(Kép: Atilla és Leó, miniatúra a Képes Krónikából)

Rövden: nem!

Kicsit bővebben: azok sem nevezik hunnak a magyarokat, akiknél a magyar népnév, vagy az országnév a hun- szótaggal kezdődik. Ezek nincsenek is olyan sokan, mint elsőre gondolnánk, lényegében a középkori latinból (hungarus) közvetlenül az angolba kerülő hungarian, és még a francia hongrois van, bár az utóbbiban sem hun, hanem hon. A többi nyelvben vagy jövevény a nagyobb nyelvekből, vagy nem hun- a kezdet, hanem a h nélküli alak. A francia nyelvben is valószínűsíthető az utólagos hatás, középkori szótárban olvasható az ogre alak, ami a magyarokra utal. Ám még ahol a latin hungarus származékai vannak, ott is tisztában vannak vele, hogy ez nem a hun népnévből jön, mégis a magyar közvélemény egy jelentős része meg van győződve arról, hogy minket az egész világ hunnak nevez és hun utódnépnek tart. Ez konkrétan nem igaz.

Ha megnézzük a más alakú magyar népneveket, leszámítva azokat, amik a magyar önelnevezésből származnak, lényegében még két formát találunk, a germán ungar és szláv venger különböző variációit. Már ennyiből is világos, hogy ezek az elnevezések összefüggenek a latin hungarusszal, de egyrészt éppen a minket körülvevő természetes nyelvek mégsem hun- kezdettel látják el a nevet, másrészt a szláv névalakok a latin h kezdet eredetiségét is kizárják. A szláv nyelvekben ugyanis nem szokás a h>v hangzócsere a szó elején. Erre csak azt az egyetlen ellenvetést lehetne felhozni, hogy az ungar és venger nincs kapcsolatban a hungarusszal, ez viszont nem is logikus, és forrásokkal cáfolható.

A hunok birtokait Hunnorumnak, vagy Hunniának nevezték az egykorú források. Ha valaki azt állítja, hogy a Hungaria szónak köze van Hunniához, akkor nem elegendő az egyszerű hasonlóságra hivatkozni, hanem meg kell magyarázni a közepére beugró -gar- részt is. Ennek a magyarázata mindig elmaradt, leginkább azért, mert nem lehet hihető magyarázatot találni rá. Még a latin nyelvű források is – elsősorban a Karoling források – eleinte az ungar különböző változatait használták, miközben megfigyelhető, hogy a korai forrásokban az avarokat azonosították a hunokkal, majd később a magyarokat az avarokkal, eközben a magyarokat végig ungarnak nevezve. A latin nyelvű nyugati források hungarus alakja csak egészen későn, a 11. században alakult ki.

Az 5. századtól egyszerűen megszűnik a hunok emlegetése. A források az egykori hun törzsszövetséget alkotó különböző néprészek (népek) saját neveit kezdik használni, Iordanes állítása szerint a hun maradványok dél felé menekültek Atilla (szándékosan írom így ezt a nevet, erről talán majd később) halála után, betelepedtek a Római Birodalom dunai limesétől délre a birodalomba, legkeletebbre éppen Irnik került a Scythia Minor nevű tartományba, ami a Duna deltája a mai Romániában. Ez után a hunok teljesen eltűnnek a forrásokból, és eltelik több mint három évszázad, amikor egy e térségtől lényegesen keletebbre élő népet emlegetni kezdenek a források, a Volga vidékén élő ungrikat.

Az első forrás Jeórjiosz Amartolósz (ógörögös, talán ismertebb néven Geórgiosz Hamartólosz), aki 837-ben írta le ezt a népnevet. Vegyük észre, hogy ez már gyakorlatilag megegyezik a ma használatos germán névvel. Ő aztán sok kompilátor célpontja lett, mint mondjuk Szimeon Logothétisz (Szümeón Logothetész). Ez a név jelenik meg a Karoling annalesekben (pl. Saint-Bertin), vagy a salzburgi évkönyvekben. Ez a név vált a latinra fordított, vagy eleve latinul írt krónikákban hungarusszá, vagyis a h betoldása egyrészt a latinizálás terméke, másrészt viszont az akkoriban nagyon divatos archaizáló írásmódé. A latinizált hungarus névbe azonnal belelátták a hun népnevet népetimológiai szinten, ezért terjedt el nagyon gyorsan. Akkoriban ugyanis hunnak nevezni valakit nem jelentett dicsőséget, éppen ellenkezőleg, nagyon durva pejoratív, a „barbár” kifejezéssel egyenértékű jelző volt. Talán ezért ment át a 10. század bizánci történetírása a türk név használatára, amit Jeórjiosz Kedrinósz (Geórgiosz Kedrénosz) használt utoljára.

Itt kell kitérni, mit is jelent ez az ungri népnév. Ha ez az eredetibb névalak, akkor nem hunokat. A jelenlegi legelfogadottabb nézet szerint az onogurok nevéből ered. Ennek tulajdonképpen független megerősítése a szláv venger név, mivel a „tíz ogur” jelentésű összetételnek a köztörök nyelvekben on-ogur a megfelelője, a csuvas vun (10) számnév alapján pedig az ogur alakja *van-ogur lenne. A türk nyelvek egyik sajátossága, hogy ha egy összetételben három szótagú szó keletkezik, akkor a közepéről kiesik egy magánhangzó és két szótagra redukálódik. Ebből pedig az következne, hogy az onogurok külső neve volt az ungar, a belső neve pedig venger (a hangrendi párok sokszor megvannak, jellemzőek a türk nyelvekre, vö. megyer-magyar). Vagyis a germánok köztörök kapcsolatokkal, a szlávok pedig onogur kapcsolatokkal kezdték használni e népnevet.

A fent leírt folyamat a név kialakulásának minden elemét megmagyarázza, nem úgy, mint a Hunnia = Hungaria kijelentgetés, ami semmit sem magyaráz. Ez tényekre támaszkodik, az pedig egy szimpla hasonlóságra, amely hasonlóságot némiképp szándékosan a középkori történetírók alakítottak ki a középkori latin irodalomban.

A kérdés már csak annyi lehet, hogy nekünk – a honfoglalóknak – mi közünk lehet az onogurokhoz, de ennek a kutatása lényegesen értelmesebb, mint az utólag h-val ellátott, majd visszafelé hunnak magyarázott hungarus népnév alapján a hunok felé orientálódni. Gesztahagyományaink pedig már Anonymus korában a hungarus sufnietimológiájából kiindulva tették fel a hun rokonságot, ehhez az alapfeltételezéshez írtak mítoszt, ehhez igazították a meglehetősen szabadon használt forrásaikat, és kreáltak egy több száz éve fennálló hiedelmet, tévhitet, történelmi prekoncepciót.

Bármit is tartsunk a hun rokonság lehetőségéről, az tény, hogy közvetlen kapcsolat források alapján nem tehető fel. Az a legkevésbé, hogy hitelt kéne adni az Álmost Atillára visszavezető krónikási hagyománynak. Amennyiben a magyaroknak bármi köze van a hunokhoz, az annyi, hogy a hun törzsszövetség egykor magába foglalta az eurázsiai sztyeppék jelentős részét, a magyarok elődei, akik ebben a térségben éltek, feltétlenül alattvalói vagy szövetségesei voltak, tehát egy hun népnek nevezhetők. De ettől a hunok nem lesznek magyarok, csak a magyarok lesznek a hun törzsszövetség alkotói, ha akarjuk, akkor hunok. Ahogy hun volt mindenki más is, aki Atilla alattvalója volt a gótoktól a permiekig. Valamennyien pont ugyanennyi erővel és joggal állíthatnák, hogy ők a hunok leszármazottai. A hunok pont olyan törökös kultúrájú népek voltak, mint akkoriban a sztyeppe minden népe, pont ugyanúgy nem ismerjük a hun nyelvet, mint bármely más akkori, írásmentes kultúra népének nyelvét (ha volt is hun írás, nem maradt fenn), ám ismert személyneveik 90%-a a türk nyelvekkel hozható párhuzamba. Semmi gond nincs azzal, hogy az évszázadokkal későbbi magyarok is törökös kultúrájú, törökös nyelvű népet hoztak a Kárpát-medencébe, de a kapcsolat a hunok és magyarok közt pont annyira megalapozatlan, mint ha a sztyeppén élő népek bármelyik másikával próbálkoznánk.

Egy dolog viszont tény: rajtunk kívül a világon senki sem nevezi hunnak a magyarokat.