásnak esélye sem lehetett. A jól működő parlament is képtelenség volt ugyanezen okból, a két vagy három kamarás rendi gyűlések többnyire csak a császári hatalom korlátozásában tudtak megegyezni, amely minden kiváltságos számára létfontosságú. Magyarországon a nemesség féltve őrizte a királyválasztási jogot, valamint az Aranybullában garantált ellenállási jogot, ami a 17. századra meglehetősen anakronisztikussá vált,[1] és minden erejükkel a Habsburg abszolutista törekvések ellen léptek fel.

 A Habsburg uralkodóház is különleges helyzetben volt, hatalmi bázisuk sokrétű, ám ennek következménye az uralmuk alatt álló területek sokféle berendezkedése is.  A Habsburgok birtokai és uradalmai több különböző jogcímen kerültek a dinasztia irányítása alá. Voltak szuverén uralkodóként (római király, német-római császár, magyar és cseh király, stb.) birtokolt területeik a Német-római Birodalomban és azon kívül, és voltak – szintén a birodalmon kívül és belül – olyanok, amelyeket tulajdonosként (osztrák örökös tartományok, német örökös tartományok). Német-római császárként a Német-római Birodalom területeinek hűbérurai voltak, a család személyes tulajdonát képező birtokok képezték az örökös tartományokat,[2] valamint Ausztria hódítmányai (Szilézia) a különböző jogcímek. Ezek közt Magyarország különleges helyet foglalt el abból a szempontból, hogy itt I. Ferdinánd egy dinasztikus szerződés révén jutott a magyar trónra, és ezt az 1526-os pozsonyi országgyűlés meg is erősítette. Azaz Magyarországon sem örökletes uralkodóként, sem hűbérúrként nem kormányoztak, csak választott királyok voltak (legalábbis amíg a magyar rendek a királyválasztás jogát el nem vesztették.)

A Habsburgok személyes birtokai közt az örökös tartományokon felül megtalálhatók a „német örökös tartományok”, amik a Habsburgok Német-római Birodalmon belüli birtokait jelentik, ebbe Cseh- és Morvaország is beletartozik.[3] A három Habsburg ág birtokai III. Frigyes halálával, 1493-tól kerültek egy kézbe, majd 1522-ben V. Károly és I. Ferdinánd szerződésével vált szét a spanyol és osztrák Habsburg birtoklás.[4] Az osztrák és német örökös tartományok, valamint a nem örökös egyéb birtokok jogállása, politikai berendezkedése különbözött egymástól, de még országcsoportokon belül is voltak jelentős eltérések.

Az osztrák örökös tartományok igazgatása bonyolult volt. 1498-tól a központi irányítás fő szerve az Udvari Tanács, amely azonban többször megszűnt, újra felállt, vagy hatásköre ütközött a Titkos Tanácséval. 1559-től Birodalmi Udvari Tanács néven működött, ezzel megszűnt a tanácsadói szerepe, de az igazságszolgáltatásban osztrák örökös tartományi és birodalmi kompetenciája is volt. A Német-római Birodalomban azonban volt egy hasonló hatáskörű szerv, a Birodalmi Kamarai Bíróság, amely rendi irányítás alatt állt.[5]

Az Udvari Kancellária is egyszerre volt birodalmi és örökös tartományi ügyintéző szerv. A kancellár két titkára a három országcsoport ügyeit vitte a peres ügyeket kivéve, a harmadik titkár felelőssége volt a pereskedés. Ferdinánd a kancelláriát központi szervvé akarta átalakítani, de centralizációja nem volt eredményes, így a kancellária döntéshozói jogkör nélküli „írnoki hivatallá” vált. Az 1559-ben felállított Birodalmi Udvari Kancellária bár illetékes volt osztrák örökös tartományi és birodalmi ügyekben is, a két területet elválasztotta egymástól a két részlegre osztása. 1620-tól az osztrák részleg önálló Osztrák Udvari Kancellária lett. Az Osztrák Főhercegség hivatalos iratait kiállító szerv azonban hamarosan átvette az udvaritól a diplomáciai levelezést, az uralkodócsalád levelezését, valamint legfelsőbb fellebbviteli szervvé vált. Mária Teréziáig állt fenn ez a helyzet, amikor megalakult az Államkancellária. Az Osztrák Udvari Kancellária 1749-ben szűnt meg, eddigre valamennyi feladatkörét átvette valamely más hivatal.[6]

A Német-római Birodalom

 A Habsburg monarchia a 17. század elején laza kapcsolatban álló, többé-kevésbé önálló országok halmaza. A rendek és rendi gyűlések mindenhol az önállóságot védték a központi kormányzattal szemben. Az osztrák főhercegséget alkotó Alsó- és Felső-Ausztria önálló képviselettel rendelkeztek a birodalmi gyűlésben is. A cseh rendek határozata szerint II. Miksa távolléte idején négy cseh tanácsos segítségét kell igénybe vennie a cseh ügyek intézésére. Rudolf Prágába tette a székhelyét, ekkor az idegen tanácsosai ellen emeltek szót. 1609-től a cseh rendek ratifikációjától függött az uralkodói döntések törvénnyé emelkedése. Ebben az időben más tartományok rendjei is kivívták ezt a jogot, így Rudolf határozatait birodalmi szinten kereken egy tucat rendi gyűlésnek kellett volna ratifikálni. Ezzel a jogukkal a rendek – ha máskor nem is, de – az adótörvények és katonaállítási tervek esetén éltek is.[7]

A birodalom kormányzásában – mint minden tisztességes parlamentarizmusban – a császár csak a birodalmi gyűlés jóváhagyásával hozhatott törvényt, az uralkodó törvényjavaslatait a rendek megtárgyalták és jóváhagyták. A birodalmi gyűlés törvényhozó és ügyintéző szerv, ahol a birodalmi rendek személyesen is megjelenhettek, vagy követet küldhettek maguk helyett. Birodalmi rendnek számított minden olyan testület és személy, amelynek szavazati joga volt a gyűlésben, kivétel a lovagság, amely ugyan a rendekhez tartozott, de nem rendelkezett a birodalmi gyűlésben szavazati joggal. A 16–18. században 200 és 400 között változott a számuk. Három kamarás, három kollégiumból álló gyűlés (választófejedelmi, fejedelmi és birodalmi városi kollégiumok). A szavazati jog szinte kizárólag egyes területek birtoklásából adódott, ritkán hivatali pozícióval járt.[8] 1663-tól nem kellett többé összehívni a birodalmi gyűlést, mert az ekkor összeülő parlament 1806-ig megszakítás nélkül ülésezett. Ez elősegítette a parlamentben a személyes megjelenés helyetti képviselőküldés elterjedését.[9] Minden tartományban más volt a rendi gyűlés összetétele, a városok minden tartományban a rendekhez tartoztak. Csehországban a katolikus klérus nem volt kiváltságos, Magyarországon a főnemesek és köznemesek a jogilag egységes nemességet alkották, az osztrák tartományokban a klérus és a nemesség határa mosódott el. Kialakult a két alapvető parlamenti rendszer, a két kamarás és a kuriális, valamint ezeknek kevert formái is. Magyarországon és Csehországban két kamarás, az osztrák tartományokban általában kuriális, míg Stájerországban a kúriák nem külön szavaztak, hanem egyszerre. Az osztrák tartományokban nem terjedt el a követküldés sem, a nemesség és a papság általában személyesen jelent meg.[10] 1614-ben több tartományt érintő általános rendi gyűlést hívtak össze, amelyen már az önálló rendi politizálás lehetősége is adott volt.[11] Emiatt ilyet többé nem hívtak össze, majd 1627-ben II. Ferdinánd meg is tiltotta, hogy összehívás nélkül ilyenek üljenek össze.[12]

 A 17. században a Habsburg törekvések a birodalomban is ellenállást váltottak ki, nem volt magyar sajátosság, 1618–48-ban lezajlott a harmincéves háború. A háborús vereség ismét lehetetlenné tette a központosítást a Német-római Császárságban, viszont Csehország örökös tartománnyá vált, s a Habsburg hatalom súlypontja a Duna-menti országokba helyeződött. A háború alatt a magyar rendiség többször is elismertette jogait az Erdélyi Fejedelemség segítségével (1621, nikolsburgi béke, 1645, linzi béke).

A vesztfáliai békét 1648. október 24-én írták alá, 1649-ben pedig örökös birodalmi alaptörvény született. A rendek és helyi hatalmak a Német-római Birodalomban is megerősödtek, a birodalom föderatív jelleggel alakult át. Ez 300-nál több egyházi és világi államot jelentett a 18. század végére. A Reichsmitglied (a birodalom tagjai) esetén közvetlen császári vagy tartományúri felügyelet valósult meg.[13] Központosított kormányzatról ezek után még annyira sem lehetett szó, mint korábban. A rendek még önálló szövetségi politikát is folytathattak, amelynek egyetlen kritériuma az, hogy nem irányulhatott a birodalom és a császár ellen. A békeszerződés – azaz a birodalom alaptörvénye – 1803-ig volt érvényben.[14]

A rendek elsősorban az uralkodóval küzdöttek: a központi hatalom az adók és egyéb törvények megszavazása fejében folytonosan engedményekre kényszerült. A kuriális rendszerben azonban egy vagy egynél több rend is kaphatott extra kiváltságokat, így a szavazás eredményét az udvar is befolyásolhatta (ami természetesen megint csak rendi térnyerés, de nem az összesé, hanem csak egyeseké). A két kamarás rendszerben az ügyek elhúzódása, a határozatképtelenség volt az udvar fegyvere, a döntés nélkül feloszló országgyűlések után a kancellária sokszor fogalmazhatott meg a rendek állásfoglalásától eltérő törvényeket. A követküldős rendszerek hatékonyabban működtek, mivel jóval kevesebben vettek részt a tárgyalásokon, nagyobb eséllyel alakult ki valamiféle konszenzus vagy kompromisszumos javaslat. Az állandó török háborúk korában a hadsereg fenntartásához szükséges pénz fejében a 17. század folyamán a rendek mindenhol jelentős engedményeket harcoltak ki.[15] A követküldős rendszer arra is alkalmas volt, hogy a bárói befolyást tovább erősítse. A követek gyakorlatilag utasításba kaphatták, hogy X vagy Y nagyúr véleményét kell képviselniük,[16] a városok – amelyek eleve kisebb létszámú követséggel rendelkeztek, mint a nemesség (kb. 50 000 polgár) – az alsótáblában utasításaikat a megyei nemességtől kapták.[17]

Az örökös tartományok

Ezzel szemben az osztrák örökös tartományokat Habsburg hercegek vagy más tartományurak vezették. Az osztrák hercegek birodalmi rendi státusszal, fejedelmi ranggal rendelkeztek, ezért a tartományúr hercegek „tartományfejedelem” címet viseltek. A tartományfejedelem a legfelső bírói hatalom (a birodalmi igazságszolgáltatásnak nem volt alávetve), a hadsereg főparancsnoka, a gazdaság irányítója, a legfelső törvényhozó, amelyben a tartományi rendek csak az adómegajánlásban korlátozták. Önálló szerződéseket köthetett más fejedelmekkel és a birodalmon kívüli szuverénekkel is. A tartományok saját kormányzattal rendelkeztek, ebben önálló kancellária, kamara és tartományi gyűlés is benne foglaltatik. A tartomány hatóságait a rendek működtették.[18] Az osztrák örökös tartományokban négy rend alkotta a tartományi gyűlést, az egyházi, a bárói, a lovagi és a városi rendek. Tirolban és Vorarlbergben a parasztságnak is volt képviselete. A tartományi gyűlésen azok a bárók és lovagok vehettek részt, akiket a kúria felvett a részvételi és szavazati joggal rendelkező tartományi rendi jogállásba. A gyűlések alapvetően azt a célt szolgálták, hogy a tartományfejedelem adóigényét megszavazzák, ám ha már összegyűltek, a rendi sérelmek fóruma is lett. A rendeknek ellenállási joguk volt a fejedelmi döntésekkel szemben.[19]

Az örökös tartományokban nemhogy nem sikerült megvalósítani a rendi egységet, de vallási kérdések mentén a három rendből hat lett. Magyarországon a rendi egység fennmaradt, sőt a nemesség politikai érdekekből a városok mellé állt az ellenreformációs intézkedések során. A magyar rendek álláspontja szerint a királyi városok nem az uralkodó tulajdonai, nem rendelkezhet velük úgy, mint jobbágyaival, tehát a vallásukat sem szabhatja meg. A városok a korona tulajdonai, amely az uralkodót és a rendeket együttesen jelenti.[20]

A Habsburg monarchián belüli tartományok rendjei sosem szövetkeztek szélesebb körben, annak ellenére, hogy már az 1608-as pozsonyi országgyűlés felszólította a többi tartomány rendjeit, hogy egyesüljenek az uralkodó ellen. Néhány tartomány csatlakozott, mások nem. Rudolf lemondása után néhány tartomány visszacsatlakozott Mátyáshoz. „Az 1608-as törvények ideig óráig gátat vetettek a dinasztikus politika érvényesülésének, ugyanakkor a rendi hatalom megnövekedésének káros hatása hamarosan megmutatkozott a városok vonatkozásában és a nemességnek kiszolgáltatott paraszti tömegek sorsának megnehezedésében.”[21]

Magyarország

 A magyar történetírás hagyományosan elítéli a Habsburg abszolutizmust, és a rendi ellenállást – mindenekelőtt a magyar nemesi nemzet ellenállását – hazafias, helyes magatartásnak tartja. Figyelembe kell venni azonban azt a körülményt, hogy a Habsburg birtokok összességében nem volt perspektívája egy angol mintájú parlamentarizmusnak. A tartományok rendjei még a Bocskai-felkelés idején sem voltak képesek egységesen fellépni, az egymással alig-alig érintkező tartományok rendjeinek eltérő privilégiumaik, eltérő céljaik voltak. Az uralkodók természetes módon mindent megtettek a hatalmukat korlátozó rendiség ellen, így a tartományok rendjeit egyenként fordíthatták egymás ellen különböző kiváltságokkal vagy a régebbiek megerősítésével.[22] A magyar rendek a birodalmon belül évszázadokig éltek abban a hitben, hogy Magyarország önállóságának záloga a rendi ellenállás, a Habsburgokkal szembeni fellépés. Ennek eredményei vitathatók, az bizonyos, hogy Magyarország sosem lett örökös tartomány.

Magyarországon a 17. század elejére a török háborúk és Bocskai felkelése miatt általános pusztulás mutatható ki. Nem „csak” a gazdaság vagy a lakosságszám tekintetében, hanem a rendi gyűlések szempontjából fontos köznemesség számának csökkenésében – a néhány jobbágyportával rendelkező kisnemes néhány adófizetője elvesztését is megérezte. Ez a folyamat az osztrák tartományokban is megfigyelhető, bár ott inkább az ellenreformációs törekvések eredménye. Magyarországon az egységes nemesség miatt a rendi gyűléseken a főnemesi arisztokrácia szavának erősödéséhez vezetett, míg a kuriális rendszerben ez nem okozott különösebb változást. Ez a megyei rendi gyűlések hanyatlásához, a köznemesség politikai aktivitásának csökkenéséhez vezetett. A részgyűléseken a főnemesség képviselői mondták ki a végső szót.[23] A nagybirtokos arisztokrácia kis létszámú, de gazdasági erejéből adódóan nagy befolyású csoport. A kiemelkedően magas jövedelem tette lehetővé a saját hadseregek felállítását is.[24] A köznemesség nagy számú, de vegyes vagyoni helyzetű csoport.[25]

A Habsburgok számára a parlamentarizmussal szemben az abszolutizmus segített volna kiépíteni birodalmukban az egységes hatalmi struktúrát, a hatékony központi irányítást és a Habsburg tartományok laza halmazát valódi országgá alakítani. Ennek ellenére a 17. század közepe előtt valódi abszolutista intézkedésekre nem került sor részükről,[26] sőt a központi szervek csakhamar tartományszintekre oszlottak.

A Habsburgok az örökös tartományokban, illetve Cseh- és Magyarországon a kormányzat egységesítésére és szakszerűsítésére törekedtek. Ezt a célt szolgálták az I. Ferdinánd idején kibocsátott „udvari államrend”,[27] Bécsben felállított központi kormányszékek: a legfőbb tanácsadó testületként működő Udvari Titkos Tanács, a rendelkezések írásba foglalásával és továbbításával foglalkozó Udvari Kancellária, a bevételeket kezelő Udvari Kamara, valamint a hadügyi-diplomáciai feladatokat ellátó Udvari Haditanács. Ezeknek a dikasztériumoknak rendelték alá az egyes tartományok kormányszerveit, Magyarország esetében a Pozsonyban működő Helytartóságot, Magyar Kamarát, a Bécsben felállított Magyar Kancelláriát, valamint a magyarországi főkapitányságokat. Valódi központosított szerv csak az Udvari Haditanács volt, amelynek nem voltak tartományi tagozatai.[28] A Habsburg udvar eközben a rendi szervek visszaszorítását is megkezdte: nem hívott össze országgyűlést és nem engedte a rendek által választott nádori tisztség betöltését, hanem helyére helytartót nevezett ki. A rendiség teljes felszámolására azonban nem tett kísérletet. I. Rudolf ellenreformációs politikája és felségsértési perei a magyar nemesség és a városok ellen irányult. Maguk a Habsburgok többnyire nem voltak bigott katolikusok, de politikai érdekből a 17. század első feléig felléptek a reformáció ellen. Az ennek következtében kirobbanó Bocskai-felkelés sikere a rendiség megerősödését jelezte. Az 1608-as pozsonyi országgyűlés a rendek győzelmét jelentette Mátyás főherceg királlyá választásával és a rendi kiváltságok megtartásának biztosítékaival.[29] Vagyis a királyválasztási jog gyakorlása és a kiváltságok megerősítése történt meg. Rudolf 1608-as lemondatása, majd a koronázási hitlevél (írásos királyi eskü a rendi alkotmány megtartására) szokásának kialakítása garantálta a rendi autonómiát.

Az a Habsburg törekvés, miszerint országaikat a rendi szervek felett álló központi hivatalok irányítják, már a 16. században megbukott. A rendi ellenállás pénztelenséghez vezetett, a pénztelenség a katonai potenciál csökkenéséhez, a gyengeség és pénzigény pedig erősödő rendi ellenálláshoz és pozíciókhoz. Ezért a Habsburgok a császári hadsereget sem tudták fenntartani, a déli határvédelmet nagy mértékben a rendek katonasága látta el. A rendektől független pénzpolitika is megvalósíthatatlan volt a rendi személyi keretek közt működő közigazgatás mellett. Rendi szellemiségtől független (általában polgári származású) tisztviselők nem voltak. Rudolf és utódai nem törekedtek centralizációra, erre csak a 17. század második felében került sor. Benda Kálmán szerint a Német-római Császárság feletti tényleges hatalom megszerzése és dinasztikus törekvések álltak érdeklődésük középpontjában, amelynek alárendelték az összes többi ügyet. „Különösen Magyarországon, amely joggal sérelmezte, hogy az uralkodó még a török elleni védekezést sem tudta megszervezni.”[30] Bár a sérelmezés jogossága vitatható olyan körülmények között, amelyet maga a rendi Magyarország teremtett a Habsburgok számára.

A rendiség és a Habsburgok konfliktusa mint a reformáció és ellenreformáció harca realizálódott a 16. század második felében, mivel a birodalom nagy része protestáns lett, az uralkodóház pedig ragaszkodott a katolicizmushoz.[31] A papság mint rend visszaszorulóban volt, a török hódításokkal elveszítették földbirtokaikat, a reformációval híveiket. Ez az egyik indoka a magyarországi erőszakos ellenreformációnak, mivel a vagyonvesztéssel politikai befolyásuk is csökkent.[32]

„Ne felejtsük el, hogy közben nagy anyagi és véráldozattal, de lényegében eredmény nélkül folyt a 15 éves háború. A háborús gépzet (sic!) táplálása anyagilag kimerítette az örökös tartományokat, a háború színtere, Magyarország pedig végső romlásra jutott. Az udvar 10 millión felüli adósságtól is nyomva, a pénzügyi összeomlás szélén állt, a fizetetlen zsoldoshadak garázdálkodása (…) minden képzeletet felülmúlt. Ennek a politikának csak egy következménye lehetett: az uralkodó elleni rendi felkelés…”[33] Másképp közelítve azonban ez a helyzet inkább a rendi berendezkedés tehetetlenségét és elavultságát mutatja. A banderiális hadseregek kis létszámú katonaságot tudtak felvonultatni, a központi hatalom viszont zsoldosok fogadására volt képtelen biztos anyagi háttér nélkül. A nemesi bandériumok önálló hadsereget alkottak, amely nem állt központi felügyelet alatt, így sem bevetésének célját, sem taktikáját vagy stratégiáját nem szabhatta meg. A szervezetlen, több parancsnok irányítása alatt álló banderiális hadseregek nem voltak képesek a legegyszerűbb taktikai feladatok megoldására sem, ugyanakkor a sereget alkotó magán haderők a királyi hatalmat csökkentették.

Az 1606-os állapot kialakulása gyakorlatilag 1505-ben kezdődött a rákosi végzéssel. A rendek megszavazták, hogy nem választanak idegen házból uralkodót és nem ismerik el a Jagello leányági örökösödést. Az 1514-es események megerősítették Szapolyai tekintélyét, hiszen egyfelől eleve ellenezte a Bakócz-féle keresztes hadjáratot, másfelől oroszlánrészt vállalt a mozgalom leverésében és a megtorlásban. Ebben az 1513-ban Szendrő ostrománál kipróbált saját hadserege volt segítségére. „…Végül csak egyetlen ember tudott tőkét kovácsolni magának abból, ami 1514 nyarán történt: Szapolyai János. (…) Az igazi nyereség a hatalom visszaszerzése volt.”[34]

Az országban az 1520-as években három jelentősebb önálló hadsereg létezett, amely már önmagában mutatja a feudális széttagoltságot, a belső helyzet ziláltságát és a királyi tekintély igen mély voltát: Báthori István temesi ispán, majd nádor, Frangepán Ferenc horvát bán és Szapolyai János erdélyi vajda is saját magánhaderejével (bandériumaival) vívta csatáit. A királyi Magyarország a legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb 25–30 ezer fős hadsereg kiállítására volt képes, a három főúr magánhadserege nagy mértékben apasztotta a király által elérhető erőforrásokat. 1526 után Ferdinándnak egyszerre kellett harcolnia a törökökkel és a magyar rendekkel. Az utóbbiak egy része Szapolyai vagy a törökök oldalán állt, és miközben sikerrel akadályozták Ferdinánd hadműveleteit, arról beszéltek, hogy Ferdinánd nem tud Magyarország érdekében cselekedni. Az egész 16. század lényegében arról szólt, hogy a magyar rendek elvárták a Habsburg segítséget a törökkel szemben, ugyanakkor a törökkel (is) szövetkezve sikerrel akadályozták a Habsburg törekvéseket.

A parlament hatáskörét a 16. század elejéig törvényben nem szabályozták, ez mindig a rendek és az uralkodó közti hatalmi erőviszonyoktól függött. 1526-tól rögzítették a magyar országgyűlés hatásköreit, amely szélesebb volt, mint a többi Habsburg tartományé.[35] Csak az 1608. évi I. tc. határozta meg, kik a kötelezően meghívandók, ezzel a két tábla összetételét is megszabta.[36] Az országgyűlés elismerte a bécsi békét.[37] A magyar nemesség alkotmányos felfogása szerint a magyar királyt a rendek választják, a címek és tisztségek adományozásába beleszólási joguk van. Az oligarchia mellett az uralkodónak valódi hatalma alig van. A bécsi béke eredményeképp a rendi kiváltságokat Rudolf megerősítette, kivonta a német haderőt Magyarország területéről, szabad vallásgyakorlatot engedett, majd a zsitvatoroki békével még a török háború is leállt.[38]

Az Aranybulla „ellenállási záradékára” a Bocskai-felkelés idején hivatkoznak először a rendek.[39] A magyar rendi felkelés végül a törökökkel szövetségben ment végbe. Ennek eredményeképpen 1606-ban véget ért a török háború (vagyis az addig a törökök által meghódított területek török kézen is maradtak), befejeződött az ellenreformáció erőszakos periódusa és a rendek számos kiváltságot kaptak. 1607-ben mégis az uralkodói szuverenitást védelmező Rudolf ellen fordultak a rendek, majd 1608-ban a magyar, osztrák és morva rendek egyesültek. Rudolf teljesen támasz nélkül maradt, lemondott és Mátyás főherceg lett az uralkodó. „Annak okát keresve, hogy a rendi ellenállás miért Magyarországon jutott el a fegyveres felkelésig, nem elegendő csak arra rámutatni, hogy Rudolf uralma a legnagyobb súllyal Magyarországra nehezedett, s hogy a rendi ellenállás itt támaszkodhatott leginkább az önálló államiság hagyományaira. Utalnunk kell mindenekelőtt arra, hogy a birodalomban Magyarország volt az egyetlen, amely fegyverben állt. Az állandó török harcok következtében nálunk (és csak nálunk) minden nagyúr külön, csak tőle függő, kisebb nagyobb számú fegyveressel rendelkezett, azon kívül, hogy a végvárakban és mezei hadakban több tízezer ember szolgált állandóan. Kéznél volt tehát az a fegyveres erő – sőt a török személyében a külső szövetséges is –, amelyet, ha a rendek a maguk oldalára tudtak állítani, sikerrel fordulhattak szembe a központi hatalommal. (…) a magyar rendiség nem csak a legerősebb, de legöntudatosabb is volt a Habsburg monarchiában. A magyar főrendek hozzászoktak az önálló cselekvéshez.”[40]

A 17. század második felében változott meg a Habsburg politika, amely jórészt a törökellenes háborúk következménye. I. Lipót számára ürügyként szolgált a Wesselényi-féle összeesküvés („jogeljátszás elmélete”) ahhoz, hogy a rendi kiváltságokat megnyirbálja. Az újabb rendi mozgalom, Thököly Imre vezetésével engedményekre késztette ugyan (1681. soproni országgyűlés), de a török kiűzése után az udvar Magyarországot háborúval megszerzett tartományként kezelte. Az 1687-es országgyűlésen a rendek lemondtak az Aranybullában garantált ellenállási jogról, valamint a szabad királyválasztásról is a Habsburgok férfiágának javára. Ez az 1608-as rendi vívmányok teljes felszámolását jelentette, és bevezette a 18. századra jellemző Habsburg–magyar konfliktust. Erdély a Partiummal külön tartományként tagolódott be a birodalomba (1690. Diploma Leopoldinum), hasonlóan a déli területeken kialakított katonai Határőrvidékhez, valamint Horvátországhoz, ill. az 1718-ban visszaszerzett Temesközhöz.

(Kép: Diploma Leopoldinum, amelyben Erdély önálló kormányzóválasztási jogot kapott, és önálló tartományként tagozódott be a birodalomba)

A végvárak financiális viszonyai

 A fent vázolt helyzet egyik következménye a végvárrendszer finanszírozásának nehéz kérdése. 1642-ben 88 végvár volt az országban, egy részük magánkézen, más részük királyi tulajdonban. Az utóbbiakban helyőrségekké alakuló bandériumok állomásoztak, egyben az egyetlen állandó katonaságot képezték. A magánhadseregek méretére jellemző, hogy az egyik legnagyobb Eszterházy Miklósé volt ezer gyalogossal és ezer lovassal. A földesurak jobbágytelkeik száma után voltak kötelesek katonát állítani, de ez a rendszer már nem sokáig működött, a hadkiegészítés a vármegyék feladatává vált – ez a „megyei felkelés”.[41] A kassai főkapitánysághoz 9 vár tartozott, összesen mintegy 2000–2500 katonával, a körzethez tartozó hajdúvárosok Eszterházy Miklós becslése szerint további 6000 katonát állíthattak ki.[42] Horváth Mihály tovább részletezi: 1000 lovas, 1500 magyar és 500 német gyalogos alkotta az állományt.[43] Horváth adatai táblázatban:

 Eszterházy Miklós kimutatása szerint e 88 várban 16 230 katonának kéne lenni, de a létszám szinte sosem volt teljes.[44] Ezek a számok nagyon kevésnek tűnnek, ennyi várra elosztott, tehát átlagban váranként 185 katona, de még ennyi katona is komoly gondot jelentett az államháztartásnak. A végvári katonák zsoldja 1,4–1,6 millió rajnai forint, egyéb hadi kiadások 0,4–0,5 millió forint, a Habsburgok bevételei 1,9–2,1 millió forint, Magyar Királyság jövedelmei 0,8 millió forint. Bevétel összesen 2,6–2,9 millió forint, kiadás csak a határvédelemre 1,8–2,1 millió forint. A bevételek szinte soha nem haladták meg a kiadásokat, 90–100%-ot emésztett fel csak a végvárrendszer.[45] A Királyi Magyarország jövedelmei már az építkezéseket sem tudták finanszírozni. 1556–1566 között a német fejedelemségek rendszeresen hozzájárultak a végvárrendszer fenntartásához és bővítéséhez. 1566-tól már nem volt rendszeres, 1571–1576 között egyáltalán nem volt.[46] A Királyi Magyarország adója 1684-ig lassan kétmillió forintra emelkedett, 1685-ben hárommillió, 1686-ban 4,5 millió.[47] Egyes főurak jelentős összegeket áldoztak a végvárakra és katonáira.[48]

 A nemesség is adózott, amelynek mértéke a a jobbágyok, azaz a jobbágytelkek számától függött. A királyi adó 1541–1590-ig 2 aranyforint volt általában. A portánkénti kapuadó a porták számának csökkenésével fordított arányban folytonosan nőtt, 1622–1630-ban 3 forint, 1647–1659-ben 10 forint. 1557-ben a velencei követ jelentése szerint a bányák és a harmincad jövedelem 350 000 ft-ot tett ki, a megyék portális adózása 50 000-et. Az 1542, 1552 és 1553. évi törvényekből ismert a zsold mértéke: egy lovas 36 ft, egy gyalogos 24 ft zsoldot kapott. Az egyéb juttatásokkal együtt nagyjából 42 és 30 ft-ra tehető a teljes költségük. 8000 lovas és 4000 gyalogos zsoldja és juttatásai már 456 000 ft kiadást jelentettek a büdzsének. 1563-ban a velencei követ szerint 530 000 forint volt a királyi kamara bevétele, de hadikiadásai meghaladták a 900 000 forintot.[49]

Megjegyezhetjük, hogy e helyzetben az egyetlen szerencse, hogy a török oldal 1575-ig szintén deficites, 1553-ban például 22 millió akcsével kellett a budai vilájet költségvetését kiegészíteni.[50] Ettől kezdve önellátóak, legalábbis nem érkezik több udvari kiegészítés a portáról, vagyis kénytelenek annyit költeni, amennyi bevételük keletkezett.[51]

A magyar forint (később magyar dukát) és dénár megmaradt, sőt Európában széles körben használták. 1533-ban Ferdinánd megtiltotta az osztrák tartományokban a használatát. 1559-től a rajnai forintot felváltotta a rajnai dukát. Egy akcse 2–2,5 dénárt ért, de árfolyamát mesterségesen leszorították.[52]

Irodalom

Ágoston Gábor: A magyarországi török végvárak fenntartásának és ellátásának néhány kérdése, Studia Agriensia, 14. Eger, 1993.

Bérenger, Jean; Kecskeméti Károly – Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon, Budapest, 2008.

Barta Gábor – Keresztesek áldott népe, Budapest, 1977.

Benda Kálmán – Magyarország történeti kronológiája 1981–1982.

Fekete Lajos: Budapest (sic!) a török korban, Budapest, 1944.

Kenyeres István: A királyi Magyarország bevételei és kiadásai a 16. században, Levéltári Közlemények, 74. (2003.) 1–2.

Orthmayr Tivadar: A horvát-slavon-magyar határörvidék kifejlödésének logikája, Temesvár, 1871.

Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora, Budapest, 1965. 44–130. o.

Poór János (szerk.) – A kora újkor története, Budapest, 2001.

Salamon Ferencz: Török uralkodás Magyarországon, Budapesti Szemle, VII. köt. 35–73. o.

Várkonyi Ágnes, R: Környezet és végvár, Studia Agriensia, 14. 1993. 12, 15.

Várkonyi Ágnes, R: Magyarország visszafoglalása 1683–1699, Budapest, 1987.

Végvár és ellátás, Eger, Dobó István vármúzeum, 2001.

Zöllner, Erich – Ausztria története, Budapest, 2000.

[1] Benda, 418. o.

[2] „A Habsburg-dinasztia ausztriai ágának (családi) birtokai, amelyek közé Alsó- és Felső-Ausztria, Stájerország, Karinthia, Krajna, Tirol és Elő-Ausztria tartozott. Ezen birtokok alkották a 16. század eleje óta a német-római birodalom úgynevezett osztrák kerületét. Az 1620. évi fehérhegyi csatát követően Cseh- és Morvaország is noha királyságként, de az ausztriai Habsburgok tartományává vált. Magyarország azonban három részre szakadása, a török elleni védelem megszervezéséhez szükséges Habsburg segítség és egyúttal befolyás ellenére mindvégig elkerülte, hogy az örökös tartományok közé süllyedjen.” Kereszt és félhold: A török kor Magyarországon.

[3] Poór, 257. o.

[4] Poór, 262. o.

[5] Poór, 267. o.

[6] Poór, 268–270. o.

[7] Benda, 405–406. o.

[8] Poór,180–181. o.

[9] Poór, 182.

[10] Benda, 407. o.

[11] Benda,  406. o.

[12] Poór, 265. o.

[13] Poór, 173. o.

[14] Poór, 171. o.

[15] Benda, 408. o-

[16] Benda, 416. o-

[17] Bérenger, 23. o.

[18] Poór, 263. o.

[19] Poór, 264. o.

[20] Benda, 418. o.

[21] Benda, 425–427. o.

[22] Benda, 427. o.

[23] Benda, 409–410. o.

[24] Bérenger, 20. o.

[25] Bérenger, 22. o.

[26] Benda, 412. o.

[27] Zöllner, 145. o.

[28] Zöllner, 146. o.

[29] Benda, 404. o.

[30] Benda, 412. o.

[31] Benda, 413. o-

[32] Bérenger, 18–19. o.

[33] Benda, 414. o.

[34] Barta, 181. old.

[35] Bérenger, 32. o.

[36] Bérenger, 25. o.

[37] Bérenger, 51. o.

[38] Bérenger, 49–51. o.

[39] „Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.” 1222. évi XXXI. tc. 2.§

[40] Benda, 415. o.

[41] Salamon, 65. o.

[42] Perjés, 44. o.

[43] Horváth, 343. o.

[44] Orthmayr, 63. o.

[45] Kenyeres, 59–103. o.

[46] Várkonyi (Három évszázad…), 30. o.

[47] Várkonyi (Mo. visszafoglalása), 72. o.

[48] Orthmayr, 66. o.

[49] Orthmayr, 62. o.

[50] Fekete, 250. o.

[51] Ágoston, 322.

[52] R. Várkonyi (Három évszázad…), 123. o.

Nem ajánlom senkinek a belinkelt videót. Elrettentő példának szánom, bár a Youtube teli van elrettentő példákkal, amik senkit se rettentenek el a megalapozatlan képzelgésektől.

Képzeljünk el egy több tízezer darabból álló mozaikot, amiből mintegy ezer darabot ismerünk. A tudomány feladata az, hogy megpróbálja ezeket a darabokat elhelyezni a megfelelő helyre, és a helyre rakott darabkák alapján felvázolni, milyen is lehetett a kép eredetileg. A magyar áltörténészek ezzel szemben azt teszik, hogy az ismert ezer darabból kiválogatják az összes kéket (mintegy 50-100 darabot), aztán azt állítják, hogy a mozaik készítői a kék színt imádták, és az összes többi nem ismert darab is kék volt. Minden más színt kidobnak az ablakon, és ha valaki emlékezteti őket arra, hogy ezek a darabok is vannak, akkor legfeljebb azt válaszolják, hogy ezek a bizonyítottan kék mozaikban csak apró, zavaró momentumok, esetleg megpróbálják megmagyarázni, hogy eredetileg azok is kékek voltak, csak a Vatikán, vagy az MTA titkolja. Ezek a fantaszták sokszor mondanak ellent egymásnak, attól függően, hogy melyik színt választják, csak azt az egyet ismerik el közösnek, hogy a tudomány kísérletei eleve elhibázottak, hiszen a kép kék volt. Ezt állítja előadónk is, aki szerint a sumerológusok épp úgy szemellenzősök, mint a turkológusok és a finnugristák, de majd ő megmondja a tutit.

Horkovics-Kováts János nőgyógyász doktor az előadásában mélyen belekontárkodik a történelembe, régészetbe, sőt a geológiába is. Állításai lógnak a levegőben, de ez nem baj, aki meghallgatja, úgyse fog utánanézni, hogy melyik állítását vajon honnan vette. A videó elején mindjárt le is szögezi, hogy mintegy félezer könyvből ollózta össze a tudását és az előadását, amik közül is kiemelkedik Padányi Viktor: Dentumagyaria című munkája. Jól fogalmaz, valóban bekattant tőle.

A kezdés mindjárt a geológia és az archaeológia témakörébe is vág egyszerre, az úgynevezett utolsó jégkor, és annak körülményei. Az első mondat már hibás. Az – egyébként hibásan – utolsó jégkornak nevezett Würm-glaciális nem 70 ezer évig tartott, hanem 70 ezer éve kezdődött, és 13 ezer éve ért véget. Ráadásul egy roppant rövid, alig 4–5 ezer évig tartó interglaciális ékelődik csak a megelőző Riss-glaciális és a Würm közé, sőt végeredményben rövid interglaciálisokat leszámítva mintegy 2,5 millió éve beszélhetünk Európában jégkorról. Ettől a pillanattól kezdve pedig az egész elmélet a Kárpát-medencei emberekről, akik – úgymond – átörökítették a földművelést és a „tudományokat” a jégkor utánra, egy elképesztő halandzsává válik. Ez kulminál abban, amikor egy térképet láthatunk a Pannon-tengerről, ami a pliocén vulkanizmus térképe, tehát 2,5 millió évnél régebbi állapotokat ábrázol, és ezzel magyarázza a jégkor végi vízözönt, és az emberek feltelepedését a hegyoldalakba, hogy ebből bravúrosan eljussunk Székelyföldre a pallagkultúrás földműveléshez. A pliocén tengert a 12 ezer évvel ezelőtti olvadás ábrájaként bemutatni olyan abszurdum, amire nincs szó. A Pannon-tenger nem a jégolvadékból keletkező beltenger volt, hanem a Kárpátok felgyűrődését követő aljzatvékonyodás miatt bekövetkező gyors medencesüllyedés alakította ki. Ezt a medencét több millió év alatt töltötte fel a Duna és a Tisza hordaléka, ezért vannak ma Magyarországon a kiterjedt síkságok. 12 ezer évvel ezelőtt nem alakult ki ismételten a Pannon-tenger, az olvadás annyira azért nem volt gyors ütemű, hogy a Vaskapu képes lett volna visszaduzzasztani a vizeket, főleg hogy természetesen a Dunát leszámítva minden errefelé haladó folyó kizárólag a Kárpátok csapadékát viszi le, semmilyen összeköttetése nincs az északi területekkel. Vízrajzilag is képtelenség lenne, geológiailag is, de egyébként nyilván semmi nyoma se maradt ilyennek, mert nem történt meg.

(Kép: A szaharai élővilág ábrázolása egy körülbelül 12 ezer éves rajzon, Líbiában. Forrás: The archaeological sites in Sahara desert and Acacus)

Előtte még hallunk a jégpáncél miatt hiányzó víz következményeiről, ami állítólag elsivatagosodást okozott a déli félgömbön, illetve más helyeken, ahol nem volt jég. Holott ennek épp az ellenkezője igaz, hiszen mindenki ismerheti a tényeket, miszerint a Szahara helyén egy buja, trópusi erdős szavanna létezett még 8–10 ezer évvel ezelőtt is. Konkrétan hamis az az állítás is, ami dilettánsainknál gyakran előfordul, miszerint a Kárpát-medence valamiféle sziget lett volna az eljegesedésben, amit – a megfelelő geológiai dilettantizmus mellett érthető módon – a Kárpát-medence vékony aljzatával hoznak összefüggésbe. Az alábbi térképen a szürkével jelölt folt az eljegesedés maximális kiterjedése, jól látható módon Európa nem volt 3 km vastag jégréteg alatt. Bármit is képzel Horkovics-Kováts a neandervölgyiekről, ők se tudtak volna jégen megélni, ők is az állandó jég határától délre éltek. A Kárpát-medencének pedig nem lett melegebb az éghajlata attól, hogy itt vékonyabb a földkéreg, mert ez legfeljebb a geotermikus gradiensre van hatással. A felszíni hőmérsékletet az éghajlatot alakító tényezők determinálják, ezek között van a medencejelleg is, meg az is, hogy a Kárpát-medence a legnagyobb eljegesedés határától tényszerűen délebbre van. Következésképp a bullshitek királya, hogy az északi félgömbön kipusztult az emberiség, és csak a Kárpát-medencében tudott túlélni.

(Kép: Az eljegesedés maximuma szürkével jelölve. Forrás: J. Ehlers & P.L. Gibbard: The extent and chronology of Cenozoic global glaciation. Quaternary International, 164-165.)

Az emberiség nem pusztult ki. Az ősrégészet nem csak a neandervölgyiek telepeit ismeri egészen az eltűnésükig – ami persze nem a jégkor, hanem a modern ember megjelenésének következménye –, hanem a mousteri, aurignaci és gravetti kultúrákat is, amiknek elterjedése valamilyen csoda folytán éppen kirajzolja az aktuális állandó jéghatárt. Ennek Kárpát-medencei képviselője a szeleta-kultúra, ami csak egy egészen apró részlete az egésznek.

(Kép: ezt a térképet láthatjuk a videóban a 12 ezer évvel ezelőtti, jégkor végi állapotok illusztrálására. A képet én készítettem tízegynéhány éve, és a pliocén vulkanizmus ábrázolása a korabeli Pannon-tengerrel. Körülbelül 5 millió évvel ezelőtti állapotot ábrázol.)

A pallag és a magura fogalmak hirtelen bevezetésével meg is érkeztünk a Kárpát-medencei ősmagyarok hagymázához. A magura népnév kényszerképzete a román măgură (hegy, domb) helynévképzőre megy vissza, aminek valamikor akár szláv párjai is lehettek, mivel a latin macula származéka az albán magulë és az aromán mãgulã szavakon keresztül. Ezért vannak magura nevű települések Romániában, és magurához hasonló hegynevek a Felvidéken, nem azért, mert egy sosemvolt magura nevű nép települései. Horkovics-Kováts tehát sikeresen levezette, hogy a Kárpát-medencét 12 ezer éve a románok lakták. Csak meg ne tudják, mert akkor a dák-római folytonosság elméletéből hamarosan magura-dák-római folytonosság lesz.

A magura csak úgy jön elő, hogy valakinek a feltételezése szerint 12–10 ezer éve egy magura nevű nép élt itt, amire megint csak nincs semmi bizonyíték, felsorol néhány földrajzi nevet, amiben ez a szó szerepel. A környező országok teli vannak -vár végződésű településnevekkel is, mégsem egy vár nevű nép hagyta itt őket. A településnevekből nem lehet népnévre következtetni, főleg nem tízezer éves távlatokban. Egészen más a helyzet a törzsneves településekkel, amiknél csak azért tudjuk, hogy azok törzsnevek voltak, mert forrásunk van arra, hogy létező törzsnevek, amiket aztán a helynevekből azonosítottak. A fordítva okoskodás források híján ostobaság. A név bedobva, kijelentő módba téve, tehát bizonyítva. Legalábbis a dilettánsok szerint. Ezek után a „magura” nép már mint tény szerepel. Az egyiptomi Ré napisten emlegetése csak azért érdemel említést, mert üdítő színfolt a szórakosgató szabad asszociációk között, hogy itt végre az egy szál r hang megfejtése nem az „úr” szó, hanem Ré, de ennél többet nem is érdemel.

A pallagok természetesen nem köthetők a több mint félmillió éve már nem létező Pannon-tengerhez. A Kárpát-medencében ezután soha nem volt nagy kiterjedésű állandó víz, legfeljebb a folyók ártereinek mocsárvidékei. A pallag – azaz a teraszos földművelés – a világ számos hegyvidékén elterjedt, egyébként teljesen természetes módszer, mivel a megművelt talaj erózióját ez akadályozza a leghatásosabban. Nincs ebben semmi rendkívüli, főleg nem székely különlegesség.

És még csak a videó tizedik percénél tartunk a több mint két órából...

A Kárpát-medencei kirajzás térképe teljesen légből kapott, de legalább eljutunk a kedvenc témához, Mezopotámiába. Kijelentés: az írás és a földművelés nem itt született meg, hanem a Kárpát-medencéből hozták. Hogy a Kárpát-medencében nincs nyoma földművelésnek? Oda se neki. A pallagkultúra gyakorlatilag egy Czimbalmos Tivadar nevű ember biznisze, aki kitalálta és terjeszti, hogy az erdélyi teraszos földművelés 35 ezer éves lenne, miközben erre soha nem mutatott fel semmilyen bizonyítékot. Mezopotámiában meg természetesen nem teraszos földművelés volt, tehát oda se kapcsolódhatna sehogy, még ha a legcsekélyebb igazságtartalom is lenne az állításban. Hogy az írás kialakulása az uruki archaikus írástól kezdve végigkövethető, egymásból szervesen levezethető, és kizárólag Mezopotámiához köthető elemekből áll össze? Nem számít, mert a korai piktografikus írásoknál kissé előrébb tartó tatárlakai írásemlékek minden józan észt felülírnak. Semmi, de az égvilágon tényleg semmi nincs, ami a Kárpát-medencei származtatásukat indokolná.

Az egyetlen vékonyka szál a tatárlakai leleteknek nevezett együttes. Tekintsünk el Tatárlaka összes létező problémájától, akkor is leszögezhető, hogy ha a sumer írás netán Erdélyből származott volna – de ezt azért inkább ne vegyük készpénznek –, az se azt bizonyítaná, hogy a tatárlakai írást magyarok írták. Értjük a problémát? Az a kijelentés, hogy bizonyítva lenne a tatárlakaiból származó sumer írás egy szokásos levegőbe beszélés. Itt pedig bejön a második általam gyártott térkép, amiről itt írtam: https://laszlovszkyandras.blog.hu/2019/07/27/terkepolvasasi_segedlet.

Bobula és Badiny emlegetése nem maradhat el, ahogy Badiny abszolút megalapozatlan 6000 szavas sumer–magyar szóegyezése sem. Mindjárt kapunk is belőle egy csokrot, 90 darabot. Ezek közt a többség olyan, mint a bába–baba párba állítása, ahol a sumerben a baba természetesen nem bábát, hanem zabkását jelent, vagy a babrál–babar, ahol a babar azt jelenti, hogy fehéredik, sápad, a su₈-ba pedig nem suba, hanem juhász (és az olvasata szuba). Nem megyek végig mind a 90 szón, a többsége ilyen, akinek van affinitása hozzá, nézzen utána. A többség nem fog utánanézni, csak álmélkodik a nemlétező szavak és nemlétező jelentések drámai hasonlóságán. Ilyeneket nyilván bárki elő tudna állítani, a 6000 ilyenhez néhány óránál több nem kell. Talán érthetőbb, ha az idővel bekúszó magyar–ógörög szóhasonlításokat is megnézzük, ahol a csendes–cendesz szópárban az ógörögben nem is létező c betű található, ami akkor is marhaság, ha a cs hangot akarná jelölni, mert olyan se volt. Ehhez legközelebb talán az ακούνητος (mozdulatlan, nyugodt) szó áll. Vagy a luk-lakosz, ahol viszont legfeljebb λακκος lehetne, és ez gödör, üreg jelentésű. A πικρός jelentése nem pokróc, hanem keserű Ez megint konkrétan szándékos hamisítás.

Ezzel eljutottunk az előadás feléig, innentől csak és kizárólag a mindenki magyar címszóval leírható ollózás következik, ami érdektelen ebből a szempontból, mivel ahogy belátjuk, hogy a Kárpát-medencei kirajzás elmélete egy merő marhaság, ez is önmagától cáfolódik. Azt kell gondoljam, Horkovics-Kovátsnak felesleges volt félezer könyvet elolvasni. Vagy a szakirodalomnak nem nevezhető fantáziák legalját olvasta, vagy semmit sem tudott belőle hasznosítani.